Külföld

A puszta jelenlét szabadsága

Nádas Péter idén májusban megjelent szabadságtréningjei hol aprócska, hol hosszabb jegyzetek, az írói műhelymunka morzsalékai, „valószínűleg nem egyszerűen emlékképek, hanem valamilyen nem belátható, nagyobb összefüggés törmelékei, forgácsai, orientációs pontok, innen indulj el, kis piros irányjelzők. Nem az én emlékei, hanem inkább az én emlékeztetői. Valamire emlékeztetnek, de nem tudnám megmondani, mire” – írja maga Nádas az egyik „jegyzetlapon”. „Vagy emlékeztet egy másik éntelen állapotra.” (Nádas Péter: A szabadság tréningjei. 130.)
Lovas Emőke

2019. június 30. 09:00

Valószerűség és lehetetlenség, jó és rossz, álom és ébrenlét, mágikus és mentális, múlt és jelen határán lebegő képek, melyeket Nádas a tőle már Az élet sójában is megszokott, nem számonkérő, hanem sokkal inkább a fotóművész leíró-megfigyelő tekintetével vesz sorra. Nincs határozott egyértelműség vagy jelképes többértelműség, csak önkínzó vallomásosság, játékos fikcióteremtés és rettenetes összefüggésrendszerek vannak: „Az tehát, ami nem történik meg velem, legalább olyan jellemző rám, mint az, amit megtörténőnek nevezhetek. Így vagyok mégis között.” (SzT, 12-13.)

Látszólag mégis van egy orientációs pont, maga az idő: négy különböző időben született négy fejezet alkotja a könyvecskét. Az Észrevételek 1976-ból, a Hírek 1974-ből, az Álomháztartás 1991-ből és A szabadság tréningjei 1999-ből. A szabadságért folytatott harc, ha úgy tetszik, a szabadság tréningjei viszont túl vannak az időn: a sztálini diktatúrában élő ember zártságélménye merőben más, mint a rendszerváltás után születetteké. Ebben az időtlenségben vagy inkább zárt körkörösségben, a jegyzetek történet- és időnkívüliségében Szvetlana Alekszijecs a szovjet korszak egyik legrettenetesebb hagyatékáról, a csernobili atomkatasztrófáról szóló könyvének mottóját – „Mi ez – a múlt vagy a jövő?” – megrázóan „veri vissza” Nádas kezdőmondatának nyugalma: „Ma reggel olyan, mintha tegnap délután ülnék ebben a székben.” (SzT, 5.) 

Fejezetenként mégis van néhány orientációs pont az időben, ahonnan nézve részleges értelmet kap néhány másik jegyzet is. Selyem Zsuzsa ÉS-beli kritikájában a Dreyfus-szálat emeli ki mint „legerősebb időmarkert”: „A Hírek fejezet hasonlóképpen: időmegjelölés nélküli, véletlenszerűen összeválogatott újsághírek, amelyek közül a Dreyfus-szál működik a legerősebb időmarkerként – és ad részleges értelmet a vételre kínált sárga báli ruhának. Dreyfus levelét idézi a belügyminiszterhez: »kötelességemnek érzem arra kérni Önt, hogy folytassa a nyomozást. Ha végleg eltűnnék, akkor is nyomozzanak. Mindig nyomozzanak tovább. Ez az egyetlen kegyelem, amit kívánok«.” (Selyem Zsuzsa: Susan Sontag kis kézmozdulata. ÉS, 2019. május 31.) „Báli ruha, sárga selyem, dekoltált, kicsiny és törékeny hölgynek való, már hordott, olcsón eladó. Klara Ratz, Putkammer utca 14. Hátul, a harmadik emeleten, balra.” (SzT, 43.)

De ilyen időmarker az Álomháztartás egyik jegyzetének nagy, fekete, miniszteri limuzinja vagy a negyedik fejezet ´82-ben, a fagyos New York-i utcán tisztálkodó, fekete hajléktalanja. Bár a „receptet” rögtön a könyv elején megtaláljuk - „El kell engedni a kapaszkodókat.” (SzT, 10.) –, mégsem olyan könnyű ez. Ahogyan Nádas memoárja, a Világló részletek az író nagytörténetén keresztül írja meg a diktatúra történetét, s a Világló részletek felől olvasva az egész életmű egy hatalmas, összefüggő kirakós játéknak tűnik, úgy A szabadság tréningjeiben is akaratlanul felfedezzük a nádasi életmű számos elbeszélésére és nagyregényére vonatkozó utalásokat: a halál és a bomlás részletes leírásával, a halott testben keletkező embóliával rezonáló kibelezett csirke sütési receptjében a testábrázolás 19. és 20. századi irodalmával szembehelyezkedő tabudöntögetést; a gondolatok valamilyen meg nem nevezhető „hiány” köré szerveződését („Valamennyiünket valaminek a hiánya ír körül”, 97.); a Saját halál körtefáját, amely itt épp „nincs a helyén”, mivel „a napfény odább tolta”; az Emlékiratok könyvének kafkai, előfeltevés-mentes, „semleges látására” való utalást („Ne érezzük szükségszerűnek, hogy Kafka éppen a monarchikus Prágában ébredt arra, hogy féreggé változott? Vagy féreggé álmodhatta volna magát Rómában, Párizsban, a császári Berlinben is? És Varsóban? És Budapesten?” SzT, 26.), vagy éppen a testi érzékletek és a történelmi igazságok egyidejű kimondását (például a cukrász és a kisasszony süteményeken történő, fullasztó násza a süteményboltban, ahova Nádas az utcákon hömpölygő, tüntető, lincselő embertömeg elől tér be: „El fogok menni innen, ilyen sütemény nem kell nekem. De nem tudok úgy elmenni, hogy meg ne sértsem őket. Várok a pillanatra, amikor észrevétlenül kisurranhatok a szabad levegőre.” SzT, 60).

Miután az első három fejezet végérvényesen időn kívül helyezi az ábrázolt pillanatokat, az önmagunkról és a világról megszerezhető tudás esszenciális részleteit, valamint végképp megszünteti a történések linearitását, az utolsó részben, „A szabadság tréningjeiben a pillanatok vissza vannak vezetve elég sok ideje alakuló történésekre, amitől olyan az ember, amilyen. (…) Ami viszont változott húsz év elteltével, az a Susan Sontag-jelenet. A 2003-as ÉS-publikációban ezt olvassuk: „Susan Sontag valamivel később Budapesten járt, s egy nemzetközi tanácskozás cseh, lengyel, magyar és román résztevőitől azt kérdezte, miért nem örülnek jobban a szabadságuknak.” Aztán: „Tegnap este Susan Sontag egy furcsa kis kézmozdulat kíséretében azt mondta a Mosonyi utcában, a börtön falánál hirtelen megállva, hogy »ez a szisztéma« (de nem mondta ki, nem mondta, hogy a kapitalizmus, nem mondta, hogy a demokrácia, amiben most mindkettőnknek szerencsénk van élni, a közös, s erre vonatkozott a bekerítő kézmozdulat) »jóval erőszakosabb és durvább, mint amit ti itt korábban átéltetek« (megint csak nem mondta ki, hanem ismét egy kis mozdulatot tett a kezével), »ez átgázol mindenen«.” (Vö: Selyem)

A szabadság tréningjei összefüg­géskeresésének és töredékességének ellenére sem könnyű elszakadnunk attól az elvárástól, hogy a könyvnek legyen valamiféle – nyilván nem lineárisan értelmezhető – lezárása, vagy legalább ennek a történelmi-írói önelemző oda-vissza vágtának egyfajta zárójelenete. De A szabadság tréningjeinek utolsó sora is a Szirénének utolsó mondatával, azzal a bizonyos „Egyszóval”-lal, valamint a Világló részletek utolsó sorával – „Nagyon sajnálom.” – olvasható össze: „Más dolgokkal is van így az ember.” Marad tehát a munka, a kíméletlen analitikusság, kíváncsiság, a korokon átnéző írói tekintet, az ön- és világmegfigyelés, az orientációs pontok, a jó és a rossz megtalálásának morális kötelezettsége, a magunk feletti illetékesség elnyerésért folytatott szabadságtréningek az emberi-társadalmi részvétlenséggel, a „bárgyúsággal” és az „éjsötét tudatlansággal” szemben. Nem mintha lenne remény.

Nádas Péter: A szabadság tréningjei. Jelenkor Könyvkiadó, 2019, 152 oldal

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Čaputová akár Áderrel is emlékezne Trianonra

EP: itt is dúl a Fidesz–ellenzék háború

D4/R7: Tiltott anyagot találtak a talajmintákban

Kellemetlen: véletlenül rossz házba tört be a NAKA

Peter Tóth azt állítja, hogy Dušan Kováčik speciális ügyész információkkal látta el Norbert Bödör vállakozót

Kalavská szerint találnak új üzemeltetőt a Falck helyett

Legfrissebb galériák
Olvasta már?