Botrány Kertész Imre beszéde miatt

Berlin. Politikai vita kerekedett Németországban Kertész Imrének a német újraegyesítés évfordulóján, a központi ünnepség díszszónokaként elmondott beszéde nyomán. Mint Zentai Péter, a Magyar Rádió berlini tudósítója jelentette, a Berlinben élő magyar Nobel-díjas író a nyugat-európai országok kényelemszeretetét, álságos békeambícióit, a terrorizmus elleni harcban tanúsított következetlenségét, Amerikával szembeni hálátlanságát bírálta. A német politikai elit azon része, amely élesen bírálta az iraki háborút, ki nem mondottan a német politikába való beavatkozásként fogta föl Kertész szavait. Az írót csak a nagy ellenzéki párt, a Kereszténydemokrata Unió elnök asszonya védte meg, aki a rangos és konzervatív beállítottságú Frankfurter Allgemeine Zeitungnak azt nyilatkozta, hogy végre valaki kimondta az igazságot, Kertész legalább leleplezte az álszent Amerika-ellenességet. A Frankfurter Allgemeine interjút is közöl Kertésszel. Az író elmondja, valójában nem állt szándékában politizálni, eleve nem tartja magát politikai szakembernek, ennél fogva beszédét csupán írói munkaként lenne szabad fölfogni, és meglepetten tapasztalja, hogy ennek dacára mondandója aktuálpolitikai vitát kavar Németországban. Mindazonáltal ahogy beszédében, úgy az interjúban is hitet tesz a német demokrácia mellett és érzékelteti, mennyire szereti a berlini életet. Mint fogalmaz, a város atmoszférája folyamatosan erőt ad számára az alkotáshoz.

Az alábbiakban részleteket közlünk Kertész Imre október 3-i magdeburgi beszédéből:

„Hová lett a 2001. szeptember 11-én, a terrorizmussal szemben meghirdetett „korlátlan szolidaritás“ elve? Hogyan lehetséges, hogy az iraki diktátor, Hitler és Sztálin e késői tanítványa a pacifista tömegtüntetések során szinte elfogadhatóbb figurának mutatkozott Európa számára, mint a négyévenként alkotmányosan újraválasztható vagy leváltható amerikai elnök?” (...) „Ma tanúi vagyunk annak, hogy a német öntudat megerősödésével és az iraki válság kirobbanásával hogyan törnek meg egymás után a régi német tabuk. A náci barbárság felmérhetetlen szenvedést okozott a világnak, saját szenvedéseiket a németek – legalábbis nyilvánosan – nemigen tárgyalhatták meg. A német városok bombázásának, a lakosság ellen folytatott légi háborúnak, a német menekültek kálváriájának megtárgyalásába belevegyül a Schluss-strich, az Auschwitzcal terhelt múlt lezárásának sürgető követelése is, az izraeli kormánypolitikát érő bírálatok olykor antiszemita felhangok ürügyéül szolgálnak. Mindezt alaposan mérlegelve, nyugodtan kivettem egy bérlakást Berlinben. Meggyőződésem ugyanis, hogy a német demokrácia elég erős és érett ahhoz, hogy kibírja a vitákat, a különböző nézetek összeütközését.”