„Víziók helyett cselekvési program kellene”

„Az MKP-nak nincs tisztázott magyarságpolitikája, sem identitáspolitikája, folyamatosan a kisebb ellenállás irányába módosítja lépéseit” Somogyi Tibor felvételeProfesszor úr, a Kisebbségkutató Intézet munkatársai a Kárpát-medence kisebbségeinek korábbi időszakaival vagy kizárólag a jelenével foglalkozik?

Az Intézet feladata a jelenkutatás, de ez a jelen visszanyúlik egészen Trianonig, amikor a nemzeti közösségek életében alapvetően új helyet állt elő. A kényszerülten kisebbségi sorsba került nemzetrészekkel való foglalkozás az egyik alapvető tevékenységünk, mert rá kellett jönnünk, hogy mitől sajátságos típusa az európai kisebbségeknek a jelenleg hét országban élő magyar kisebbség, ezen belül létrejöttének sajátságos körülményei.

A Kisebbségkutató Intézet munkatársai földrajzilag honnan kerültek az Intézetbe?

Az Erdéllyel foglalkozó kollégák Erdélyből jöttek, Szlovákiával hárman foglalkozunk, ugyancsak három romológus foglalkozik a cigányság helyzetével, a magyarországi svábokkal két kutató foglalkozik, ugyanígy a Vajdasággal is.

A romológusok látómezejébe belekerült-e a Felvidék magyar cigánysága is? Ha igen, akkor érdekelne, hogy az elemzések során milyen tapasztalatokra tettek szert a felvidéki romák identitásának kérdésében?

A pozsonyi szlovák etnológiai intézettel közösen végeztünk roma kutatást Gömörben, melynek témája a nyelv- és iskolaválasztás volt a gömöri romáknál, a nyelvhatáron innen és túl, kontrollcsoportként pedig megkerestük a magyarországi gömöri településeket. Elemzéseik szerint egyértelműen a nyelvhatár a választóvonal. A rimaszombati „Fekete város” például éppen most vált nyelvet, tehát a magyar iskola számukra már nem elfogadható. A most iskolakötelessé váló cigánygyerekeket ugyan még magyar iskolába íratták, de már nyomon követhető – Rimaszombat környékén éppúgy, mint például Krasznahorkán – az a folyamat, amely szerint a jelenleg még a magyar iskolát előnyben részesítő romák a nyelvváltás előtti állapotba kerültek, mert úgy érzik, a magyar nyelvvel nem tudnak érvényesülni. Ezzel egy időben tapasztalható az is, hogy a romák visszaváltanak az eredeti nyelvükre, s ugyancsak tetten érhető a szlovák nyelvhez való elszegődés, amit kívülről is ösztönöznek.

Ennek a folyamatnak nyilván létezik a vonatkozó magyarázata, különösen, ha arra gondolok, hogy volt egy időszak, amikor a Felvidék cigánysága jelentős integrálódási szándékot mutatott a szlovákiai magyarság felé, de nem talált fogadókészségre. A hatalom viszont nem az integrálódást szorgalmazza, hanem etnikai alapú roma kérdést kreált, amit program híján máig képtelen volt megoldani, sőt úgy tűnik, a saját csapdájába esett.

A Kárpát-medencében talán csak Erdélyben alakult ki olyan helyzet, hogy ez a típusú integrálódás nem ütközik gazdasági, kulturális és vallási különbségekbe. Nálunk, Szlovákiában, de Magyarországon is azt látom, hogy az elutasítás a többségi társadalom részéről olyan nagy, hogy a cigányok akarva, nem akarva, egyre többen cigánynak fogják vallani magukat. Belekényszerítjük őket egy olyan döntésbe, amellyel ők maguk sem kívántak azonosulni. Ugyanakkor nemcsak a fogadókészség hiányáról van szó, hanem arról a nyomorúságos helyzetről is, amely a romákat újra a falu szélére kényszeríti. Onnan bejutni a faluközösségekbe, társadalmi szakadékot átlépve, szinte lehetetlen vállalkozás. Ez viszont egyáltalán nem magyar jelenség, ugyanezt élik meg a szlovák cigányok tömegei is.

Ez a folyamat viszont politikai kérdéseket is hordoz magában, Szlovákia esetében például a nyelvtörvény alkalmazhatóságát.

Nagyon sok veszély leselkedik ránk, ezek közül a magyar falutáblák számának a csökkenése csak egy. Ennél súlyosabbnak ítélem meg, hogy számításaink szerint a következő öt-tíz évben legalább harminc-negyven magyar iskolát zárnak be, s ha a krasznahorkaváraljai iskolához hasonló esetek megsokasodnak, mert a magyar szülők a cigányok miatt elhordják a gyerekeiket más iskolába, vagy pedig szlovák iskolába adják, akkor itt bizony nagyon nagy bajok lesznek. Ha a népszámlálási adatokat vizsgáljuk, akkor a cigányságnak a nyelvváltása csak a negyedik helyre kerül, mert a magyarság természetes demográfiai mélyrepülése minden területen nagyon erőteljes, a migrációs veszteségek a szlovákiai magyarság körében, ha ma még nem is számottevőek, de megjósolható, hogy a következő tíz évben növekedni fognak, s az asszimiláció ennek a kétnyelvű magyar közösségnek a városi, a mobilisabb és a fiatalabb rétegeit alapjaiban veszélyezteti.

Professzor úr, mi okozhatja a magyarországi társadalom elfordulását, illetve érzéketlenségét a békeszerződések kapcsán nemzetiségi sorba került határon túli magyarok iránt?

Úgy látom, alapvetően tisztázatlan mind a politikai döntés-előkészítők, mind a politikai döntéshozók, mind pedig az elemző értelmiségiek körében az, hogy a 21. századi modern nemzetfogalomba milyen mélységig és milyen formában tartozik bele a Magyarországon élő nem magyarok tömege, milyen formában tartozik ide a nyugaton élő magyar diaszpóra és milyen formában a határon túl élő magyaroknak a még mindig mintegy 2,5 milliós tömege. Tehát nem az az alapvető kérdés, amit a kedvezménytörvény kapcsán feltettünk, hogy egységes-e a magyar nemzet vagy nem egységes, mert a szívünkben, az értelmiség gondolkodásában, a történelmi tudatunkban az egység megkérdőjelezhetetlen. Az alapkérdést úgy kell feltenni, hogy milyen módon alkot egységet ez a magyar közösség? A kötődés nagyon sokszínű és változatos. A feltett kérdést továbbgondolhatom, s úgy tehetem fel, hogy milyen a szlovákiai magyarság viszonya a hivatalos Magyarországhoz, a magyar kormányhoz, vagy hogy a kormányzati Magyarországot hogyan ítéli meg a szlovákiai magyarság? Szociológiai evidencia, hogy a határon túli magyarság a polgári értékrendet képviselő pártokat támogatja, mert onnan érez folyamatos visszajelzést a kisebbségek irányába. A másik oldalon viszont az tapasztalható, hogy a más értékrendet hangsúlyozók között kialakult egyfajta pragmatizmus, nem sok sikerrel ugyan, de kísérletet tesznek a támogatási rendszerek megreformálására. Ez arra utal, hogy a kormányzati Magyarországon csak a szimbolikus nemzetpolitikai szinten tapasztalhatók nagyon markáns különbségek. Ebből adódóan Medgyessy Péternek aligha fognak zúgni a harangok Székelyudvarhelyen, míg Orbán Viktornak zúgtak.

A magyar nemzetpolitika viszont nem elsősorban azon múlik – még ha szimbolikus jelentősége elvitathatatlan is –, hogy kinek zúgnak a harangok, hanem a szándékon és a szándék megvalósításán.

Azok a fenntartások, sőt sérelmek, amelyeket a kisebbségi közegből érkező magyarok Magyarországon folyamatosan elszenvednek – hozzátéve azt is, hogy szinte várják, hogy elszenvedhessék –, alapvető jelentőséggel bírnak. Ebből következően úgy gondolom, azt kell elérni, hogy a magyar–magyar kapcsolatrendszerben ne a sérelem váljék erőssé, hanem a kölcsönös tolerancia. Kormányzati és értelmiségi felelősség az, hogy nem felerősíteni kell a sérelmi párbeszédet, hanem megtalálni a vonatkozó okokat, s közös felelősségünk az, hogy a kiváltó okokra megoldásokat találjunk. Ehhez viszont a mindenkori kormányzat és értelmiség mellett felelősséget kell vállalnia és tevékenykednie kell a művészeti értelmiségnek éppúgy, mint a médiaértelmiségnek és a kutatóértelmiségnek is, abban az értelemben, hogy a több, mint nyolcvan év alatt kitermelődött szétfejlődési tendenciákat, mint folyamatot elemzés útján megállítsa.

Szlovákiai kutatásai során vélhetően Ön is szembesült azzal a problémával, hogy a határmente magyarsága egyre erőteljesebben elszegényedik, ellehetetlenül. Milyen hatással lehet ez a folyamat a nemzettudat változásaira, illetve a gazdasági elszegényedés kihatással van-e a szellemi elszegényedésre is?

Két olyan kutatásunk van, amely részben igazolja ezt a folyamatot, részben pedig jelzi, hogy hihetetlen rejtett és kevésbé rejtett tartalékokkal rendelkezik a szlovákiai magyar közösség. A munkaerő-kutatásunk azt mutatja, hogy a vállalkozói szférában meglepő módon a felvidéki magyar vállalkozók az átlagost meghaladó arányban vannak jelen. Ebből a kutatásból az is kiderül, hogy a munkaerő kiválasztásakor a magyar vállalkozóknál számít a munkavállaló nemzetisége, tehát szívesebben alkalmaznak magyar munkatársakat, főként megbízhatósági és nyelvi szempontok alapján. Ugyanez viszont nem vonatkozik a szerződések beszerzésére, vagy a munkamegbízások vonatkozásában már nem érvényes, azzal kötnek szerződést és ott vállalnak munkát, ahol ez éppen lehetséges, tehát nincs nemzeti irányultság, sőt, mobilisabbak az ugyanezekben a régiókban élő szlovák vállalkozóknál. A másik kutatás az a szlovákiai magyar kulturális intézmények helyzetét mérte fel, a befejezésénél tartunk, tehát még előzetes eredmények ismertetésére sem vállalkoznék, ezzel együtt azt látom, hogy az államilag finanszírozott magyar kultúra mélyponton van. A falusi könyvtárak és falusi művelődési otthonok helyzete, s az a nagyon vékonyka egyesületi szféra, amely működik, nagyon nehéz helyzetbe került, ami kormányzati beavatkozást igényel. Visszatérve az eredeti kérdéshez, azt érzékelem, hogy a magyar munkaerő Szlovákiában ugyanolyan kvalifikált és versenyképes, nyelvileg több piacon is, mint a szlovák, munkavállalás esetén viszont ez óhatatlanul azzal jár, hogy a szlovákiai magyar társadalom migrációs feszültsége megnövekszik. Eddig a legtöbb magyar a szülőföldjén megtalálta a megélhetési lehetőségét, most vándorolnia kell, ami a nemzetiség szempontjából beláthatatlan következményekkel járhat. A térségre leselkedő legnagyobb veszélyt abban látom, hogy a multinacionális cégek a minimálbér közelében, szakszervezeti szempontból elfogadhatatlan körülmények között dolgoztatják majd tömegével a leértékelt, színvonalas munkaerőt.

Ezt nem ártana elkerülni, viszont ahhoz, hogy ezt meggátoljuk, gazdasági téren is szükség lenne egy nemzetstratégiára. Az Ön ismeretei szerint létezik ilyen dokumentum?

A kérdés több, mint bonyolult, ezért úgy gondolom, hogy a kiinduló pontnak mindenképpen az elemzést kell tekintenünk. Pillanatnyilag a demográfiai rész a legreménytelenebb, erre utal az a végtelenül árnyalt, a Teleki Pál Intézet gondozásában megjelent jelentés, amely részletesen és pontosan elemzi mind az erdélyi, mind a felvidéki magyarság fogyásának az okait. Ugyanilyen fontosnak érzem a magyar nemzetfogalomnak a tisztázó megközelítését is, különös tekintettel a kisebbségi közösségek jelenlegi nemzetépítő törekvéseire, a nemzeti közösségeket képviselő politikai elitnek magatartásaira, alternatíváira, intézményesülésére. Ha a kutatási folyamatok eljutnak odáig, hogy összegezhetővé válnak, akkor újabb lépést tehetünk meg afelé, hogy nem vágyálmokat, nem víziókat gyömöszölünk bele vérmérsékletünk szerint bizonyos nemzetstratégiákba, ha egyáltalán létezik ilyen. Én alkotmányokról és politikai programokról tudok, ami nem zárja ki azt, hogy egy alapos helyzetelemzést ne foglaljuk össze egy cselekvési programba. A kormányzati és a nemzetiségi pártok cselekvési programjai környezetében én is óriási hiányosságot látok. Amit még nagyon fontosnak tartok, az, hogy a magyar világ ugyan földrajzilag már talán soha nem lesz egyesíthető, de most egy páratlan eszköz került a birtokunkba, a világháló, ahol a tartalomfejlesztések területén rettenetes a lemaradás, de ez a lehetőség egyben hihetetlenül nagy kihívást is jelent az összmagyarság számára. A tudományos és a társadalmi tervezés viszont éppen csak megkarcolni tudja a valóságot, a valóságra közvetlenül hatással csak a politikai döntéshozók bírnak, a politikai döntéshozók felelősségét viszont mi nem vállalhatjuk át magunkra, a mi felelősségünk a politikai döntéshozók kritikája.

Professzor úr, ön most már huzamosabb ideje Budapesten él. Mint a Felvidékről származó, hazajáró és hazagondoló tudóst kérem arra, hogy értékelje az MKP nemzetiségpolitikáját.

Volt egy kutatásunk, amely a kormányzati szerepet vállaló magyar kisebbségi pártokat hasonlította össze. Az elemzésekből azt szűrtük le, hogy az első ciklus esetében általában rengeteg buktató került elő, ez az előzmények nélküli vállalkozásnak tulajdonítható, hiszen pár évvel ezelőtt még úgy vélekedtünk, hogy a kisebbségi mivoltunk örök ellenzékiséget jelent. Hiányzott a többség fogadókészsége, hiányoztak a társadalmi feltételek, s ezzel együtt az önerő is. Az MKP esetében az első ciklus olyan törvényszerű buktatókkal volt tele, amelyekre felkészülni nem lehetett, ugyanakkor megdöbbentő volt prioritáspolitikájának a kuszasága, ellentmondásossága, valamint a folyamatos visszavonulás szinte dekódoló magatartása. A kormányzati technikához, a kormányzati magatartáshoz megfelelő szuverenitásra van szükség. A második ciklusban ezek az ismeretlen döglött aknák már kikerülhetőek lettek volna, ha a pártvezetés kellően összpontosít és meghatározza a saját cselekvési programját. Az MKP esetében három nagy hibaforrást fedezhetünk fel, ezek közül az első az MKP által vezetett tárcák stratégiai tervezőmunkája, tehát az, hogy a párt nem tudta magában kellőképpen tisztázni azt, mennyire maradjon etnikai párt és mennyire regionális. Ilyen formában az ő regionális akarata nem működhet, mert a többség továbbra is etnikai pártként kezeli, és Dél-Szlovákiát mint halmozottan hátrányos régiót az MKP nem tudja beemelni a programjába.

Erre a végzetes veszélyeket magában hordozó problémára politológusok, elemzők és publicisták is számos esetben felhívták a figyelmet, a pártvezetés mégis úgy viselkedik, mintha ez a gond másodlagos, vagy jelentéktelen lenne.

Ennek az alapvető okát abban látom, hogy a koalíciós partnerek tudatosan perifériára kényszerítik az MKP-t, ezáltal a párt önmagával is küszködik, mert nem képes megvalósítani a választási programját, önmagával is ellentmondásokba kerül. Ebből adódik a másik nyilvánvaló hibapont is, ami a koalíción belüli változó erőviszonyokkal függ össze, mert nincs stratégiai szövetségese az MKP-nak, egy ilyen szerkezetű koalícióban viszont önmagában semmilyen párt nem képes eredményeket elérni. A harmadik hibaforrásnak azt tudom megjelölni, hogy az MKP-nak nincs tisztázott magyarságpolitikája, sem identitáspolitikája, folyamatosan a kisebb ellenállás irányába módosítja lépéseit, akár a státustörvényt, akár a kettős állampolgárságot mint lehetőséget vesszük alapul, s az egyetemmel kapcsolatban sem működik olajozottan a magyarországi felajánlások felhasználása. Ebben a három témában az MKP adós mind a tiszta, mind pedig a naprakész válaszokkal.

Ezzel egy időben számos jel szerint megnőtt egy-egy pártvezető lojalitása a nemzetállamot szorgalmazók irányában, ezzel szemben a szlovákiai magyarság nagyon keveset kap mind politikai, mind gazdasági téren. Alapvetően hiányzik például a nemzetiségi törvény.

Elsősorban azt kellene tisztázni, milyen értékek mentén kívánunk közösséggé válni, ha erre van akarat. Szlovákia magyarsága a térségben leginkább integrálódott az államalkotó nemzet irányában, ami arra utal, hogy a szlovákiai magyarság a közeljövőjét nem Magyarország felé integrálódva, Szlovákia nélkül képzeli el, hanem adottságként kezelve a kialakult helyzetet a Szlovákiához való kötődés megerősítésén fáradozik. Ezért tartom fontosnak, hogy mihamarabb tisztázzák a magyar–magyar kapcsolatok jövőjét, amelyet szerződésekben kell rögzíteni. A másik botránykő az, hogy a szlovákiai magyarság immáron tizenhárom éve olyan kisebbségi törvény nélkül létezik, amely egy esetleges sikertelen választási eredmény esetén is szavatolná az alanyi jogon létező garanciákat. Egy ilyen erős pozícióban lévő magyar párt megléte semmi garanciát nem nyújt arra, hogy a jövő évben esedékes kisebbségi törvénybe az önkormányzatiság minimuma, akár kulturális vagy területi autonómia bekerüljön. Ez jelzi igazából az MKP gyenge pozícióit, egyben a kisebbségi magyar politika átgondolatlanságát is Szlovákiában.