Fáradóban, mégis fel-fellobbanva

A hetényiek előadása, A púpos kalandjaiKiss Gábor felvételeDe beszéljünk világosabban. Amiről a szervezők és a felkészítő tanárok nem tehetnek, az a krónikus pénzhiány, a kultúra tájainkon hosszú évek óta tartó módszeres kiéheztetése. Nagyon nehéz és szinte idegőrlő küzdelem egy országos rendezvényt úgy lebonyolítani, hogy a szervezők energiájának nagyobb része azzal telik el, honnan szerezzenek kölcsönt, hogy legalább a legfontosabbak (szállás, útiköltség) egy részét előteremtsék. Bár a pályázatokról a minisztérium már februárban döntött, máig sem volt képes a támogatást elküldeni a címzetteknek. De ha nem is a beígért főnök, az egyik beosztottja legalább megjelent a megnyitón, s ott mosolygott a díszvendégek között. Volt képe hozzá.

„Nagyon vacak korban élünk, ahol a kultúra nem érték, ezért a szívüket csókolom, hogy mégis példát mutatnak, s akkor, amikor a legnagyobb kérdés kulturális berkekben az, hogy a vörös törpe öli-e meg a kék pókot vagy fordítva, Önök igazi értékeket mutatnak fel a gyerekeknek” – mondta a pedagógusok számára rendezett szakmai fórumon Gágyor Péter, aki szerint annak idején az ösztöndíjából képes volt egy nyolcszáz kötetes könyvtárat összehozni, ma ez egy másfélszobás panellakás ára Dunaszerdahelyen. Ebbe az örömbe azonban némi üröm is vegyül. Azok a pedagógusok, akik hosszú évek, évtizedek óta rendszeresen itt vannak csoportjukkal a Duna Menti Tavaszon, mintha elfáradtak volna, s ez mind a választott műveken, mind a szakmai színvonalon igencsak meglátszott. Honi csoportjaink nagy része az alapiskolák mellett működik (míg szlovák vonalon ezt a feladatot a művészeti alapiskolák látják el), s a pedagógusok és a gyerekek szabadidejükben készülnek a nagy megmérettetésre. Volt olyan pedagógus is, aki a kérdésemre, hogy támogatja-e az iskola a csoport működését, lakonikusan csak annyit válaszolt, hogy megtűri őket. De azért akadt jó példa is, hiszen a sok-sok régi csoporton kívül először szerepelt a versenyen a feledi Meseláda bábcsoport, akik tavaly ősszel látták a harkácsiak előadását, s annyira megtetszett nekik a bábozás, hogy gyorsan elmentek egy bábostanfolyamra (ezek a tanfolyamok szerencsére egyre rendszeresebbek), s másfél hónap alatt elkészült az első előadás. De ehhez az is kellett, hogy az illető alapiskola igazgatónője minden erejével támogassa a csoportot. Az amatőr gyerekszínjátszás teljes mértékben pedagógusfüggő, vannak vidékek, mint Gömör, ahol hosszú évek óta nincs gyerek-, ahogy nincs felnőtt színjátszó csoport sem.

Egyre inkább elmosódnak a határok a különböző színpadi műfajok között, az is felvetődött egy ún. pszeudobábos előadás kapcsán, hogy idővel talán a két kategóriát nem is kell különválasztani, hiszen a bábelőadások többségénél nem is használták a paravánt, s a gyerekek a saját arcukat is megmutatták. A bábos verseny fődíját elnyerő galántai Manócska előadásában a bábok nem játszottak központi szerepet, inkább csak díszletelemként funkcionáltak. A legnagyobb szakmai vitát immár hagyományosan mégis az ún. szerkesztett népi játék kategóriája váltotta ki, amely sok pedagógus szerint megfelel kezdő lépésként, mások szerint viszont a klasszikus mondókák és népdalok nem hoznak létre egy koherens színpadi előadást, s ezt a műfajt nem lehet a színház világába besorolni. Bár ellenpéldát itt is láthattunk, a losonciak gömöri lakodalmasa kitűnően működött, igaz, a darab színpadra állítói nagyon sok ötletet építettek be és némi történettel is megspékelték a játékot.

Sokatmondó tény, hogy a színjátszóknál messze a legjobb előadást a zárónapon vendégként fellépő nyitrai szlovák csoporttól láthattuk, ők nem a már unalomig elcsépelt klasszikusokkal kísérleteztek klasszikus színpadi keretek között, hanem saját világukat, a kamaszodó gyerekek problémafelvetéseit tették színpadra nagyon korszerű eszközökkel. Felmerült az egyik kávéházi beszélgetésen, hogy a fesztivál szervezőinek is meg kellene találniuk azokat az írókat, akik el tudnak mélyülni a gyerekek világában, s egy-egy csoporttal közösen képesek volnának új műveket alkotni. Tudjuk, hogy ez nincs így a profik között, de hátha a gyerekeknél megtörik a jég. N. Tóth Anikó, Kövesdi Károly és Gágyor Péter is írt már meséket gyerekek számára, az esély tehát megvan, csak a megfelelő formákat és lehetőségeket kell megkeresni. A bábosoknál szinte mindenki Himmler Zsófia kötetéből dolgozott (üde színfolt volt az egyik dunaszerdahelyi bábcsoport karcsai meséje), így a döntőn is láthattunk pár Lúdas Matyit, gyémántot kereső kiskakast, Csupaszív királyfit és még sorolhatnám. De náluk legalább a térszervezés és az előadások képi világa volt jó, s több fantasztikus hangulatú előadást is felmutattak (a felsővámosi Tikiriki, a gömörfalvai Harkácsi Pimpók, a galántai Manócska), míg ez a színjátszóknál csak nyomokban volt tetten érhető.

Ha már kategóriákban gondolkodunk, akkor mindenképp érdemes lenne szétválasztani a színpadi miniatűröket az egész estét betöltő daraboktól, nem lehet ugyanis együtt értékelni egy tízperces mesét egy klasszikus színdarabbal. Ez utóbbiból az idén kettőt láthattunk, s ez a két előadás mentette meg a színjátszók becsületét. Mind a nyárasdiak Óz, a nagy varázslója, mind a komáromiak A hókirálynője megérintette lelkünket, s erre talán a legjobb bizonyíték az, hogy a főként alsó tagozatosokból álló közönség néma csöndben ülte végig mindkét előadást. Kár, hogy a dunaszerdahelyi Fókusz vezetője, Jarábik Gabriella ezúttal nem tudta összefogni a csoportot, s a túl sok eredetieskedő ötlet nem segítette az előadás befogadását. Izgalmas volt viszont a hetényiek két előadása, főleg A púpos kalandjai, amely a figurák bábszerű mozgatásával hozott újat, s osztotta meg mind a szervezőket, mind a zsűrit. Volt egy-két előadás, amely túlzottan is modernnek szeretett volna látszani, de régi nóta, hogy ez még nem mindig eredményez tudatosan átgondolt, mának is szóló üzenetet.

S legvégül szóljunk a szervezésről. A krónikus pénzhiány ellenére is látszólag minden gördülékenyen zajlott, köszönhetően annak a néhány fanatikus embernek, akinek szívügye ez a fesztivál és mozgalom (gondolok itt elsősorban Huszár László főszervezőre vagy Kamenár Horváth Éva szakmai referensre), a fesztivál mégis sürgős reformokra szorul. Ma, amikor a kategóriák összemosódásáról beszélünk, nincs értelme különválasztani a színjátszók és a bábosok mezőnyét. Sokkal takarékosabban kell bánni mind a nézők, mind a csoportok idejével. A szombati díjkiosztáson a csoportok töredéke vett csak részt, a többség lejátszotta az előadását és hazament, sőt a csoportok többsége arra sem vette a fáradságot, hogy legalább képviseltesse magát a díjkiosztáson. Sok-sok kísérőrendezvénnyel is kedveskedtek a szervezők a Mesevárosban, remek ötlet volt Balla Igor bevonása a műsorvezetői szerepkörbe, viszont túl soknak tűnt a megzenésített vers, amelyre nem igazán volt kereslet.

A XXXII. Duna Menti Tavasz minden hiányossága ellenére is a sikeres rendezvényeink közé sorolható, csak az utat kell folyamatosan tisztogatni. Igaz, ehhez nem elég a szervezők és a haló poraikból állandóan feltámadó néhány pedagógus fanatizmusa. Félek attól, hogy ez még sokáig így marad.