Hullámzó német szomszédsági kapcsolatok

Bármilyen meglepő, a lengyelek többségének szemében a németek már több mint 10 éve rokonszenvesnek számítanak.

Mindez legalább annyit mond, mint amit Angela Merkel német kancellár és Donald Tusk lengyel miniszterelnök a napokban Varsóban hangoztatott, nevezetesen, hogy a két ország kapcsolatai immár példaértékűek Európa számára. A kancellár és vendéglátója hangoztatta ugyan a történelmi  múltra való emlékezés szükségességét, de meglehetős magabiztossággal már a jövőt tervezte, így a politikai, a gazdasági, valamint a kulturális és tudományos élet területein több mint 90 együttműködési projektet vázolt fel. A lengyel kormányfő támogatást kért, a német kancellár pedig támogatást ígért a magyar elnökséget követő, július elsején kezdődő lengyel uniós elnökségi tevékenységhez, különös tekintettel a Varsó és Berlin által egyaránt pártfogolt keleti partnerségre.

A mérlegkészítésre, illetve a jövőbeni együttműködés programjának kijelölésére annak kapcsán került sor, hogy a német és a lengyel vezetők a közelmúltban emlékeztek meg a két ország közötti jószomszédsági és együttműködési szerződés 20 évvel ezelőtti aláírásáról. A Helmut Kohl kancellár és Jan Krzysztof Bielecki miniszterelnök által aláírt szerződés valóban történelminek számított, hiszen - a világháborús előzmények és az azt követő, mindkét országban megnyilvánuló nacionalista hangok nyomán - állást foglalt a határok sérthetetlensége, a békés egymás mellett élés és az együttműködés mellett, beleértve a Lengyelországban élő német kisebbség és a Németországban tartózkodó lengyelek támogatását.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a német-lengyel kapcsolatok ezt követően töretlenül fejlődtek. A háború után Lengyelországból - és a mai Csehországból -  elüldözött németek szószólójának számító, a mai Lengyelország területén született Erika Steinbach, illetve az általa vezetett szervezet évtizedeken keresztül szálkát jelentett a lengyel politikusok és a közvélemény szemében. A Steinbach által szorgalmazott, az elűzöttek sorsát bemutatni hivatott berlini központ felállítására Varsóban - és Prágában is - úgy tekintettek, mint a náci múltat "bagatellizálni" igyekvő, revizionista törekvésekre. Mindezt tetézte, és a bizalmatlanságot fokozta számos, mindenekelőtt német részről elkövetett kommunikációs hiba, így a többi között az akkori amerikai elnök, George Bush iraki háborújához való viszonyulással, valamint a balti-tengeri német-orosz földgázvezeték tervével kapcsolatban. Lengyelországban nagy felzúdulást keltett, hogy ezekben a kérdésekben Berlin Oroszország, illetve a lengyelek által nem igazán demokratának tekintett Vlagyimir Putyin oldalára állt.

Mindez ürügyet teremtett a németellenes hangulat felszításához Lengyelországban és kapóra jött a konzervatív Kaczynski-testvéreknek. Kormányzásuk alatt - 2005 és 2007 között - a kétoldalú kapcsolatok szinte mélypontra jutottak, és szakértők szerint a német kormány, illetve Angela Merkel kancellár józanságára volt szükség ahhoz, hogy ez ne történjék meg. Ez biztosította az alapot ahhoz, hogy a jelenlegi lengyel miniszterelnök, Donald Tusk 2007 őszén történt hatalomra lépését követően a kialakult bizalmatlanság helyét a pragmatizmus és a jószomszédi kapcsolatokra, az együttműködésre való tényleges törekvés vegye át. Mindennek fényében nem tűnik túlzásnak az, amit a berlini és a varsói parlament az évforduló kapcsán közös nyilatkozatban deklarált: a két ország közötti kapcsolatok még soha nem voltak olyan jók, mint most.

Ugyanez aligha mondható el a német-francia kapcsolatokról, amelyek - a német-lengyel viszonyhoz hasonlóan - Európa számára a II. világháború utáni megbékélés mintáját, az Európai Unió számára pedig évtizedeken keresztül az együttműködés motorját jelentették. A kapcsolatokat azonban - szerencsére - nem a múltból fakadó gyanakvás, nem egyfajta kölcsönös bizalmatlanság  terheli, hanem a politikusok közötti ellentétek, mégpedig a Nicolas Sarkozy francia elnök és Angela Merkel kancellár közötti nézetkülönbségek.

A krónikák szerint a kétoldalú kapcsolatokban mindig is kiemelkedő szerepe volt az éppen kormányon lévő tandemnek, így Konrad Adenauernek és Charles De Gaulle-nak, Helmut Schmidtnek és  Giscard d'Estaing-nek, Helmut Kohlnak és Francois Mitterand-nak. Ez aligha mondható el Merkelről és Sarkozyről, kettejük együttműködését ugyanis ma a korábbiaknál lényegesen több kül-, illetve gazdaságpolitikai nézetkülönbség, sőt diplomáciai források szerint immár nagyfokú kölcsönös bizalmatlanság terheli.

Ami a külpolitikát illeti, Párizs és Berlin eltérően közelítette meg az afganisztáni szerepvállalást, legutóbb pedig a Líbia elleni nemzetközi katonai akcióban való közreműködést. A francia elnök és a német kancellár - választásokra készülve -  elsősorban belpolitikai okokból más nézetet vallott és vall ma is Görögország megsegítését illetően, és nyílt titok, hogy Franciaországban nem nézik jó szemmel az atomerőművek bezárásáról született német döntést.

Mindez olyan időben történik, amikor az euró válságával küszködő Európai Uniónak rendkívül nagy szüksége lenne a korábbi német-francia motorra. Európa, az Európai Unió érdekében Németország és Franciaország együttműködésre ítéltetett. Szakértők éppen ezért abban reménykednek, hogy ezt az egymással is rivalizáló Merkel és Sarkozy előbb-utóbb felismeri majd.