Nem csak a kórokozókkal gyűlt meg a baja

1881. május 31. Pasteur juhokat olt Pouilly-le-Fortban.korabeli rajz Az anthrax kórokozóit és átalakulásukat spórákká Robert Koch német orvos és mikrobiológus mutatta ki 1876-ban. Ez a bacilus azonban Louis Pasteur francia tudós érdeklődését is felkeltette, aki elsősorban arra kereste a választ, hogyan lehetne az állatállományt megtizedelő betegséget kivédeni, illetve a juhokat és a szarvasmarhákat beoltani ellene. 1878 augusztusában munkatársaival egy kísérletsorozatba fogott, amely során fokozatosan tisztázta a lépfenefertőzés terjedésének körülményeit, és rámutatott arra is, hogy az elhullott állatok hanyagul elásott tetemei ugyancsak a későbbi fertőzés forrásai lehetnek, kiváltképpen akkor, ha az elföldelésre a legelőn kerül sor. „1878 augusztusában – írja egyik tudományos értekezésében – Maunoury úr gazdaságának kertjében boncolás után eltemettük nyájának egy anthraxban elhullott birkáját. Tíz és tizenegy hónappal később földet vettünk ki a sírból, s benne minden további nélkül megtaláltuk az anthraxbacilust. Ha ezt a szervezetet tengerimalacokba oltottuk, végzetes anthraxot okozott. Még ennél is fontosabb az a tény, hogy ugyanez a kísérlet a felszínről vett talajmintákkal is sikerrel járt.” Pasteur eközben néha mellé is fogott, hiszen például a földi gilisztákat is meggyanúsította azzal, hogy tevékenységük során a felszínre hozzák az anthrax bacilus spóráit, jóllehet ehhez elegendő a talajvíz mozgása is. A lépfenebacilusok spórái általában a nedves réteken, mocsaras területeken érzik jól magukat, s mint Pasteur is bizonyította, még évekkel később is fertőzőképesek. Arra is rájött, hogy a legyengített anthraxbacilusokkal beoltott állatok immunissá válnak a fertőzéssel szemben. A nagy tudósnak azonban nemcsak a kórokozókkal gyűlt meg a baja, hanem a maradi kollégákkal is, ezért ma már kissé teátrálisnak tűnő akcióval igyekezett őket jobb belátásra bírni. A francia mezőgazdasági társaság anyagi támogatásával, nagy hírverés közepette, magas rangú tisztviselők, szakemberek és a sajtó jelenlétében több tucatnyi birkával és szarvasmarhával elvégzett egy kísérletsorozatot. Az állatok felét beoltotta a vakcinával (a gyengített anthraxbacilusokkal), a másik fele afféle kontrollcsoportként szolgált. A vakcinálást többször is megismételte, majd 1881. május 31-én mindkét csoportba halálos adagnyi fertőző lépfenebacilust fecskendezett. Két nappal később mindenki izgatottan sietett a nevezetessé vált mezőre, ahol a védőoltást kapott juhok és marhák békésen legeltek, a kontrollcsoportba tartozó állatok azonban elhullottak. A sikeres kísérletnek hamarosan híre ment egész Európában. Nem csoda, ha kérvények tömegével ostromolták meg Pasteurt, akitől vakcinákat rendeltek, hiszen a lépfene nemcsak Franciaországban, hanem szinte minden országban óriási veszteségeket okozott az állattenyésztőknek. A kezdeti sikerek után azonban egyre többször komoly problémákkal, sőt tragikus kudarcokkal is szembesülnie kellett a Pasteur vezette csapatnak. Az oltóanyagba ugyanis olykor fertőző csírák is kerültek, s a védőoltás nem előzte meg, hanem előidézte a bajt. Néhány vakcina a következetességéről és alaposságáról ismert Robert Koch laboratóriumába is eljutott, s itt kimutatták, hogy bizony a francia kollégák meglehetősen hanyagul végezték a dolgukat és oltóanyaguk a legyengített bacilusok mellett számos veszedelmes törzset is tartalmazott. Koch egy dolgozatában szemére is vetette Pasteurnek a mulasztást, ő azonban felfortyant és meglehetősen ingerülten reagált a bírálatra. A két tudós konfliktusának hátterében azonban nemcsak a szakmai féltékenység állt, hanem az akkori francia– német viszony is: a franciák nehezen tudták megemészteni az 1871-es vereséget. Pasteur nagy hazafi volt és éppen emiatt nem túlságosan szívelte a németeket.