Volt egy magyar hetilap Bukarestben

Remek erdélyi szilvapálinkája volt Huszár Sándornak és ráadásul egy egész demizsonnal! Egy induló hetilap kijelölt főszerkesztője volt 1970-ben, előtte már igazgatta a kolozsvári magyar színházat, szerkesztette az Utunkat, de a Bucur pásztor által alapított román fővárosban nem volt otthona. Ezért két helyettesével, az ugyancsak kolozsvári kritikussal, Földes Lászlóval, illetve a korábbi marosvásárhelyi szerkesztővel, Gálfalvi Zsolttal együtt az előkelő Casa Tolstoilui-ban, a fejesek számára fenntartott párthotelben kaptak ideiglenes szállást. Ahogyan én is, aki hivatalos úton, akkori munkahelyemet, a Népszabadságot képviselve, a Scinteia vendége voltam. ĺgy került sor a szilvapálinka kipróbálására és közben hallgathattam terveiket, melyből 33 évvel ezelőtt a bukaresti magyar kulturális-közéleti hetilap, A Hét megszületett.

A romániai magyar értelmiség ekkor a nagy remények időszakát élte meg. „A mai minőségű demokrácia korszerűen európai légkörét akarjuk, illúziótlanságot, ésszerű nem-alkamazkodást az önmagunkat szüntelenül újraszülő – vagy viszszavető – ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembesülésben. Mindenféle illúziók helyett a több-véleményűséget meg nem szüntető, közös magyar nemzetiségi realizmust az új gondolatoknak kedvező mai szocialista Romániában...” – írta Méliusz József, aki A Hét egyik kigondolója volt, és később, amíg lehetett, a hetilap vezető munkatársainak egyike. „Az új gondolatoknak kedvező mai szocialista Romániában” – ez volt az illúzió. Nicolae Ceausescu 1968-ban halálosan megrémült, hogy a Brezsnyev-doktrína következő áldozata Dubček után ő lehet. Ez persze, Moszkvának eszébe sem jutott, volt neki elég baja Prágában, meg Budapesten, s bár ha olykor idegesítette a Conducator külpolitikája, a belpolitikai vaskezű nacionalizmussal elégedett volt, sőt olykor még irigyelte is. Ceausescu azonban attól tartott, hogy a romániai magyarokat a szovjetek – a gondokat ismerve – amolyan ötödik hadoszlopként használják fel és ezért – éppen ő, aki bezáratta vagy tíz évvel korábban a kolozsvári magyar egyetemet! – gesztusokra szánta el magát. Legyen nemzetiségi kiadó Bukarestben. Lett is, a Kriterion. Legyen magyar kulturális közéleti hetilap. Lett is, A Hét. És a romániai magyar értelmiségiek, akik mégiscsak Erdélyben és századok óta tanulták a túlélés technológiáját, kihasználták a lehetőséget. Amíg lehetett, Domokos Géza megalkotta már-már a semmiből a XX. század egyik legjobb magyar kiadóját: a Kriterion nyolc nemzetiség (például német, jiddis, török, szlovák, orosz) anyanyelvén, de elsőrendűen magyarul lett pompás könyvkiadó műhely. A Hét pedig izgalmas szellemi kalandokat kínáló amolyan „heti” Korunk. Nem véletlenül említem itt a kolozsvári folyóiratot, mert ezt a modellt még a két világháború között Gaál Gábor alkotta meg, s ennek lényege az volt: a szellemi élet teljesítményeit a közélet részévé kell tenni, és sohasem szabad nemzeti-nemzetiségi gettóba vonulni, hanem a nagyvilág jelenségeivel összefüggésben kell segíteni a Méliusz által emlegetett „nemzetiségi realizmust”. Erre tettek kísérletet különben még 1957-ben, a Korunk újraindításakor Gáll Ernő és Balogh Edgár is. A kísérlet kudarccal végződött, de nem a szerkesztők mulasztása okán.

Ahogyan néhány évvel az ígéretes indulás után A Hét számára is elérkezett a tetszhalál korszaka. A román diktátornak ugyanis esze ágában sem volt a „prágai tavasz” mintájára amolyan „bukaresti tavaszt” engedélyezni, csupán időt akart nyerni aljas és népirtó terveinek kivitelezéséhez. És cenzúrája ellen a szerkesztői furfangok szinte tehetetleneknek bizonyultak. A Hét alapító főszerkesztőjét, Huszár Sándort addig macerálta a titkosrendőrség, a hírhedt Securitate, amíg meg sem állt Szegedig: ott él ma is. Kötelező dicshimnuszokat kellett közölni, hermetikusan elzárták őket a magyarországi szellemi élettől, a román–magyar kapcsolatokban pedig az önként vállalt közvetítő szerepet szolgai kiszolgálássá alázták. Súlyos évek, súlyos évtized volt ez.

Ám A Hét képes volt a feltámadásra. 1990 februárjától Gálfalvi Zsolt vette át a főszerkesztői posztot. És Gálfalvi Zsolt a 2003. július 17-i dátummal megjelent lapban, amely a XXXIII. évfolyam 27. száma, bejelentette: A Hét a továbbiakban nem jelenik meg Bukarestben, hanem ősztől Marosvásárhelyen új szerkesztőség, új lapot ad ki. Érdemes Gálfalvi búcsúzó cikkéből idézni, mert jellemző a korunkra és a színvonalas nemzetiségi sajtó helyzetére. „A romániai művelődésügyi minisztérium, amelynek égisze alatt a lap megjelent, az amúgy is csekély támogatást ebben az évben nem folyósította. A lap megjelentetésének költségeit az értékesítésből származó bizonytalan és nehezen behajtható, arányaiban jelentéktelen jövedelem mellett csak a különböző kulturális alapítványok – pályázatok útján nyert – támogatása fedezte. Ezek a támogatások öszszegüket és a folyósítás időpontját tekintve nem rendszeresek és felhasználásukat többnyire merev szabályok korlátozzák.” Ideírom, hogy A Hét támogatói közé tartozott a három legnagyobb magyarországi alapítvány. Az pedig a nemzetiségi sajtóterjesztésre jellemző, hogy a lap árusítását hat erdélyi és egy budapesti könyvesbolt vállalta rendszeresen. A lapot – a főszerkesztőt is beleértve – hat belső munkatárs állította elő és – újra a főszerkesztőt idézem – „a szerkesztőség munkatársai a népgazdaságban megengedett legalacsonyabb javadalmazást kapták és azt is – gyakran – hónapos késésekkel; szerzőinknek vagy egyáltalán nem, vagy csak jelképes tiszteletdíjat fizettünk; a lap technikai előállításának legelemibb eszközeit sem tudtuk beszerezni, illetve megújítani...” Egyébként jártam A Hét bukaresti szerkesztőségének helyiségeiben, amely a Sztálin által egykor Bukarestnek ajándékozott tornyos-cicomás palotában néhány rovarirtószagú lerobbant szoba. A helyzet ismeretében állíthatom, hogy sem magyarországi, sem szlovákiai magyar sajtótermék ilyen gyalázatos körülmények között nem készült.

És mégis: kiváló hetilapot csináltak. Eredeti szerzőik közül kiemelném a már 76 éves Szász Jánost, aki a kezdetek kezdetétől közölte ezeken a hasábokon remek naplójegyzeteit, amelyekből mindig meg lehetett tudni, hogy mi újság a világirodalomban, a román szellemi és politikai életben, és azt, hogy miként látja Bukarestből Szász a magyarországi magyarokat és egyáltalán hogyan áll a kisebbségek sorsa a világban. A kiváló kolozsvári prózaírónak, Fodor Sándornak publicisztikai rovata volt ugyancsak a nemzetiségi létről, a realizmusról. Üzenet az úszó jégtábláról címmel jelent meg és az utolsó közlés a 387. volt. A magyarországi, az erdélyi, a román történetírásról Demény Lajos izgalmas esszéit olvashattam. Ha – ritkán ugyan – megszólalt, Sütő András is ezeken az oldalakon közölte véleményét. Amíg éltek, Balogh Edgár és Gáll Ernő is a rendszeres szerzők közé tartozott. És A Hétben a román szerzők sem protokolláris rend szerint szerepeltek, hanem az egyenjogú együttélés, a közös lét szellemében. Például a volt kulturális miniszter, Andrei Plesu, aki az utolsó számok egyikében az oblomovizmus aktualitását taglalja egy feltehetően kiváló bukaresti színielőadás kapcsán: „Oblomov egy orosz Hamlet. A határozatlanság, a vég nélküli fontolgatás, mindenféle döntés megkerülése a halálba vezet... A paradicsomi ártatlanság túlontúl magas ára, a mérhetetlen aggályossággal járó idegfeszültség, az undor és a félelem a környező világ visszahatásáról, miközben e világból hiányzik minden összetartó erő: mi más fakadhatna ebből, mint a hiábavalóság lefegyverző, bénító és végül is gyilkos érzete?” ĺgy ír Plesu és aligha tagadható, hogy nemcsak Goncsarov klasszikus regényhőséről szólnak e szavak, hanem kissé (vagy nem is kissé?) a romániai valóságról is...

És az is érdeme volt a szerkesztésnek, hogy nem félt elméleti kérdéseket boncolgató cikkeket közölni. Olyanokat, mint Varga Attiláé, aki a Nacionalizmusok a politikai és kulturális nemzet határán címmel közölt tanulmányában ilyesmiket szögez le: „A román nacionalista államfelfogás, de a szerb, a szlovák, az ukrán hasonló koncepciók azt igazolják, hogy ezek nemcsak elméletekben, doktrínákban öltenek formát, hanem a politikai gyakorlatban, esetenként a hatalom kormányzati szintű gyakorlásában is.” Talán nem szükséges részletezni, hogy ezek a szavak Bukarestben pontosan úgy érvényesek, mint – mondjuk – Pozsonyban. Ahogyan a román tudós, Stelian Tanase megállapításának olvasása közben is olykor Mečiarra vagy Ficóra kellett gondolnom: „A populizmus rendszerint a válsághelyzetek haszonélvezője. Időleges sikerei nagy csalódások és kétségbeesések talaján jelennek meg. Rossz hangulatra, bizonytalansággal és feszültséggel terhes lelkiállapotra telepszik rá...”

Az a sajátossága is nemzetiségi értelmiségiek számára készített lappá tette A Hét-et, hogy tudatosan vett át cikkeket magyarországi, szlovákiai, szerbiai magyar orgánumokból. Hiszen Bukarestben már a rendszerváltás előtt sem lehetett ezekhez a lapokhoz hozzájutni (a legendás hírű pozsonyi újságboltban, a Lőrinckapu utcában, az akkori Leningradskán viszont lehetett), sőt akkor az átvételt is tiltották, de a rendszerváltás után sem változott a helyzet, legfeljebb nem politikai, hanem gazdasági okai vannak.

Búcsúszavak ezek. Szerettem olvasni a Bukarestben készült egyetemes magyar hetilapot. Most már csak a képzeletbeli fejfa szövegét lehet megfogalmazni valahogy ekként: „A Hét. Élt 1970 és 2003 között 33 évet” A krisztusi korban érte utol a vég. Volt három főszerkesztője, akik nagyjából 1700 számot küldtek nyomdába. Nem hiába.