Európa identitása

Európa egyesül. Amiről elődeink álmodtak, most valóra válik. Rendületlenül folytatjuk közös vállalkozásunkat, amelynek végigviteléhez egész emberöltőnyi időre lesz szükség. Európa megszűnt szövetségek rendszerének lenni, hogy sorsközösséggé válhassék.

Az Európa jövőjéről szóló megállapodás nagy lépés előre, amelyet újabbaknak kell követniük. Egyetlen jogi építmény sem volt soha elegendő egy közösség életre hívásához. A keretet ki kell tölteni tartalommal, az építményt élettel kell megtölteni, serkenteni kell az összetartozás érzését. Fel kell tennünk önmagunknak önazonosságunk kérdését is. Meddig jutottunk el, merre tartunk? Az alkotmány megfogalmazása megerősítette: minőségi fordulat következett be Európa építésében.

Új veszélyek fenyegetnek, különösen szeptember 11. óta. Sokan úgy érzik, hogy Európának jobb válaszokat kellene adnia a civilizáció kihívásaira. Nyilvánvalóvá vált, hogy távozásra kényszerítheti földrészünket a történelem színpadáról bármilyen határozatlanság, közömbösség, sőt hallgatás Európa részéről a saját sorsát illetően.

Az egyik tisztázásra szoruló kérdés, amely rögtön eszünkbe ötlik: hol vannak Európa határai? Szigorúan földrajzi értelemben Európának nincsenek világosan megszabott határai. Európa eszméje a közös érzésvilágban, gondolkodásmódban és akaratban gyökerezik, amely átnyúlik az államhatárokon és az eltérő fejlettségi színvonal szabta határokon. Fél évszázad alatt a közösség unióvá növekedése kijelölt egy területet, amely most felöleli jóformán az egész kontinenst.

Annak felismerése, hogy egy és ugyanazon mozgás vonul végig a történelmen, lehetővé teszi számunkra, hogy egybekapcsoljuk Nagy-Európát, amelyben az Európai Unió – törvényességen alapuló közösségként – az alapító államok nemzeti identitásait összefűző közös állampolgárságra felépített egységes egészet alkot. Az Európai Unió fejlődése ily módon megerősíti Nagy-Európa realitását. E gyümölcsöző és nagy történelmi múltú kölcsönhatás ma még inkább szükséges.

A földrésznek – most először – globálisan kell tekintenie történelmére, mi-után határozottan és egyértelműen a békét és az együttműködést – a belső együttműködést és a világ többi részével való együtt-működést – választotta. Anélkül, hogy ezeken munkálkodna, a közös építő vállalkozás együttes folytatásához szükséges kompromisszumoknak sohasem lesz elég szilárd támasza. Újra meg újra láthattuk az elmúlt ötven évben: minden előrelépés tudáson és megértésen alapuló előrelátást feltételez mindegyikünk részéről, és annak újrafelfedezését, hogy mi egyesít bennünket. A bővítés csak megerősíti ennek szükségességét.

Európát évszázadokon át a folyvást megújuló kereskedelem vitte előre, s ez a szüntelenül megerősített emberi egymásrautaltság túlélt minden összeütközést és pusztulást, amely Európát sújtotta. Ám e történelmi kálváriája során Európa szembetalálta magát a XX. században a legfőbb gonosszal, az emberi lényeg tagadásával a koncentrációs táborok rémségeiben, a módszeresen tervezett emberirtásban. Európa tanult a történelmi leckéből, s kellően éber – éppen ez nagy előrelépésének fő oka.

Már az a veszély fenyegette, hogy örökre elvész, de az ellenségeskedő testvéreket összebékítve, túllépve minden ideológiai harcon és a kirekesztés minden formáján, Európa újjáépült. Ez a visszafordíthatatlan, tudatosan választott, szervezett béke, amelyet Európa felépített, a népek, a felfogások és a vallások békéje.

A történelmi emlékezés ilyetén módja lényegi vonása Európának, mivel ez élő, aktív, előrevivő emlékezés egyszerre hagyomány és jövő.

A különféle történelmű, örökségű és felfogású országok kezdtek úgy tekinteni magukra, mint közös – kézzelfogható és erkölcsi, e világi és vallási – örökség hordozóira. Az unió tagjai, amelyek osztják a demokrácia és az emberi méltóság tiszteletének értékeit, egységükben és intézményeikben látják saját identitásuk garanciáját, de egyszersmind annak legjobb módját is, hogy érvényesítsék érdekeiket a nemzetközi rendszerben. Különbözőségeink kölcsönös elismerése és intézményesítése már önmagában is egységesítő tényezővé vált.

Európa mindig másokhoz való viszonyában alakította magát. Az európai eszme a belül és a kívül közti csapongások révén bontakozott ki. Elismeri eredetünk különféleségét, a külső hozzájárulás értékét és a folytonos újjáépítés szükségességét. Az önvizsgálathoz Európának ki is kell lépnie önmagából.

Haladása közben az európai integráció fél évszáddal ezelőtt elkezdett folyamata kiszélesedett annak újrafelfedezésével, tanulásával, hogy mi egyesít bennünket, és melyek azok a különbözőségek, amelyek gazdagítanak. A közös identitás e fokozatos kialakítása, amely megszilárdítja a nemzeti identitásokat, és egyúttal meg is újítja a világ többi részéhez intézett európai üzenetet, egyre világosabban az építés legfőbb, az egész kontinenst szervező elvévé válik.

Az európai identitás kérdésének felvetése maga után vonja Európa felelősségi körének újbóli meghatározását. Nagyobb kollektív fegyelem felé kell haladnunk, de ennek kevés jelét tapasztaltuk a szovjet veszély megszűnése óta. Időbe került, míg az európaiak felmérték az utóbbi évtizedek zűrzavarát. Ez nem is megy a gondolkodási sablonok elvetése nélkül, önálló gondolkodás nélkül.

A koordináció útján történő egyesítés folyamatának eredményeként az unió a továbbiakban is saját mindennapi gyakorlatából fejlődik ki – a különféle identitások újbóli összeillesztéséből, a folyamatos kommunikációból. Legjobb példája ennek az a tény, hogy az unió összes nyelve használatos az összes európai intézmény központjaiban. Európa a csereforgalom, kereskedelem során és révén szakadatlanul épül, s ebben egyszerre serkenti az együtt-működés és a versengés.

Az új keletű gazdagság, amelyet a közös piac, a közös valuta megteremtése, a törvényhozás harmonizálása, az infrastruktúra koordinálása és a legkorszerűbb technológiák mozgósítása hozott magával, már nem csupán megszilárdítandó vívmány, hanem kötelező szint is, amelyre fel kell hozni az új tagokat is. Néhányak műve mindenki számára joggá vált. Az ifjabb nemzedékek ma már keresztül-kasul bejárják az egész kontinenst, lebontva az intellektuális és pszichológiai korlátokat, amelyeket korábban nem sikerült leküzdeni.

Minden ország, minden nemzet, minden állampolgár joggal kíván e közös vállalkozás részesévé válni. Mind a maga meggyőződéseivel vesz részt ebben a vitában, amely már állandó sajátja e közösségnek, s kiterjed életének minden területére. A demokrácia európai szintű fejlesztése alapvetően fontos, de kényes feladat. Lényegénél fogva hozzájárul az európai identitás erősítéséhez, de közben folyton, minden téren tekintettel kell lenni egymásra, a fájdalmas múltra, a heveny érzékenységekre. Váratlan félreértések mindig okozhatnak bajt. Európa jövője a szellem és lélek eme éberségén múlik.

Nyilvánvaló, hogy a közvélemény, a közhivatalok viselői és a politikai pártok semmit sem nyerhetnek abból egyetlen tagállamban sem, ha egy ország megpróbál a másik fölé kerekedni, valamilyen kizárólagos, uralkodó modellt követel, új ideológiai kötélhúzásba kezd, üres gyanút hangoztat, vagy demagóg módon kritizálja az új intézményeket és a közös szabályokat. A helyes gyakorlat szabályai már rögzültek az emberek fejében, még ha talán nem is mindig tükröződnek viselkedésükben. E szabályrendszer további szilárdítása egész Európának javára válik.

A vallás központi kérdés ebben a tekintetben, mert Európában a kereszténység az egyénről alkotott alapelképzelés forrása volt. Paradox dologról van szó, hiszen a hit meghatározó módon alakította az európaiak tudatát, de szerepe volt a konfliktusokban is. Történelmileg nézve a vallásháborúk hozták létre az európai bűntudatot, és a viszonylagos vallásbéke megteremtése volt Európa első polgári egyezsége.

Az országok eltérő fejlődési útja, a felvilágosodás terjedése, az ipari forradalom, a gyarmatosítás, az ideológiák megjelenése és térnyerése, a kelet–nyugati szembenállás és a gazdasági újjáépítés prioritása az egyes országok életének és az egyéni lelkiismereteknek a magánszférájába szorította vissza a vallási kérdést. Ám minden arra mutat most, hogy az európai társadalmak szigorúan szekularista elképzelésének megvannak a maga korlátai. Az ideológiai elnyomás megszűnése és a fundamentalizmus térnyerése segít a való helyzet jobb megértésében: Európa egyik legsajátosabb vonása a politika és a vallás rugalmas szétválasztása és a vallásszabadságnak – mint az egyéni önkiteljesedés és a gazdagodó társadalmi élet feltételének – teljesen akadálytalan gyakorlása.

E szétválasztás folyamatos párbeszédet indított el, amely most a közjó része, s amelyet maguk az egyházak is elfogadtak, sőt igényeltek. Magának a tudománynak az eredményei is arra köteleznek bennünket, hogy hangsúlyozzuk az emberi lény transzcendenciáját, szavatoljuk elidegeníthetetlen méltóságát. Olyan nagymértékben különböző jelenségek, mint a nemzedékek közötti tapasztalatátadás válsága, a vallásüldözés következménye és a kommersz médiaszubkultúra – mind arra indították a legtüzesebb szekularistákat is, hogy elfogadják azt a tételt, amely szerint a vallások figyelmen kívül hagyása fenyegetéssé vált minden ország életére és kohéziójára s Európa építésének teljes kibontakozására.

A kollektív tudat erősítésének munkája elkezdődött, s ezt határozottan folytatni kell, mert oly sok dráma, oly sok kizárólagosságigény után ma a legjobb feltételek között folytatható.

Az emberi jogokkal kell kezdenünk, ezek tartalmának fáradhatatlan kutatásával. Ez a kutatás több mint két évezreden át fokozatosan alakította az európai tudatot, amely az összekapcsolt keresztény és a humanista hagyományból támadt. Az európai identitás e két összetevője átvészelt minden válságot és drámát, egyik sem tudta átadni őket az enyészetnek. E két tényező szétválaszthatatlan.

Nacionalizmus, totalitarianizmus, rasszizmus, fundamentalizmus és terrorizmus – bármi legyen az okuk, és bármilyen konkrét formát öltsenek adott időszakokban, mind-mind halálos veszély kontinensünkre nézve, amely az öröklött közös emlékezetből merít, s a lelkiismereti szabadság teljes és kölcsönös elismerése alapján él és akar mindig is élni. Kétségtelenül ez a legelső minden szabadság közül, ez rendezte fokozatosan az európai pluralizmust magán- és közösségi életünk elvévé.

Minden meggyőződésünkben elismerjük kiindulópontként az egyéni lelkiismeret szavát, ez a legfelsőbb fórum, mely megerősíti az emberi méltóság szükségességét, és egybefűzi az összes európai értéket. Az ember végtelen a maga ember mivoltában, mert minden ember magában hordja az emberi lét méltóságának teljességét. Ez az alapja annak a szolidaritásnak, amely ihletője és rendezőelve a leendő európai alkotmánynak, az uniós tagállamok demokratikus életének, a közvetlen szomszédainkkal való békességre és partnerségre törekvésnek, a nagy civilizációk közti együttműködésnek s a globalizáció emberiséget szolgáló szabályozásának.

Az európai identitás felhívás alkotásra, önkifejezésre és közös cselekvésre. Európa számos konkrét cselekvési formát bocsát ehhez a rendelkezésünkre. Az ismeretek terjesztése, a tudományos kutatás, mások szolgálata, a gyengék védelmezése, a kultúrák találkozásának előmozdítása, a fejlesztési segélyezés, a humanitárius segélyezés, a világűr meghódítása, a környezetvédelem – mind olyan hosszú távra szóló feladat, amelyen lehet és érdemes munkálkodni. E munkálkodásunk révén kiteljesíthetjük azt a szerepünket, amelyet Európa polgáraiként betölthetünk.