Korrupció, európai összehasonlításban

Minden valószínűség szerint ez volt az emberi történelem egyik legdrágább asztalterítője: a nevezetes terítő, no meg a csokoládé és a parfüm, amelyeket Mona Sahlin svéd miniszterelnök-helyettes 1995-ben a kormánytisztségével járó hivatali hitelkártyával egyenlített ki, mindössze 70 eurónak megfelelő összegbe került – de derékba törte karrierjét. Hiába tartották őt Ingvar Carlsson akkori svéd miniszterelnök legvalószínűbb utódjának, soha nem lett kormányfő, mert előbbi lépése miatt korrupció-gyanús politikussá vált – legalábbis a svéd választók egy részének szemében.

Franciaországban, vagy Olaszországban azonban ennél többre van szükség a politikai karrier megkérdőjeleződéséhez – írja az európai korrupciós helyzetet elemző cikkében a The Economist című brit hetilap. Silvio Berlusconi jelenlegi olasz miniszterelnök ellen például büntetőperek folynak könyvelési csalás, megvesztegetés, s több más vádpont miatt, mégis kormányfő lehetett belőle, s nem is szándékozik feladni posztját, sőt: épp most szeretne egy olyan törvényt elfogadtatni a törvényhozással, amely a „magas állami posztot” betöltőknek immunitást ad a bűnperek alól. Ilyen immunitás védte meg Jacques Chirac francia államfőt is attól, hogy válaszolnia kelljen a törvénytelen pártfinanszírozással kapcsolatos vádakra: ezek arra az időszakra vonatkoztak, amikor ő vezette a francia jobboldal vezető pártját, az RPR-t, s emellett Párizs főpolgármestereként ténykedett. Amikor Chirac tavaly újraválasztásáért küzdött, ellenfelei egy olyan, hamisított plakátot készítettek róla, ahol a felirat a következő volt: „Válasszatok újra, vagy börtönbe kell mennem!” Chiracot most védi az államfői immunitás – de az Elf-Aquitane francia olajcég egykori vezetői nem élhetnek ezzel a lehetőséggel, s nekik bizony bíróság elé kellett állniuk amiatt, hogy a cégnél éveken át olyan titkos kassza működött, ahonnan kenőpénzeket fizettek ki politikusoknak, pártoknak.

Az olasz és (egyes) francia ügyek tehát legalább eljutottak a bírósági szakaszba – szemben az egykori német kancellárt, Helmut Kohlt érintő üggyel, aki illegális kampánytámogatásokat fogadott pártja, a CDU számára. Kohl nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni az adományozók nevét, mondván: a tisztesség ezt nem engedi. Ennek ellenére nem kellett bíróság elé állnia.

Ebből is látható, hogy a korrupció megítélése más és más a különböző európai országokban. Márpedig ezen a téren is közelíteni kellene a tagállamok álláspontjait, ha valóban komolyan veszik azt, amit a 2001. szeptember 11-i amerikai terrormerényletek után elhatároztak: azaz hogy elmélyítik igazságügyi és bűnüldözési együttműködésüket. Mint a The Economist emlékeztet, szeptember 11. után az EU-tagállamok tervet dolgoztak ki az egységes európai letartóztatási parancs bevezetésére: ez a hagyományos, s bizony igencsak időigényes kiadatási eljárásoknál gyorsabb, hatékonyabb módszer lenne. Egy ilyen lépés azonban azt igényli, hogy a tagállamok – és azok vezetői – tökéletesen megbízzanak az összes többi tagállam igazságszolgáltatásának működésében. S bizony Berlusconi a lap szerint máris ideges: nemrégiben arról győzködte kollégáit – egyelőre hiába –, hogy az egységes letartóztatási parancs révén a politikailag elfogult vizsgálóbírók szabadon üldözhetnék ellenfeleiket az országhatárokon túl is...

Az EU belső reformján dolgozó konvent alkotmánytervezete az eddiginél sokkal szorosabban integrálná az európai igazságügyi, bűnüldözési rendszert. A közösen üldözendő bűncselekmények listáján ott szerepel a korrupció is. „Most már csak azt kellene eldönteni, hogy miként definiáljuk a korrupciót? Úgy, ahogy azt Svédországban értelmezik, vagy úgy, sokkal enyhébben, mint azt az EU-n belül a többi ország teszi?” – teszi fel a kérdést a brit hetilap.