Woolf asszonyról annyit kell tudni

Történetünk valamikor Matyi király urunk uralkodásának végén kezdődik, mikor hősünk még ifjú és ambiciózus deák volt – ama intézményben (nevezzük mondjuk egyetemnek), amelyet akkor trendi latinsággal Academia Istropolitanának hívtak –, és sokszor egyértelműbb vonzalmat érzett az nemes philosophiai tudományok, mint a néhány sarokkal lejjebb megbúvó bordélyház fülledt szaga iránt. Bár – persze titokban – Agrippát bújta a Biblia helyett.

De ne hatoljunk oly mélyen a gyökerek alá. Ami rég volt, elmúlt, ami elmúlt, rég volt. A lényeg, hogy néhány élettel később rendszeresen – főleg reggel – sétálgatott azon az utcán. Akkoriban kezdte a zeneszerzők utcájának nevezni, merthogy azokban az épületekben, amelyek mellett elhaladt, azóta már játszott Mozart úr, amott Liszt úr, az Egyetemi Könyvtár pedig abban az épületben leledzett, ahol egykoron egy Bartók nevű fiatalember tanult, valami konzervatóriumfélében. Aki persze aztán itthagyta ezt a kultúrfészket, és lelépett Amerikába, merthogy Mátyás ideje óta nemhogy csak a királyság olümposzi intézménye tűnt le, de volt úgynevezett szocialista rendszer is, meg miegymás. De hát az is eltűnt Mátyás király úrral együtt, és a galambok burukkolásába már nem keverednek német és magyar szavak, és a várost Bratislavának kezdték nevezni. Ekkoriban már bárki szeretkezhetett akár saját neme képviselőjével is, mivel a máglyák kimentek a divatból.

Tehát épp a bizonyos Bartók-emléktábla mellett mendegélt, mert a Zochován szállt le, és folytatta útját. Az Egyetemi Könyvtár következő épületéhez ért, melyen e felirat tündöklött: Itt ülésezett a magyar Országgyűlés 1802-től 1848-ig. Odabenn még pattogtak a falakról a nemes és fennkölt ifjak ideabeszédei, a folyosón pedig Kossuth végre kezet fogott egy fényeselméjű szlovák jogásszal, bizonyos Štúrral. Még a szakálluk is ugyanolyan volt.

Befordult a sarkon, még egy épülte következett az Egyetemi Könyvtárnak, melynek emléktábláján Liszt dús hajú reliefje büszkén húzta ki magát. Ez volt a főépület. Tegnap járt itt, végre lehozták a könyvet, amit úgy egy hónapja rendelt meg – Woolf asszony esszéit. Woolf asszonyról annyit kell tudni, hogy azután született – jóval –, hogy hősünk utoljára járt e csodás világban és látta Mátyás cseh fekete vitézeit menetelni, és még mielőtt újra megjelent ezen a környéken, az említett asszonyság megírta az esszéit is, bizonyos Shakespeare nevű úriember honfitársaként.

Hősünk egy mosollyal üdvözölte Mozart átható tekintetét szemben (előtte ácsorogtak az örök kuliszszák, a japán turisták), és megállt az academia széles kapuja előtt. Úgynevezett Színművészeti Egyetem működik most itt, és a nemes philosophia helyett színészetet tanul, merthogy az ócska kocsin ülők bohóckodásából azóta művészet lett.

De most nem ezért jött ide. Mindjárt kezdődik az angol, és még a leckéje sincs meg. Mindegy, van még ideje beülni a Depresso nevű kocsmába a kapuval szemben. Tehát a már említett Shakespeare úr csillogó nyelvét tanulja, pontosabban annak barbár – illetőleg, bocsánat, mai – változatát. Pedig annak idején, amikor ő még e falakat lehelte, Shakespeare úr még csak tervben sem volt – talán csak az isteni gondviselésnél –, sőt még az öreganyja is csecsszopó volt csak egy angol tanyán. És ahelyett, hogy e nemes elme által írt monológot tanulmányozná, Woolf esszéit szedi elő, mert hát mégiscsak meg kell tudnia, hogy mennyit változott a világ azóta. Mert változik minden bizonnyal – talán, de lehet, hogy nem is; az ember sose tudhatja igazán.