Amerika, ha közbeszól

„Amennyiben az Egyesült Nemzetek Szervezte nem hoz elfogadható döntést, az Egyesült Államok állnak az Irak lefegyverzése érdekében öszszefogó nemzetközi haderő élére” – jelentette ki a közelmúltban George Bush amerikai elnök. Hogy mi van a háttérben? Az USA azt állítja, Irak terroristákat képez ki és támogat. Másokban felmerül a kétely - vajon nem a kőolajpiac fölötti ellenőrzés megszerzése a tét?

Ki haragszik Szaddamra?

Az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a korábban militarista beállítottságáról ismert George Bush jr. szinte személyes ellenfelének tekinti az iraki diktátort. Bár egyelőre tiszteletben tartja az európai szövetségesek véleményét és az ENSZ Biztonsági Tanácsának a döntését, a cél egyre tisztábban körvonalazódik. A céltábla középpontjában maga Szaddam Husszein áll.

A jelen esetben persze az a legfontosabb, hogy megfelelő indok találtasson Irak lerohanására. A terroristaveszélyen túl szóba jött az is, hogy Irak esetleg rendelkezhet ballisztikus, tehát nagy hatótávolságú rakétákkal, illetve kis valószínűséggel atomfegyvernek is a birtokában lehet. A hangsúly az „esetleg” és a „kis valószínűséggel” kifejezéseken van. Egykori, Irakban szolgálatot teljesítő fegyverszakértők szerint bebizonyosodott, hogy mindkét lehetőséget ki lehet zárni, valamint az is, hogy a jelenlegi körülmények között Irak képtelen volna előállítani ilyen fegyvereket. A londoni székhelyű Hadászati Tanulmányok Intézetének nemrég közreadott elemzése szerint „mindez attól függ, sikerül-e Iraknak a nemzetközi feketepiacon beszereznie az ehhez szükséges anyagokat”. Természetesen a hasadóanyagokra gondoltak; ezzel kapcsolatosan Scott Ritter egykori fegyverzetellenőr, aki az amerikai kongresszus előtt 1998-ban még arról számolt be, hogy Irak „napok vagy hetek alatt képes volna az atombomba előállítására”, ma már óvatosabban azt nyilatkozta: „nagyon kicsi a valószínűsége”.

Ma ugyanez a Ritter az egyik legnagyobb ellenzője a háborús megoldásnak. „1995-től Irakot fokozatosan sikerült leszerelnünk; ami maradt, az a kérdések sokasága. Ezek pedig nem számítanak tömegpusztító fegyvereknek.” Ezt a véleményt támasztja alá Hans Blix, az ENSZ fegyverzet-ellenőreinek utolsó főnöke is. Mint elmondta „száz százalékos biztonsággal” az ENSZ sosem lesz képes felmérni a helyzetet, de „ha csak a legcsekélyebb bizonyítékkal is rendelkeznék arról, hogy Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak, azonnal tudatnám a Biztonsági Tanáccsal.”

Valójában tehát senki nem látja át a helyzetet. Ezt erősítette meg a CNN hírtelevízió bagdadi tudósítója, Jane Arraf is, amikor elmondta, „nincs konkrét bizonyíték arra vonatkozólag, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezene.” Ha így volna is, fűzte hozzá, Bagdad biztosan nem dicsekedne vele, hiszen az ENSZ rendelete értelmében minden, százötven kilométernél nagyobb hatótávolságú rakétát meg kellett semmisíteniük.

Marad tehát a kevésbé drasztikus megoldás, a fegyverzetellenőrök munkájának folytatása Irakban. Ők 1998 novemberének közepén lettek „kiebrudalva” az országból, és viszszatérésük mindaddig nem járhat eredménnyel, amíg lehetővé nem teszik számukra a korlátlan hozzáférést – dokumentumokhoz és objektumokhoz egyaránt. Ez az amerikaiak és a britek számára egy olyan alapfeltétel volt, melyből jottányit sem engedtek.

Visszatérve Szaddamhoz: Bush és közvetlen környezete számára még mindig ő az első számú közellenség. Mindegy, hogy a fegyverzetellenőrök visszatérte előtt vagy után kerül erre sor, egyre megy. Az európai politikusok máskép vélekednek – mindent az ellenőrök munkájának a függvényében határoznak meg. Bush azzal érvel, hogy az iraki diktátor teljesen elveszítette nemzetközi hitelét, és nem partner többé az ENSZ számára. Tény, hogy Irak tömegpusztító fegyverei megsemmisítésére 1992-ben három hónapot kapott, ám a hivatalok negatív hozzáállása miatt ez mind a mai napig nem lett végrehajtva. Hamis dokumentumokat tártak a fegyverzetellenőrök elé, félrevezették őket, akadályozták a munkájukat, az éj leple alatt pedig egész gyárak „vándoroltak” olyan helyekre, ahová az UNMOVIC emberei egyszerűen el sem juthattak.

A diktátor fityiszt mutat

Szaddam közben szervezgeti haderejét, és fityiszt mutat a nagyvilágnak. Hogy mást ne említsek: 1995 júliusától 1997 szeptemberéig háromszor jelentette ki hivatalosan, hogy „teljes egészében lerántja a leplet” a biológiai fegyverek előállításának körülményeiről. Az eredmény ismert… Richard Buttle egykori fegyverzetellenőr 2000-ben megjelent könyvében a diktátort „a legnagyobb veszélyként”, illetve olyan „speciális veszélyforrásként” mutatja be, „mely egyidejűleg több fronton képes harcolni.” Tény, hogy kiszámíthatatlan viselkedése miatt a nemzetközi sajtó már korábban ráragasztotta a „gambler”, azaz „szenvedélyes játékos” jelzőt.

De vajon egy gambler tényleg ekkora veszélyt jelent az Egyesült Államokra nézve?

A választ senki sem tudja. „Szaddam nem annyira őrült, hogy tömegpusztító fegyvereket vessen be az USA-ban vagy Nyugat-Európában. Terrortámadásokat sem intézett ellenük, bár háborúban álltak egymással” – mondta Andrew Cockburn, az iraki helyzet elismert szakértője a CNN-nek adott interjúban. Cheney vagy Rumsfeld azonban másképp látja a helyzetet; Szaddam rezsimjét az Al-Kaidához hasonlatosnak találják, kijelentve, hogy „kegyetlenek, veszélyesek, és ez így is marad, míg hatalmon vannak.” Nyilvánvaló tehát, hogy az Egyesült Államoknak nincs szükségük a Szaddam Husszein és Usama bin Laden közötti kapcsolat igazolására; a közvélemény már azáltal is hangolható, ha a csúcspolitikusok a „nemzetközi terrorizmussal fenntartott kapcsolatot” emlegetik. Érdekes, hogy a világ huszonkét legkeresettebb terroristája között feltűnően kevés az iraki. Jóval kevesebb, mint a „baráti” szaúd-arábiai útlevéllel rendelkező…

Bushnak megvannak a módszerei arra, hogy az amerikai közvéleményt Irak ellen hangolja. Mint a BBC kommentátora, Paul Renolds elmondta, „Szaddamnak nem azért kell bűnhődnie, amit elkövetett, hanem azért, amit meg akar tenni.” Új találmánnyal állunk tehát szemben - a megelőzés büntető és megtorló jeleget kapott. Bár néhány kérdés továbbra is megválaszolatlan marad. Például: miért engedte meg 1991-ben az idősebb Bush, hogy Szaddam túlélje a halálát? Mért torpantak meg a szövetséges seregek pár száz kilométerrel Bagdad előtt? Miért nem támogatták a szövetségesek az Irak déli részén élő siíták és az északon élő kurdok felkelését?

Számos válasz kínálkozik. Például, hogy az Irán felé orientált siíták győzelme nem tetszene a térségben leginkább USA-barátnak számító Szaúd-Arábiának. De tartani lehetett attól is, hogy a kurdok győzelmi mámorukban az önálló kurd állam létrehozását tűzték volna ki célul, ami szintén nem kívánatos ebben a stratégiailag fontos térségben.