Vitetnek ítélőszékre

Az Úr 1673. évének szeptemberében a Pozsonyban székelő királyi törvényszék elé harmincöt protestáns prédikátort idéznek felségárulás vádjával. Fél évvel később az eljárást jelentősen kiszélesítik, s most már öszszességében mintegy ötszáz református, illetve evangélikus lelkészt, tanítót, egyházfit fognak perbe. Időközben nemcsak a beidézettek köre bővül, hanem a vádaké is: istenkáromlás bűntette a katolikus egyház ellen, felségárulásra buzdítás, magángyűlések tartása, ellenszegülés, törökökkel való cimborálás etc., etc. Amiként a vád általánosító, akként általánosító a büntetés is: nem egyes személyekre szól, hanem megkülönböztetés nélkül minden érintettre. A vádirat ugyanis megdöbbentő vehemenciával állítja: ,,A Magyar Királyság valamennyi(!) prédikátora az elmondott zendüléssel igenis szoros kapcsolatban állt, sőt annak résztvevője volt, tehát ez alól egyikük sem kivétel.” Sokan inkább elbujdosnak a törvényszék elől, néhányan áttérnek katolikus vallásra, aki pedig írásbeli ígéretet tesz, hogy itthon többé lelkészi munkát nem végez, kegyelmet kap. (Szekfű Gyula szerint kétszáznál több, többségében német származású pap vándorol így ki Németországba, illetve tér vissza oda, ahonnan annak idején jött.) Negyven — más adatok szerint negyvenegy — prédikátor azonban hajthatatlan marad és mindvégig hűen ragaszkodik hitéhez. Őket előbb várfogságra (Lipótvárra, Komáromba) küldik, majd katonai kísérettel a spanyol fennhatóság alatt álló Nápolyba gályarabságra. A súlyos megpróbáltatásokat átvészelő rabokat két évvel később, 1676-ban szabadítja ki de Ruyter holland admirális. Ekkor már csak huszonhatan élnek, és már a császár sem zárkózik el szabadon bocsátásuk elől, nem utolsó sorban azért, mert eljut hozzá a holland katolikusok panasza, hogy hazájukban a felháborodás miatt a katolikusoknak még a magán vallásgyakorlás is tilos.

A per mint a vallásháborúk része

A XVII. század figyelmes kortársainak nem lehetett kétségük afelől, hogy a vallás dolgában folyamatosan ideiglenes állapotban élnek. A hazai katolikusok a protestáns európai hatalmak megerősödésétől rettegtek, a protestánsok pedig féltek, hogy az 1606-os, 1608-as, valamint 1647-es (nekik kedvező) vallástörvények csak addig maradnak érvényben, amíg az azokat kieszközlők (Bocskai s a Rákócziak) hatalmi státusza él. A per előtt négy évvel kudarcba fulladt a Wesselényi Ferenc és Zrínyi Péter nevével jelzett magyar összeesküvés (Zrínyit, Frangepánt és Nádasdyt 1670. április 30-án kivégezték), és német részről éppen a Wesselényi-lázadás ürügyén, a Lipót-féle abszolutizmus harmadik évtizedében nyílt alkalom rá, hogy az alapvetően politikai jellegű abszolutista törekvések mellékvizén frontális támadás induljon a Habsburg-államegyház ,,ellenségei”, a reformátusok és evangélikusok, vagy ahogy jelen perirat is időnként említi őket, az akatolikusok ellen. Csakhogy Lipót nem számolt azzal, hogy két ok miatt ez a gályarabper nagy visszhangot fog kiváltani Európában. Egyrészt azzal, hogy benne az ellenreformátorok olyan eszköztárat (érvrendszert, büntetési módot) alkalmaztak, amely egy elvakultabb kort, az 1600-as évek elejét idézték, másrészt mert a perbe fogott prédikátorok iskolázottságuk és kiterjedt kapcsolataik révén eredményesen mozgósították hittestvéreiket Svájcban, Hollandiában és a német tartományokban.

A gályarabper mint olvasmány

A perirat — általában és konkrétan — nem éppen könnyű olvasmányfajta. Gyanítom, e könyv olvasói közül is sokan megelégednek majd a vaskos kötet elején található bevezető tanulmánnyal, amely egyébként önmagában is számos érdekes problémát vet föl — más könyvekkel együtt olvasva pedig érzékletes képet rajzol a XVII. századi viszonyokról. Ami a per szövegét illeti, S. Varga Katalin nagyon sokat tett azért, hogy a latin irat magyar fordítása közérthető legyen, habár a szöveg élvezéséhez még így is csak nagyon fegyelmezett olvasásmóddal juthatunk.

Ám aki mégis bemerészkedik a jegyzőkönyv szövegébe, annak különös élményben lehet része. A fordító tiszteletre méltó erőfeszítése révén a textus szinte teljesen mentes a középkori cirkalmasságtól, s az olvasó több mint négyszáz év távlatából időnként hollywoodi bírósági teremben érezheti magát. Különösen érzékletes a fel- és alperes ügyvédek okfejtő feleselése, bizonyos pontokon pedig, pl. a Vitnyédi-levelek hitelességét firtató adok-kapok olvasásakor (109—119. o.), vagy a vádló-védő összefoglaló replikáiban (183. oldaltól) a fordító annyira képes volt visszaadni az élőbeszéd hitelességét, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, nem a per teljes jegyzőkönyvét, csak annak kivonatát olvassuk. A perben megszólalók csűrése-csavarása mögül időnként az is előbukkan, hogy a tárgyaláson nem az igazság kiderítése zajlik, hanem — modern kifejezéssel — show a nyilvánosság számára. Mert mi más lenne a király nevében felszólaló ügyész 191. oldalon található, túlzásoktól hemzsegő, hatásos szóképekkel felnagyított, patetikus érvelése amellett, hogy a katolikusok micsoda megaláztatásoknak vannak kitéve?

Stilisztikai szempontból a gályarabper nyelvezete, verbális érvelési módja egy korábbi kort idéz. ,,A tizenkettedik tanú, nemes Puczin Éva Rosina úrnő becsületére vallja, hallotta, hogy az ottani prédikátorok leplezetlenül kinyilatkoztatták, a páspisták az egyház fattyai, és a misét az ördög, nem pedig Isten eszelte és találta ki”, egy másik tanú pedig azt hallotta, hogy valaki(sic!) ,,a katolikusok miséit emberi vagy disznó ürülékéhez hasonlította”. Tulajdonképpen mulatságos, hogy a vád olyan szóhasználattal érvel, amely egyrészt a korabeli boszorkánypereket jellemezte, másrészt teljesen elfogadott volt az akkori pamfletirodalomban. Az ilyesféle csípős kifejezések (,,genyetség, verőártány, szodomista pápa/Kálvin” stb.) már korábban is — pl. Alvinczi vagy Pázmány szövegeiben — túl megszokottnak számítottak ahhoz, hogy pert lehessen rájuk alapozni.

Koncepciós eljárás?

Bizonyos jelek alapján állítható, hogy a prédikátorok perén elhangzottakat valaki tendenciózusan kivonatolta. Önmagában a jogi eljárás koncepciós voltát botorság lenne zokon venni, hiszen a vallásháborúk korában egyik fél sem válogatott az eszközökben, így a vallási motivációjú pereskedés sem volt szokatlan. (A kálvinista I. Rákóczi György dési bizottsága pl. hasonló szigorral csapott le Erdélyben az unitáriusokra és szombatosokra, mint most a pozsonyi törvényszék.) Általában véve pedig a független bíróság gondolata a felvilágosodás előtt egyszerűen nem létezett; a pozsonyi bíróság tagjait is természetesen a király delegálta, vagyis eleve nem lehettek függetlenek. Ráadásul ebben a konkrét perben a felhozott vádak erősen politikai jellegűek voltak, így ,,a felsorakoztatott állításokat tételesen cáfolni lehetetlen volt, a védelem legföljebb a megtörtént események szándékait és kiváltóit helyezhette más megvilágításba” (S. Varga Katalin).

Más dolog viszont, hogy a perbeli kétoldalú érvelés nagy része írásban zajlott; ezekből készített valaki összefoglalót, s azt terjesztette a döntőbíróság elé — a kor jogi szokásainak tökéletesen megfelelően. Figyelemre méltó pl., hogy ellentétben a vádlóval, aki imponálóan széles nyelvi apparátussal támad, a védőügyvéd csak egyetlen érvet (a bűnök konkrét bizonyítatlanságának tényét) ismétli unos-untalan. A derék ügyvéd — legalábbis a szövegben — azzal sem él, hogy az ügyészéhez hasonló emocionális érvelést használjon, noha kétségkívül lett volna rá példája elég. Talán nem akarta szítani a kedélyeket? Vagy félt? Esetleg megtette, de a jegyzőkönyvkivonat összeállítója ezeket a részeket szándékosan kihagyta? Nos, akárki rövidítette is írásos formában az eredeti hozzászólásokat, mind jogi, mind nyelvi szempontból jó érzéke volt a drámai sűrítéshez. A mai olvasó pedig hálás érte — noha tudja, ez is a per tendenciózusságát szolgálta.

Megválaszolatlan kérdések

Miért van olyan érzése az olvasónak, hogy a jegyzőkönyv — 1674. április 30-i dátummal és Szelepcsényi esztergomi érsek aláírásával — valahogy furcsán-sebtében fejeződik be?

Miért éppen az a negyven(egy)? Kik ők pontosan, és miért éppen ők? Az ítélet nem nevezi néven őket, sőt a bíró utalása alapján jóval többen voltak: ,,Úgy döntöttünk, hogy mivel — mint láttuk — a törvényesen elítélt személyek nagy száma és a megfelelő számú béklyó hiánya miatt valamennyi perbe idézett egyenként nem börtönözhető be...” S mind közül a legizgalmasabb kérdés: Ha a prédikátorokat fő- és teljes jószágvesztésre ítélték (ez áll a szövegben), milyen oknál fogva nem hajtották végre az ítéleteket? Milyen körülmények között lett a halálbüntetésből előbb várfogság, majd gálya? (A Nápolyba küldés gondolata talán Kollonics Lipóttól származott, aki korábban máltai lovag volt s maga is karcolt gályákon.) Sajnos, esetleges kétségeinket a perszöveg után közzétett — s egyébként unikátumszámba menő — rajzsorozat sem oszlatja el, sőt!

Nyilvánvaló, hogy a szakmai feltáró munkának S. Varga Katalin könyvével nincs vége. A szerző maga állapítja meg, hogy a legtöbb perbe fogottról ,,a rabság tényén kívül nincs semmiféle adatunk”. Maradt hát megválaszolandó kérdés elég, de az is tény, hogy megbízható szövegforrás hiányában eddig egyáltalán nem lehetett hitelesen rekonstruálni a gályarabper pontos indítékait, lefolyását és mélyebb politikai összefüggéseit. E remek, nagyívű könyv után immár megkezdődhet az aprómunka.

Lezárás

A gályarab prédikátorok sorsa a protestáns mártírirodalom egyik leggazdagabb és leglátványosabb fejezete, s benne a felmagasztosulás folyamatához inkább illik a szimbolizálás, mint a tudományos hitelesség. De kell-e hangsúlyozni, hogy könyvünk szempontjából a hitelesség a kulcsszó? A kollektív történelmi tudat ugyanis érdekes jelenség. Nem törődik tudományos kategóriákkal, inkább érzelmi kötődésekből teremt évszázadokon átívelő szimbólumokat. Márpedig egy percig sem kétséges, hogy a gályarabok szenvedéstörténete szimbólum. Erre utalnak az emlékhelyek Sárospataktól Debrecenen át Dunaszerdahelyig, meg az is, hogy a köztudat ragaszkodik a bibliás negyvenes számhoz, noha kortárs visszaemlékezők szerint eggyel többen (,,harmincöt prédikátor és hat iskolamester”), a perirat szerint meg jóval többen voltak a rabságra ítéltek.

A magyar történeti irodalomnak költséges bár, de nemes hagyománya az eredeti források kiadása. A mostani szövegközlés és fordítás az Esztergomi Prímási Levéltárban fennmaradt, eddig ismert egyetlen eredeti jegyzőkönyvkivonat alapján készült. Az eredetileg lefordításra szánt ún. Betléri-szöveget Erdélyi Géza akkori rozsnyói lelkész, ma református püspök, találta meg a betléri Andrássy-kastély könyvtárában 1973-ban. És minden bizonnyal Koncsol László is — aki jelenleg a református egyház főgondnoka — éber figyelemmel követte a gályarabper kiadásának történetét. Mindenki erőfeszítése tiszteletet parancsol, aki előmozdította, hogy a hírhedt gályarabperről, amely megemésztetlen traumaként szerintem máig befolyásolja a magyar protestánsoknak a katolikus többséghez való viszonyát, tisztább, hitelesebb képet kapjunk. Más, hasonló jellegű forráskiadványokkal ellentétben ennek a könyvnek a hátterében nem áll nagy tudós gárda tekintélye, mégis: köszönettel tartozik érte a magyar protestáns közösség éppúgy, mint az egész magyar eszmetörténet. Vajda Barnabás