Harmonikafesztivál FIA 2005

Rácz Tibor harmonikaórát tarSomogyi Tibor felvételeHogy miért múlja felül? Mert erre a hangszer megszállottjai jönnek – állítja Rácz Tibor, a pozsonyi konzervatórium harmonika szakának vezető tanára, a fesztivál kiötlője, szervezője, motorja és lelke.

Tizenöt éves jubileumát ünnepelhetné az idén a rendezvény, de nem lesz ünneplés, csak kemény munka. Verseny sok trémával, mesterkurzusok jobbnál jobb pedagógusokkal és hangversenyek szebbnél szebb műsorokkal, a három legnagyobb világverseny győzteseinek közreműködésével. A bemutatásra kerülő művek skálája elképesztően széles: a népzenétől kezdve a klasszikus muzsikán és a dzsesszen keresztül a Piazzola-tangókig terjed. A harmonika mesteri megszólaltatóinak neve ugyan még mindig nem cseng olyan ismerősen, mint a zongora- vagy hegedűművészeké, de akik szeretik ezt a hangszert, tudják, hogy nem akármilyen nevek szerepelnek az idei fesztivál plakátján: Gudrun Wall, Jürgen Ganzer (Németország), Bogdan Dowlasz, Joachim Pichura (Lengyelország), Nyikolaj Szevrjukov (Belorusszia), Jan Meisl, Antonín Dvořák (Csehország) olyan nemzetközi hírű pedagógusok, akiktől van mit tanulni. A harmonikafesztiválon minden évben szerepel egy másik hangszer is, az idén ez a zongora lesz, mesterkurzusát a lengyel Regina Strokosz-Michalak neve fémjelzi.

Pozsonyra három, Mórra is három, Dunaszerdahelyre pedig öt rendezvény esik, de nem marad ki Diósförgepatony sem: október 9-én vasárnap a római katolikus templomban egy osztrák harmonikaegyüttes lép fel, a Breitenfurteri Ördöngős Muzsikusok. Mórott különösen szép helyszínen, a barokk Lamberg-kastélyban tartják a harmonikaesteket.

Rácz Tibor mégis elsősorban dunaszerdahelyinek tekinti a fesztivált. „Mert hol van még egy olyan város Szlovákiában, amely ingyen buszt, ingyen elszállásolást, olcsó étkeztetést és olyan családias hangulatot biztosít egy rendezvény résztvevői számára, mint Dunaszerdahely?” – kérdi. Optimizmusára jellemző, hogy inkább Dunaszerdahely és a plakátokat finanszírozó, koncertet dotáló Diósförgepatony nagyvonalú művészetpártolásáról beszél, mint arról, hogy hivatalos helyről a fesztivál egy fillér támogatást sem kapott. „A Dunaszerdahelyen tapasztalt pozitív hozzáállást a rendszeresen visszatérő résztvevők is érzik, mert amikor felajánlottam, hogy menjünk Pozsonyba, nem akartak menni. Megszerették a várost, ott akartak maradni, és valahol itt kezdődnek a fesztiválok. A fesztivál ugyanis olyan rendezvény, amely kötődik egy bizonyos helyhez, ahol szívesen látják, segítik, támogatják. Dunaszerdahely olyan szempontból is fantasztikus, hogy ott mindig bejön a közönség.”

Kérdésemre, hogy a zeneiskolák elegendő érdeklődést mutatnak-e a fesztivál iránt, meghökkentő választ kapok: „A szlovákiai zeneiskolák nem jönnek el, nem vonzza őket ez a rendezvény, mert már Piripócson is csinálnak nemzetközi versenyt. A járási központokban összejönnek az emberek, megbeszélik, hogy te hozod ezt, én hozom azt, beülünk a zsűribe, és a saját gyerekeinket szépen felpontozzuk. Ezek alibista rendezvények, amelyek csak azért vannak, mert az iskoláktól a felettes szervek folyton eredményeket követelnek. »Ha nem tudtok eredményeket felmutatni, akkor nem kaptok pénzt« – mondják, és szegény iskolák mit tehetnek, ilyen potemkini módon produkálják az »eredményeket«. Nem csoda, hogy sok ilyen versenyen már nem díjakat adnak, hanem sávokba sorolják a résztvevőket. Kilencvenegytől száz pontig arany sáv, nyolcvanegytől kilencven pontig ezüst sáv stb. Az, aki a második sávban a harmadik helyen végzett, otthon bemutatja a diplomáját, mondván, hogy második volt. Csak azt felejti el hozzáfűzni, hogy az első sávban tizennyolcan voltak előtte, és a másodikban is ketten megelőzték. Ez mind abból a nyomorúságból fakad, amelyben ma a művészeti iskolák leledzenek. És ez a nyomorúság nem csupán Szlovákiára jellemző.”

Rácz tanár úr az általa szervezett nemzetközi harmonikafesztivál versenyének filozófiáját nem holmi világraszóló eredmények felmutatásában látja. „Elég, ha ott ülnek a zsűriben azok, akik ott vannak a nagy világversenyeken. Szokják meg a diákok, hogy ezek a neves művészek, híres pedagógusok léteznek, ismerjék meg őket, és érezzék, hogy ezek az ezer százalékos szakemberek miattuk jöttek el, rájuk kíváncsiak, nekik magyaráznak, nekik akarnak segíteni. Legyen ez számukra motiváció, amely erőt és lendületet ad a további munkához, tanuláshoz.”