Vízágy és porceláncsésze

Kér kávét, kérdezi az asszony Iringót. Kér kávét. Cukorral? Cukorral kéri. Tejjel? Tejjel kéri. Mivel mást nem lehet belekeverni a feketébe, az asszony elcipeli súlyos idomait a konyha irányába. Akkor, fordul a gyerekhez, beszéljünk kicsit a versről. Tetszett a vízágy, kérdezi szemtelen bizalmaskodással a kölyök. Nem reagál. Persze, tetszett neki. Most a versről beszéljünk! De nem érdekel a vers. Csőd.

Iringó fél éve jár a három gyereket korrepetálni a házhoz, a negyedik szellemi fogyatékos, tizenhárom éves korára még csak második osztályba jár, őt nem kell. A konyhában tanulnak, a kristálycsillár százezreket érően csillogja szét a teret, a tűzhely kerámialapos és a legújabb design szerinti fölötte a polcrendszer és a szagelszívó. Fehér műanyag székeken ülnek az intarziás asztalnál, mert ilyeneket pakolt oda valaki ízlése vagy figyelmetlensége.

Utál közöttük lenni, de háromszor annyit fizetnek az órákért, mint máshol. Mindegy, mennyit kér, kérjen, mondta első találkozáskor aranyláncai alatt görnyedezve a családfő, akit azóta sem látott viszont, kifizetjük, píz van, türelem van, maga tanít, az eredmény ne érdekelje, meglegyen az óra. A lényeg, hogy megtegyünk mindent.

Azóta is folyamatosan teszi a mindent. Tanít, minden látható vagy fogható eredmény nélkül, tartja az órákat, nyilván fölöslegesen, felveti őket a pénz, tartja minden lelkifurdalás nélkül.

A vízágyat a nagyobbik gyerek mutatta meg Iringónak, amikor nem volt otthon senki. Először nem mert ráfeküdni, aztán meg nem tudott lejönni róla. Hogy lehet ilyenen szexelni, jutott az eszébe, és vihogott magában nagy fetrengései közepette, de a problémát nem osztotta meg a gyerekkel. Azért, gazdagnak lenni sem könynyű, tűnődött, lám, milyen bonyolult is lehet egy vízágyon a mozgás, nemileg, ha nincs valós közegellenállás hozzá.

A kávéja, hallja maga fölött az asszony hangját, érzi meg kezén a porcelán csészealj finom hidegét. Maga elé néz. És megdermed a látványtól. Nem hisz a szemének. Nagyanyja egykori csészéjében kapta ugyanis a kávét. Abban a csészében, melyet öt évvel ezelőtt egy betörés során loptak el a tanti házából. Megismeri, meg a jelentéktelen csorbulásról, arról, hogy finoman cizellált egyedi szecessziós darab volt, és azonnal fel kell ismerje az, aki valaha is birtokolta. Túl első bénultságán, a szívdobogás rendeződése után, amikor nem rá figyelnek, lopva fölemeli a csészét, és szemügyre veszi az alját. Jól sejtette! Rajta van a szám, a hiányzó darabszámok egyike; nagyanyja ugyanis értékes stafírungja minden egyes darabját ormótlan, ákombákom-számmal jelölte meg.

Hol lehet kapni ilyen szép porcelánokat, kérdezi erőltetett könynyedséggel. A Józsi hozza őket, oszt attól vesszük mink át. Hozott a Józsi aranytárgyakat is, érdeklődik. Szok hozni mindig azt is. Van bőven. Akarja megnézni őket? Nagyot nyel. Szeretném.

Amíg a hálószoba felé csoszognak, Iringó azon töpreng, mi van akkor, ha az aranyak között fölismeri nagyanyja ellopott ékszereit. Visszakéri? Nevetséges. Följelenti őket? Hiábavalóság. Visszalopja tőlük? Ahhoz túl gyáva.

De a nagymama ékszerei nincsenek a méretes aranykupacban, melyet a rend kedvéért azért kelletlenül átturkál. Még, vagy már, nincsenek.

Szép darabok, mondja. Szépek, hagyja rá amaz. Visszamennek a műanyag székekhez.

A kávéja, teljesen kihűlt a kávéja, kapja fel csészéjét a delnő. Iringó vontatottan, mégis foghegyről, válaszol. Nem baj. Nem fogom meginni. A nő meglepődve ejti vissza a csészét az alátétre. Nem fogja meginni? Nem. Miért nem? Mert itt rossz a kávé. Nálunk a kávé? Maguknál a kávé. Rossz. Büdös. Büdös? Viccel… Komolyan beszélek. Felfordul a gyomrom tőle. A gyomra, a mi kávénktól? A magukétól. És ízléstelen ez a csésze is. Ez-e? Ez. Az előbb meg a csészét… Nincs előbb, ízléstelen… Gyula, gyere már, csapja földhöz a nagymama csészéjét káromkodva a delnő. A kávé az apró porcelánszilánkokkal a plafonig fröcsköl föl. Gyula, gyere már be, vazeg, teljesen fölidegelt ez a kis kurva… De Gyula nem jön az aranyláncaival. Gyula ez idő tájt a kocsmában támasztja a pultot. Álljon már le…! Elhagy az agyam… Nem is tudom, mit mondjak erre…

Semmit se mondjon, veti oda Iringó, és elindul kifelé. Lassan, határozottan távozik. Az óra, mi lesz az órával, csattan fel háta mögött a delnő. Nincs több óra. Felmondok. Felmond? Felmondtam! Halkan, mosolyogva. Hát, a pízzel meg mi lesz…? Dugja föl, mondja Iringó. Lepetézek magától, esküszöm az irgalmas Szűz Máriára, hogy lepetézek… hogy adja az éhenkórász…

Ebben maradnak. Iringó megy, a másik tátott szájjal bámul utána. A kapuból egy pillanatra visszanéz. Nagy ház a hegyoldalban. A sok, gombamód szaporodó nagy házak egyike… Lehet, egy hét múlva már nem is találnék vissza ide, gondolja könnyedén. Vízágy, ellenállás nélkül. És ma eltörött a nagyi utolsó kávéscsészéje is… Szabad vagyok…