Brit választások - koalíciós dilemmák

Gordon Brown munkáspárti miniszterelnök világosan érzékeltette a helyzet újdonságát, amikor a választási eredmények véglegessé válása után kijelentette: a kialakult helyzet "ismeretlen a mostani politikus nemzedék számára".
Ez szó szerint igaz, ugyanis legutóbb 1974-ben fordult elő, hogy a választások után egyik brit parlamenti pártnak sem volt többsége az összes alsóházi frakció együttes létszámához képest. Akkoriban még olyan - ma már történelmi - nevek fémjelezték a brit politikát, mint a konzervatív Edward "Ted" Heath, és a vele három választási csatát is megvívó örök ellenfél, a munkáspárti Harold Wilson.
Heath, aki az 1974-es választások idején kormányfő volt, megpróbált koalíciót kötni a liberálisokkal, ám a tárgyalások három nap után kudarccal végződtek, és az uralkodó Wilsont, a Labour vezetőjét bízta meg kormányalakítással.
Wilson nyolc hónapig állt kisebbségi kormány élén, ezután újabb választásokat tartottak, amelyet a Munkáspárt hajszálvékony, háromfős abszolút többséggel megnyert.
A csaknem négy évtized után most ismét előállt hasonló helyzet szokatlanságát mutatja, hogy a jelenlegi kormányfő, az 59 esztendős Gordon Brown is még csak az edinburghi egyetem ifjú végzőse volt a legutóbbi parlamenti "döntetlen" idején, a másik két nagy párt vezetője, a konzervatív David Cameron és a liberális Nick Clegg pedig általános iskolába járt.
A jelenlegi patthelyzet hosszabb távlatban is meglehetősen idegen az egypárti, abszolút alsóházi többségű kormányoknak kedvező brit politikai berendezkedéstől; ilyesmire az elmúlt száz évben - a mostanival együtt - mindössze ötször volt példa.
A brit politikusok előtt álló lehetséges megoldási módok mindegyike komoly bizonytalansági tényezőket tartalmaz.
Látszólag a legkézenfekvőbb lehetőség a konzervatív-liberális koalíció lenne, így ugyanis bőségesen kijönne a biztos parlamenti többség. A gond az, hogy a két párt programja és ideológiája több sarkalatos pontban is erőteljesen ütközik, és ez nagyon komoly kompromisszumokat igényelne mindkét oldalon.
A fő ellentétek közül is kiemelkedik a bevándorlás ügye.
Cameron - mint a kampány során többször is értésre adta - még az EU-hoz újonnan csatlakozó országok polgáraival szemben is átmeneti korlátozást szeretne, és összességében a jelenlegi néhány százezerről néhány tízezerre csökkentené az évente Nagy-Britanniába érkező letelepülők számát.
Clegg szerint azonban "a realitásokból kell kiindulni", és mivel a már Nagy-Britanniában élő külföldiek százezrei "úgyis felkutathatatlanok", a legjobb megoldás az lenne, ha amnesztiában részesítenék még az illegális bevándorlókat is, bevonva őket a gazdaság szürkésfekete zónájából a törvényes - és az adóhivatal által is látható - szférába.
Amikor a liberális demokrata vezető ezt az elképzelését a választások előtti miniszterelnök-jelölti tévéviták egyikén előterjesztette, David Cameront, a toryk vezérét érzékelhetően a rosszullét kerülgette.
Ugyancsak ütközési felület a választási reform. A Liberális Demokraták által erősen bírált jelenlegi brit választási rendszerben minden választókerület egyetlen egyéni jelöltet küld a parlamentbe, és a jelöltek akár relatív többséggel is győzhetnek, vagyis úgy, hogy a többi indulóra leadott voksok száma együtt meghaladja a győztes szavazatainak számát. Nem előírás ugyanis, hogy az összes leadott szavazat felénél többet meg kell szerezni a győzelemhez.
A toryk ragaszkodnak ehhez a rendszerhez, a liberálisok azonban sokkal arányosabb képviseletet lehetővé tévő választási szabályokat akarnak. Ebben a kérdésben - csakúgy, mint több más sarkalatos jelentőségű ügyben, például az EU-hoz fűződő viszony problematikájában - sokkal közelebb áll egymáshoz a Liberális Demokraták és a Munkáspárt álláspontja. Gordon Brown, a Labour első embere, aki szintén tárgyalásokat javasolt a liberálisoknak, nyíltan közölte is, hogy kész a választási és a parlamenti rendszer nagyszabású reformjára.
Mindezek alapján korántsem jósolható nagy biztonsággal, hogy a következő brit kormány a konzervatívok és a liberálisok hivatalos koalíciójára alapul.
Az Eurasia Group nevű vezető londoni gazdasági-politikai kockázatelemző és tanácsadó csoport szakértői a választási eredményről kiadott helyzetértékelésükben egyenesen úgy fogalmaztak, hogy "nagyon valószínűtlen" a formális konzervatív-liberális koalíció. A cég elemzői mindazonáltal látnak lehetőséget a két párt informális együttműködésére.
Ez utóbbi a lehetséges további forgatókönyvek egyike. Ebben a formulában a konzervatívok kisebbségben kormányoznának, előre megállapodva a liberálisokkal - és még esetleg az északír unionista frakcióval - minden egyes alsóházi szavazás előtt az adott tervezet támogatásáról.
Ez a megoldás már kockázatokat hordoz, mert nem garantálja a kormány folyamatos és zökkenőmentes törvénykezési munkáját, amit pedig a hazai össztermék 12 százalékához közeli - békeidőben példátlan - brit államháztartási hiányt finanszírozó befektetők elvárnának.
Ezután pedig csak még bizonytalanabb változatok kínálkoznak, például kisebbségi tory kormány más, kis pártok esetenkénti külső támogatásával, különböző kombinációkban.
A mostani bizonytalanság egyetlen bizonyossága, hogy II. Erzsébet királynőnek - akinek első miniszterelnöke Churchill volt - egy ideig még nem kell visszasietnie a londoni Buckingham-palotába windsori rezidenciájáról, hogy kormányalakítási megbízást adjon tizenharmadik miniszterelnökének.