Banglades: A szegénység szövete

 

A textilipar profitja a szegények és a környezet kizsákmányolásán alapul, amelynek haszonélvezője a Nyugat - írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung, amelynek munkatársa egy Dakka peremén fekvő textilüzemben tett látogatást a közelmúltban. A gyár egyike a legnagyobbaknak a dél-ázsiai országban: 35 ezer ember dolgozik itt. A főnök minden reggel helikopteren érkezik. Ezen a napon kicsípte magát: egy holland-német áruházlánc delegációja látogat az üzembe. A fehér emberek előtt a főnök ékes szavakkal ecseteli a vertikum előnyeit: itt minden egy helyen készül, "még egy ilyen gyárat nem találnak Önök Bangladesben". A líra után következnek a tények: "Tudjuk, hogy Bangladesben vagyunk. Itt a legolcsóbb a munkaerő, Önök is ezért jöttek ide. Egy kínai munkás a négyszeresét keresi annak, amennyit egy bengáli hazavisz." A fehér vendégeknek a szemük sem rebben.    A delegációt kísérő német újságíró több osztályvezetőnél (akik dollárban kapják a fizetésüket) tudakozódik a bérek után. Ők azt mondják, a munkások havi bére (átszámítva) 65 és 75 dollár között van. "Hazugság!" - vágja rá Nazma Akter, aki tavaly még maga is a gyár dolgozója volt, s nemrég létrehozta az AWAJ-t, a textilipari dolgozók szakszervezetét. Szerinte 65 dollárnak megfelelő bért csak az előmunkások és azok kapnak, akik valamilyen különleges gépet kezelnek.    Dzsamel, Abdul és Halid, három fiatal munkás konkrét választ ad az újságírónak. A legifjabb közülük, a 23 éves Dzsamel havi 30 dollárt keres. A 49 éves Abdul - ő szinte törzsgárdatagnak számít, már tíz éve a gyár alkalmazottja - a szabászati részleg előmunkásaként 58 dollárt kap. Halid korban és bérben a két társa között helyezkedik el. A három férfi nagyjából háromhavonta utazik haza a családjához. Közben a gyár köré épített "telepen" laknak, amely leginkább nyomornegyedre hasonlít.    A színes homlokzatú házakon belüli hosszú folyosókról szobák nyílnak - pontosan olyan szélesek, hogy elférjen bennük egy széles ágy. Alatta a "lakók" minden motyója. Egy-egy szoba lakói csak a pénteki szabadnapon találkoznak - máskülönben a váltott műszak miatt egyikük éppen a gyárban van, a másik alszik, a harmadik valahol lóg. Abdul, akinek családja van, három gyermeket tart el ínséges fizetéséből, rajongva mesél távoli szülőföldje szépségéről. Az újságíró kérdésére: boldog-e itt a bűzös, mocskos ipartelepen, csodálkozva feleli: "Nagyon boldog vagyok. Ilyen sok pénzt még soha nem kerestem."    A megrendelők: az amerikai WalMart, Tommy Hilfiger vagy Calvin Klein, a svéd H&M, a spanyol Zara. Az egyik csarnokban éppen a WalMart megrendelésén dolgoznak: 6 millió farmernadrág 12 színben. A WalMartnak nem szívesen dolgozunk - árulja el az újságírónak Shaqueel nevű kísérője. Az ok: a kereskedelmi óriáscég mindössze 3 dollárt fizet egy farmernadrágért - a gyártó haszna gyakorlatilag nulla. Kedvesebb a cégnek Tommy Hilfiger vagy Calvin Klein: ezek 15 dollárért vesznek át egy nadrágot, amelyet azután - márkától függően - 70 vagy 150 dollárért hoznak forgalomba. A WalMart 10-30 dollárért árusítja a Dakkában készült farmerokat. Minden üzletén ott áll a jelmondat: Save money - live better (Költs kevesebbet - élj jobban).    Bangladesben, a világ egyik legszegényebb országában az utóbbi évtizedben javult a helyzet. Emelkedett a várható élettartam, csökkent a gyermekhalandóság, a lakosság 80 százaléka hozzájut ivóvízhez. Míg 15 évvel ezelőtt egy textilmunkásnő havi 3 dollárt keresett, ma már harmincat visz haza. Aki végigmegy a gyáron, azt látja, hogy miközben keveseknek egyre jobban megy, azok, akik a jólét alapjait megtermelik, hoppon maradnak. A népesség egyharmada a szegénységi küszöb alatt él, a textilgyári munkák 80 százalékát nők végzik. A többségük 35 évesen már tönkrement a munkától.    A gyár légkondicionált konferenciatermében a főnök büszkén folytatja előadását: a megrendelések e-mailben érkeznek, a vevőkkel videokonferencia keretében egyeztetnek a részletekről, a ruhadarabok mintái perceken belül módosíthatók. A gyárban csak farmernadrágból 50 ezer készül - naponta. A menedzserek és a divattervezők klimatizált helyiségekben dolgoznak. A főnök büszkén jelenti be: 2020-ban egymilliárd dolláros üzleti forgalom a cél. Ezt például 44 millió darab kötöttáruval lehetne elérni. Arról nem beszél, hogy sok munkás gyakran heti hét napon át kénytelen dolgozni. A munkások zsíros-koszos lapátú ventilátorok alatt ülnek; mint mondják, egyre gyorsabban kell egyre többet kiszabniuk, varrniuk, fehéríteniük. Aki megbetegszik, azt gyorsan elbocsátják; aki jogokat követel a dolgozóknak, az feketelistára kerül, s nem léphet be többé a gyárba - legföljebb szemetet söpörhet a kapu előtt.    Dakka környéke tele van EPZ (Export Processing Zone) nevű ipari övezetekkel: itt más adószabályok érvényesek, mint a zónán kívül, a munkásoknak még kevesebb joguk van, mint odakinn. Import nyersanyag érkezik, készáru hagyja el a zónát; nincsenek vámok, a kitöltendő űrlapok is egyszerűek. A nagy gyárak ilyen EPZ-üzemekben végeztetik bérmunkában az egyszerűbb, legolcsóbb műveleteket. Az egyik "alvállalkozó" cég műhelyében 12-14 éves lányok gumíroznak pólókat a H&M számára. Puszta kézzel kaparják ki a nyomósablonokat - havi 20 dollárért. Egy munkásnő - már a gyárkapun kívül - azt mondja az újságírónak: Európában az ilyen munkát gépek végzik. Ha pedig emberek, akkor védőmaszkot kell viselniük, a csarnokban pedig szellőző berendezésnek kell működnie. A dakkai csarnoknak még ablakai sincsenek, a falak koromtól feketék.    "Ahol a textilipart fejlesztik, ott konzerválják a nyomorúságot" - egy angol közgazdász XVIII. századi mondása ma is érvényes, amint ezt Banglades példája mutatja.