Uniós áresés és drágulás

A csatlakozás után csökkennek majd az élelmiszerárak: a legutóbbi EU-bővítésnél ezzel biztatták az ingadozó finn és svéd (nép)szavazókat. A szupermarketek pénztárainál kifizetett összeg senkit sem hagy közömbösen, így ez az érv végül sokakat meggyőzött – aztán jött a finn öröm és a svéd csalódottság.

Finnország vásárlói valóban nem panaszkodhattak: mindjárt a tagság első évében tizenegy százalékkal visszaestek az élelemárak. S hogy miért? Az uniós tagsággal az olcsóbb élelmiszer-behozatal akadálytalanul beáramolhatott az országba, a hazai termelés szigorú védelmét – az agrárprotekcionizmust – a piacnyitás egy csapásra eltörölte. Reálértékben azóta is maradtak az alacsony árak. A svédeknél viszont elmaradt a látványos változás; nem véletlen, hogy az Európai Unió népszerűségi indexe messze a finnországi mögött kullog. Bár a vámok Svédország határain is megszűntek, az áruk szabad áramlása ezúttal nem a fogyasztóknak kedvezett: a svéd szupermarketekben változatlanul sok a hazai termék. Vagyis a piacnyitás önmagában nem elég, a győzelem a bevásárlóközpontok politikáján is múlik.

Mielőtt bárki a finnországihoz hasonló árzuhanásban reménykedne, tegyük mindjárt hozzá: az ottani összegeknek volt honnan zuhanniuk. A Nyugat-Európában is szokatlanul magas árakat a távoli, nehezen megközelíthető finn vidékek, az alacsony népsűrűség, a befektetők számára kevéssé vonzó, kisméretű piac és az átlagon felüli adók magyarázzák.

Vigyázat: az EU-tagsággal ellenkező irányban módosulhatnak a dolgok a kevésbé fejlett országokban. Ami például Spanyolországot, Portugáliát és Görögországot illeti, főként az élelmiszerek és a szolgáltatások ára maradt el messze az uniós átlagtól. A szolgáltatásokért azonban egyre többet kellett fizetni, már csak azért is, mert vonzó turisztikai célpontokról van szó. A drágulás a déli tagállamokban az ennivalót sem kímélte, ám míg a nyerstermékekért (gabona, hús) alig kértek több pénzt, az éttermi árak a magasba szöktek. A termékek ára ugyanis a feldolgozottsági fok növekedésével emelkedik. A nyitott piac, a szabad verseny leértékeli az átlag alatti árucikkeket, az életszínvonal javulásával a minő-ség iránti igény is nő.

S itt jön a fő kérdés. Ha az EU-csatlakozással, tehát a piacnyitással a tagállamok kiszorítanak valamennyit a hazai termelésből, tudunk-e mi is ugyanennyit kiszorítani náluk? Az összeurópai konkurenciaharcban elsősorban az élelmiszer- és a ruhaiparban hódítanak a nagyvállalatok; a portugálok gyakran panaszkodnak arra, hogy ma már szinte kizárólag külföldi termékeket esznek, és külföldi ruhákba öltöznek. A kisebb országoknak ezért célszerű kevés, de egyedi és kiváló minőségű áruval az uniós piacok meghódítására indulniuk.