Szerbia a koszovói válság fogságába esett

Múlt csütörtökön, december 22-én több mint tízezer szerb vonult fel a észak-koszovói Rudare utcáin, többek között egy óriási szerb zászlót tartva. Petar Petković, a szerb kormány Koszovó-ügyi irodájának a vezetője vezetője szerint a „béke mellett álltak ki” szemben „a koszovói kormány terrorjával” – tudósított az MTI. A demonstráció ahhoz az útblokádhoz kapcsolódik, amelybe több mint két héttel ezelőtt kezdtek helyi szerbek, hogy blokkolják a Szerbia és Koszovó közti határátkelőhelyek felé vezető utakat. Ennek az volt a kiváltó oka, hogy a koszovói rendőrség letartóztatott több olyan szerb nemzetiségű személyt, akik korábban a rendőrségben szolgáltak. A demonstrálók szerint ezt alaptalan vádak alapján alapján tették a rendvédelmi szervek, egyúttal követelik az őrizetbe vett személyek szabadonbocsátását. A koszovói kormányzat ezzel szemben gyakorlatilag bűnözőknek minősítette a barikádállító csoportokat, mi több, Albin Kurti koszovói kormányfő arra is utalt, hogy áldozatokkal járhat az útakadályok eltávolítása. A feszültség nem csillapodik, ugyanis vasárnap lövések dördültek el Észak-Koszovóban, Zubin Potoknál, a NATO nemzetközi békefenntartóinak közelében. A KFOR közleménye szerint az incidensben senki sem kérült meg.

Moszkva újabb frontja?

A nemzetközi figyelmet kapó tüntetések kapcsán újra felmerült a félelem, hogy Koszovóban ismét eszkalálódhatnak az ellentétek. Mint ismeretes, 1998 februárja és 1999 júniusa között véres háború dúlt Szerbia és a koszovói albán szakadárok, ill. a NATO között. A harcok összesen mintegy 13 500 emberéletet követeltek. Incidensek azóta is előfordultak, a legnagyobbra 2004 márciusában került sor. Ekkor albán tömegek támadtak rá Koszovó-szerte a helyi szerbekre. Milyen kockázata van azonban a mostani letartóztatásoknak, ill. az útakadályokkal tarkított tiltakozásoknak?

„A koszovói helyzet már eszkalálódott, s mostanra elérte a 2011-es szintet, amikor is szintén barikádokat láthattunk, a jarinjei és brnjaki átkelőhelyeket pedig felgyújtották. A helyzetet akkor is Belgrád diktálta, viszont a Demokrata Párt és Boris Tadić körül csoportosuló koalíció volt hatalmon. A barikádok tényszerűen az „október 5-i” [vagyis a Milošević bukása utáni] politikai garnitúra nemzetközi, ill. a német támogatásának végét jelentették, majd elkezdődött a stabilokrácia kiépítése a Szerb Haladó Párttal, Aleksandar Vučić jelenlegi szerb államfővel az élen. Tehát a gazdaságot és a biztonságot tartották szem előtt, míg a nacionalizmussal és az autokráciával kapcsolatban szemet hunytak. A mostani helyzet ugyancsak a nemzetközi támogatás végét jelentheti, ám ezúttal a haladók részére, láthatjuk is ezt az új német kormánnyal való feszültségek kapcsán. Ugyanakkor új szituációval van dolgunk: az ukrajnai háborúval, ill. Oroszország erősebb jelenlétével a régióban.

Fennáll a kockázat, hogy az orosz tényező politikai válságot vált ki, esetleg helyi összecsapásokat, de ez nem alakulhat át egy olyan háborúvá, mint az 1990-es években, mert ehhez nincs meg a potenciál. A NATO-bombázás során megsemmisült Szerbia katonai képessége, az észak-atlanti szövetség pedig különösen jól bebiztosította Koszovót azzal a céllal, hogy katonailag beavatkozzon, amennyiben ez szükséges”

– fejtegeti Varga. A mostani feszültségben azonban mennyire lehet benne konkrétan Moszkva keze, s egyáltalán hogyan ágyazódnak bele az észak-koszovói útakadályok a nemzetközi politikába? Boris Varga ezzel kapcsolatban arra emlékeztet, hogy Oroszország hosszabb ideje, ténylegesen már a krími annexió és a donbaszi hibrid háború óta érdekelt abban, hogy a Nyugat-Balkán destabilizált régió legyen: „Ez mindenekelőtt Koszovóra vonatkozik, majd a boszniai Szerb Köztársaságra és Montenegróra. Moszkva 2014 óta fektet be politikusokba, médiumokba, civil szervezetekbe, s Oroszország puha hatalmi eszközeinek eredményeit Belgrádban, Banja Lukában és Podgoricában is láthatjuk.

Oroszországnak most mindenképp meg kell mutatnia, hogy vannak szövetségesei, ám egyben azt is, hogy van még egy európai konfliktus. Ez az ún. „második front”, s ide számítható a észak-koszovói nyugtalanság. Ezt már a nyár végén is láthattuk, amikor az orosz propaganda a koszovói feszültséget hamis hírek által inkább úgy mutatta be, mintha az háborút és a szerb hadsereg betörését jelentette volna.”

Elvetélt párbeszéd

A Belgrád és Pristina közötti „párbeszéd” ténylegesen már nagyjából egy évtizede folyik, ám gyakran tűnhet úgy, hogy a tárgyalóasztalhoz kényszerített felek mindvégig csak egy helyben tapogtak. Ugyanakkor világos, hogy mindkét fél egyben lépéskényszerben van. Szerbiának, valamint a 2008 óta önállóan működő Koszovónak is rendeznie kéne a területi kérdéseket ahhoz, hogy többek között belátható közelségbe kerüljön számukra az uniós tagság. Ki van hát most nagyobb nyomás alatt, Belgrád vagy Pristina? Boris Varga úgy látja, a problémát valójában az autoriter és a demokratikus politikusok és eszközök párhuzamos megléte jelenti.

„A »nyomás« szót Aleksandar Vučić használja, hogy leírja azokat a kötelezettségeket, amelyeket ő vett magára. Ez formálisan Belgrád és Pristina viszonyának normalizálását jelenti, de egyben azt is, hogy ne akadályozza Koszovót abban, hogy az újabb függetlenségi elismeréseket kapjon, ill. hogy beléphessen nemzetközi szervezetekbe. Ez egyfajta közvetett elismerés” – mondja Varga, majd kitér arra is, hogy az ukrajnai háborúval kapcsolatban szembesülni kell az orosz befolyás és a koszovói szerbbarát és nagyszerb eszmék jelentette problémákkal is: „A »szerb világ« megszületése nagyon veszélyes, a Nyugat pedig még az ukrajnai háború előtt tolerálta a nagyszerb eszmék megújítását a régióban.

Az USA megengedte, hogy a Nyitott Balkán projektummal párhuzamosan fejlődjön a Moszkva hatása alatt álló »szerb világ«. Lehetővé vált, hogy az olyan stabilokraták, mint Vučić és Edi Rama albán miniszterelnök demokratikus folyamatokat vezessenek, miközben ezek egymást kizáró fogalmak.”

Helyi megoldás nélkül

Koszovó Szlovákia területének mintegy ötödét teszi ki, miközben mintegy 1,8 millióan lakják. A szerb etnikum nagyjából az 1970-es évekig a koszovói népesség valamil több mint 20%-át alkotta, ám ezt követően az elvándorlás, majd a háború következtében felgyorsult a fogyása. Noha nincsenek pontos adatok a szerbek jelenlegi létszámára nézve, az etnikai arányokat tekintve 4% körülire szokták tenni a súlyukat. Egy 2014-es demográfiai becslés szerint 96 ezer volt az abszolút számuk, háromnegyedük pedig az Ibar folyótól északra eső, négy szerb többségű közigazgatási egységben élt. Adja magát a kérdés, hogy ez a még helyben élő közösség mennyire támogatja a tiltakozásokat, ill. hogy az emberek részéről vannak-e alternatív törekvések arra, hogy az etnikai-nacionalista színezetű villongásokat meghaladva rendezzék a koszovói szerb-albán viszonyt.

„Húsz évig dolgoztam a BBC ukrán adásának balkáni tudósítójaként, s több alkalommal bejártam a környező országokat.

Úgy alakult ez ki, hogy az etnikai szerbek Koszovóan teljesen Belgrád politikájától függnek, amely alatt munkahelyeket és más pénzbeli kapcsolatokat kell érteni. Belgrád az, amely politikailag instruálja, Oliver Ivanović meggyilkolása után pedig totálisan kontrollálja őket.

Egykor a szerb állam intézményei voltak jelen Észak-Koszovóban, a 2013-as brüsszeli egyezmény után azonban csak bűnözők maradtak, akik közül néhányat már szankciókkal is sújtott a Nyugat. Az egyszerű emberek félnek. Ugyanakkor az Ibar folyótól délre is élnek szerbek, s körükben lehetnének alternatív hangok. A legrosszabb forgatókönyv az volna, ha a lehetséges összecsapásoktól való szüntelen fenyegetettség miatt a szerbek egyszerűen elhagynák Koszovót. Ekkor Pristina ujjal fog mutogatni Belgrádra, hogy az övé a felelősség, Belgrád pedig Pristinára, míg a terhet az egyszerű embernek kell viselniük. Összességében mindez Belgrád több mint 30 éves koszovói, még mindig aktuális és alternatíva nélküli politikájának eredménye.”

Autonómia, önigazgatás

Az elmúlt évtizedben több elképzelés is felmerült a koszovói helyzet rendezésére. Ilyen volt a Szerb Községek Közösségének (Zajednica srpskih opština, ZSO) koncepciója, amelynek esetleges létrehozása a Belgrád és Pristina között 2013-ban megkötött brüsszeli egyezmény is tartalmazza. Ez a szerb többségű községek önigazgatását, autonómiáját jelentené, ám az elmúlt kilenc évben nem került sor a létrehozására. Ha azonban mégis megtörténne, mennyiben járulhatna hozzá a szerb igények kielégítéséhez?

Boris Varga úgy látja, Belgrád valójában azzal szembesül, hogy egyedüli megoldásként pillanatnyilag a koszovói függetlenség elismerése merül fel számára. Utalt arra a néhány évvel ezelőtti ötletre is, hogy Szerbia és Koszovó etnikai alapú területcserével rendezhetné a viszonyukat, ám ez veszélyes precedenst jelenthetne, amely akár a Nyugat-Balkán további destabilizációjához vezethetne. Kockázatos a szerb községek autonómiája is.

„A ZSO egy potenciális Szerb Köztársaságot és szeparatista területet jelent, amennyiben Belgrád nem hagy fel a koszovói szerbek politikájának irányításával. Megértem Vučić azzal kapcsolatos frusztrációját, hogy nem jön létre a ZSO, ám még inkább Kurti félelmét attól, hogy az megvalósul”

– vázolta fel a csapdahelyzet lényegét Boris Varga.