Virtuális Pannóniák

Amellett, hogy a szerkesztők hangoztatják (és egy kiváló Grendel-idézettel is alátámasztják) a soknyelvű Magyarország multikulturális kontextusait és az irodalomtörténet nemzeti-romantikus elfogultságainak tarthatatlanságát, konkrét szövegelemzéseikben és szövegreprezentációikban csak alig-alig érvényesítik például a polivalens nemzettudat nyilvánvalóságát, illetőleg mozgó identitásképződményeit. A forrásfordítások zömében (milyen üdvös lett volna közölni az eredeti szövegeket is!) minden jó szándékuk ellenére csak fokozzák a káoszt, méghozzá azzal a fő tendenciának is részben ellentmondó kulturális gyakorlattal, mely a szelektív (nemzeti) domesztikáció természetében nyilvánul meg a leginkább.

Tény és való: a latin nyelvű magyarországi emlékekhez viszonyuló szlovák diskurzus még mindig az örvendezve felmutatásé, a szeparálásé és nem az integrativitásé. A kötetben előforduló szövegek java része történetileg (tévedés ne essék) nem a szlovák diskurzus része elsősorban, nem is a magyaré, hanem egy összeurópai, neolatin humanista-barokk eszmeiségé, egy szellemi köztársaságé, melyet az antikvitásban gyökerező humanista-barokk gyakorlat bizonyos felülstilizáló paramétereivel írhatunk le a leginkább. Ez a korban eurokonform toposzokkal működtethető szellemi birodalom fokozatosan szakad nemzeti elemekre (elsősorban a reformáció hatására), válik egymást túllicitáló versengés tárgyává, és a tizenkilencedik század uralkodó diskurzusaiban akár hangsúlyozottan nacionalistává is. Micsoda Pannónia? Ez az antik tartomány a kulcsfogalom, mely a humanista szellemi térképre rávetíti Magyarország helyét, a műveltség és művelődés humanista identifikációs bázisa, ez az a toposz, mely legitimációt nyújt a nyugati kultúrkörben ahhoz, hogy párbeszédképessé tegyük a közép-európai identitást, hogy megszólaltassuk egységes erővel (de korántsem mindig kart karba öltve, sokkal inkább a vita hiteles és egészséges légkörét kialakítva) akár éppen önnön paradoxonjaiban magát a hagyományt. Meddig szűkíthető Pannónia? A kötet többek közt a magyar irodalomtörténet-írás atyjaként számon tartott Czvittinger Dávid (1670/73–1743), a magyar történelem „vázlatán” dolgozó Rotarides Mihály (1715–1747), a piarista lexikonszerző (Memoria Hungarorum) és bölcselő Horányi Elek (1736–1809) és az első magyarországi összefüggő irodalomtörténet szlavofil szerzője, Wallaszky Pál (1742–1824) irodalomtörténeti-kultúrtörténeti, lexikonszerű munkáiból közöl szlovák – vagy mai szemmel nézve szlovákiai – vonatkozású szócikkeket, előszavakat. A magyarországi irodalomtörténet-írás jeles alkotóinak kanonizációs törekvéseit a mai Szlovákia területére fókuszálva szemléző válogatás nem elsősorban teoretikus munka kíván lenni, sokkal inkább forráskiadvány.

Óhatatlanul eszünkbe jut Ján Severini (Severini János, 1716–1789) roppant szórakoztató Pannónia-értelmezése, A Morva folyótól a Tiszáig terjedő Dunán inneni Magyarország régi lakóiról szóló történeti értekezés (Commentatio historica de veteribus incolis Hungariae, Cis-Danubianae a Morava amno ad Tibiscum porrectae, Sopron, 1767). Severini – mint ahogy azt Szörényi László is kimutatta – a szláv autochtónia dimenzióit a római birodalom korára is kiterjesztette, s a „szlovák Garam” partján író Marcus Aureliust egyféle tartományszervezőként tünteti fel (kiváló humanista érzékkel). A szlováknak titulált jazigok (akik tkp. gótok) aligha ellenfelei a császárnak, sokkal inkább azok a germán kvádok. Marcus Aurelius tehát a Dunától északra képzelte volna a szlovák tartományt – ezáltal Severini a szlovákság etnikai folytonosságát igazolja, s a magyarokat óriási lelkesedéssel rokonítja mindenféle távolabbi vagy keleti népekkel, hogy minél messzebbre tudhassa őket a Kárpát-medencétől. Roppant nagy írói erénye a felvidéki „Marcus Aurelius-regény” antik toposzokkal (pl. a nevezetes esőcsoda aktiválásával) operáló kimunkálása, mely máig stabil pontja a szlovák kulturális gondolkozás egy jelentős vonulatának, noha azért már a legvérmesebb átörökítők is lemondtak az olyan fantazmagóriákról, hogy pl. Ovidius geta nyelven írt versei szlovákok lettek volna. Severini példája azért érdekes kivált, mert alig-alig felülstilizáltan mindmáig eleven örökségként él a mítoszgyártó történelem regényes szövegeiben.

Pannónia története tehát korántsem ér véget a rómaiakkal, Pannónia története folyamatosan tart, s rendre szellemi térképek és torzképek roppant játéktere lesz. Pannónia „történetét” megírni a hagyományos történetírás „úgymond objektív” eszközeivel kevéssé tartom elképzelhetőnek, inkább diskurzusrajzokban lehetne eredményesebben gondolkodni. Ez a Pannónia-diskurzus nyilvánvalóan a fikció terepe, mégis egy mítoszvizsgálat talán többet mondana, mint az értelmetlen, mindenáron egységes identitást követelő terminológiai-kronológiai-nemzetkarakterológiai elvárásrendszer szerinti számonkérés. Végeredményben a Pannonia docta is errefelé halad, ám számos kolonc terheli. Ilyen mindjárt a szlovák helyesírási szabályzat, mely még a forrásközlés fordításfelfogását is problematikussá teszi, s mindez olykor – kivált a tulajdonnevek esetében – a nevetségesség határait súrolja. Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702), a világhírű erdélyi nyomdász neve pl. Mikuláš Kis Tótfalusius (Slovenskonovoveský) alakban szerepel a kötet egyik forrásfordításában (79.). A pontos, forráshű névközlés már csak azért is fontos lett volna, mert Czvittinger e címszó esetében éppen arról elmélkedik, hogy hogyan szokás a magyaroknál a helynév alapján megalkotni egy-egy író tulajdonképpeni nevét.

A számos ambivalens filológiai gesztus ellenére természetesen a fordításokban megnyilvánuló forrásközlés az elsődleges: a szerzők nem használják az egyetemesnek mondható szövegkritikai jelrendszert, sokszor nem tudni, a zárójelezett részek az eredeti szöveg részei-e vagy pusztán fordítói-interpretatív gesztusok, a címek teljesek-e (olykor a fakszimilékből láthatóan nem azok) vagy csak rövidítettek, a prózában közölt versbetétek eredetileg milyen mértékben íródtak, a kavalkádszerű néváradatból melyik milyen kontextusban használható stb. A Czvittinger-lexikonban szereplő (elsősorban talán a gályarab-irodalom klasszikusaként számon tartott, nagyszabású teológiai munkásságot kifejtő) Otrokocsi Fóris Ferencről szóló címszó szlovák fordítása esetében ezt olvashatjuk: „nazvaný podľa svojho rodiska v Uhorsku Ottrokocs Otrokóci – Otročský.” A lábjegyzetek további eligazításokat, de inkább elbizonytalanításokat tartalmaznak. Kiderül belőlük, hogy Ottrokocs szlovák neve Otročok, s hogy Czvittinger az Ottrokocs helynévből természetes módon az Ottrokocsi vezetéknevet vezeti le. Ez utóbbinak hivatalos szlovák átírási módja a szövegben is szereplő Otrokóci. Következetes fordítói alapállás-e, hogy a helynév esetében meghagyja a magyar betűs írást, s csak a jegyzetben utal a szlovákra, a személynév esetében viszont fordítva? Mit akar sugallni ez a kaotikus demonstráció? Az ilyen tendenciák elburjánzása épp a forrás forrásértékét kérdőjelezheti meg, s gyanús felülstilizálásokra enged következtetni, és pl. a fenn emlegetett Severini nevével fémjelezhető hagyománykonstruálás továbbélését sugallja.

A nemzetközi és a magyar szakirodalom bevett gyakorlatával homlokegyenest ellentétes tendencia kapcsán felmerülhet, miért teszi magát a szlovák tudomány már e jelenségben is diskurzusképtelenné. A kötetben Pázmányt Pazmaňként olvassuk, Károli Gáspár Gašpar Károli vagy Balassi Bálint Valentín Balaša lesz, és még sorolhatnánk a példákat – ezeket a kezdeti domesztikációs sokk után keserű szájízzel ugyan, de csak-csak megemésztjük, ám annál jobban rácsodálkozunk bizonyos latenciákra. A magyar, latin és görög nyelven egyaránt író Zsámboky János vezetékneve mindvégig őrzi a latin Sambucus alakváltozatot: miért nem lesz például a nemzeti metamorfózis logikája nyomán mégsem szlávabb? Pier Paolo Vergerio, a kiváló olasz irodalmár miért és miképpen szlovákosul Peter Pavol Vergerre (53.), mely ráadásul látványosan németes hangzást ad vezetéknevének? Hallatlan az egyik tanulmányszerző tájékozatlansága (vagy netán ez is csak valamiféle domesztikációs gesztus?): Galeotto Marziónak a magyar és nemzetközi szakirodalomban (joggal, hiszen sosem hívták így) nem Marcus (Marek?) a keresztneve (170.)! Teljes latin neve: Galeottus Martius Narniensis, olasz neve pedig Galetto Marzio. A Horányi által írt Beniczky Péter-életrajzban a talán legnagyobb római költő, Horatius neve érthetetlen módon Horácius alakban olvasható (245.).

De vajon tehet-e valamit e fergeteges névtani káosszal a szakember, kivált, ha forrásközléseiben is a jelen reáliáit kénytelen applikálni és éppen ott, az akadémián, ahol, ugye, ez a közép-európai ortográfiai kuriózum, jócskán túllépve a 19. századot, megfogant? Bél Mátyás a forrásközlésben is Bratislavában születik, nem mondjuk Prešporokban, Horányi a felvezető életrajzban viszont Budán (Budín) és (nagyon helyesen!) nem Budapesten...

A mitizált és redukált Pannónia és a nemzeti topológia árnya vetül itt is a tudományra: előbb-utóbb lakhatóvá kell tenni mítoszainkat, s ehhez a legjobb eszköz a szlovák irodalomtudomány számára még mindig a domesztikálás. Hungarus, Ungarus, Pannonius: fednek-e többet ezek a fogalmak, mint amit mondanak, szükséges-e rájuk vetíteni a jelen változó kívánalmait? Szükségünk van-e például a magyar oldalon Käfer István erősen nemzeti-romantikus konnotációjú, nyelvtörténeti szempontból is elfogadhatatlan, hagyománytalan Magyarhon-terminusára, hogy leképezzük az Uhorsko–Maďarsko fogalompár Uhorsko párját? Itt, ha tetszik, ha nem, a valós és szellemi Magyarországról van szó – ebben a diszkurzusban Pannónia örököséről –, s ami a felségterületén zajlik, az egyszerűen magyarországi. Nyelv és nemzet nem cserefogalom: a hungarus/ungarus (a szlovák fordításban uhor) Szenczi Molnár Albert Európában hungarus, latin nyelvűségében hungarus, ám hazai diskurzusban magyar. Czvittinger „nemes hungarusnak” mondja magát (nobilis Hungarus), de a nyelv, amelyen ír, latin, s amelyet vernakulárisan beszél, német. A régi szerzők által használt Sclavus, Sclavonicus szavak is mélyen kontextusfüggő értelmezésűek, még sincs olyan törekvése a szlovák tudományos gondolkozásnak, hogy (mivel a modern szlovák nemzet csak a 19. században jön létre) mindig és mindenütt a Slovan (szláv) szóval illesse (Czvittingernél mindkét szó szlavóniait jelent, de korántsem biztos, hogy a szerzőnek szándékában állt valamiféle nemzeti karakterológia megkülönböztetése a szlávságon belül), ahogy ezt pl. a Hungarus szóval teszi: minden Hungarus Uhor, azaz homályos identitású magyarországi, a magyarra pedig lényegében „nincs” szó. A Hungarus fordítható lenne ugyanúgy magyarnak is, hiszen a magyar itt nem feltétlenül mai értelemben vett nemzeti identitást jelöl, hanem egy beszédmód karakterjegyét. A hungarus fogalom a diszkurzus kiindulópontját adja meg, mely önidentifikáció és identitás is egyszerre, persze, amellett, hogy folyamatosan tudatosítjuk: egy embernek nemcsak egy identitása létezik, az identitások diskurzusonként váltakozhatnak, illetőleg a szavak nem ültethetők át teljes gyökérzetükkel egyik nyelvből a másikba. A hungarustudat fokozatosan bomlik fel, és sokszor a barokk nacionalizmus alakzataiba torkollik. Andreas vagy Janus Pannonius neve már latinos alakban honos nyelvünkben, s nem érezzük kényszerét, hogy mondjuk Janus Pannonius identitását egyetlen magyar, horvát, olaszországi és hazai neolatin egóra szűkítsük. A szlovák nacionalista szakirodalom viszont eltökélten monologizálva horvát humanistaként emlegeti (jelen kötetben Ján Pannonius z Čazmy néven lelhető fel), noha a költő magát egyik versében világosan Hungarusnak nevezi, s (horribile dictu?) egy helyütt még hunként is megjelenik (De inundatione), ami természetesen (?) a vers modern horvát fordításából (nyilván ezt veszélyesnek ítélték az egyértelmű horvát identitás szószólói a szerző nemzeti integritására nézve) egyszerűen kimaradt. Klaniczay Tibor ezt a rendi identitás hatalmi erődemonstrációja megnyilvánulásának tartja, teljes joggal, miközben érvelése egyetlen percre sem mossa egybe a szöveg ideje és az értelmezés ideje közti síkokat. A régi magyar (értsd: magyarországi) identitás bizonyos fokon mozgó identitás, in situ működik, és elsősorban nem nemzeti, hanem rendi, politikai. Érdemes-e foggal-körömmel küzdeni a nevetségesen steril és átlátszó domesztikációs tendenciák érvényesítéséért, ellenségképekben, kisebbségi komplexusokban, kulturális alárendeltségi érzésekben gondolkodni egy tizenkilencedik századi ideológia aligha korszerűsíthető metodológiáját követve? A mi- és ők-struktúrák nem szükségszerűen ellenképződmények. Amíg nem jön létre párbeszéd a nemzeti identitás bebetonozásáról, aligha érdemes felesleges frontokat nyitni egy-egy jelentős személyiség kizárólagos birtoklásáért, aki, belépve egy jellegzetes diszkurzusba, ösztönszerűen azonnal megtalálta benne a maga helyét, mozgásterét, nyelvi (a szövegben megképződő) identitását is. A latin (de példának hozhatnánk az ószláv nyelvet is) elsősorban a szűkítéseken felülemelkedő kategória, célja épp az, hogy univerzális legyen, s a lehető leginkább hozzáférhető az egyetemes európai beszédmód számára, bármiféle redukció a koncepció halálát jelenti. Ezt a szlovák tudományosság korábbi válfajaitól elidegenedő tanulságot kezdi érzékelni a Pannonia docta című gyűjtemény is, csak egyelőre egy meglehetősen kaotikus fogalmi rendszerrel dolgozó közegben keresi, keresgéli autentikus hangját.

A szerzők, sajnos, nem vagy csak alig ismerik a magyar szakirodalmat és forrásokat, s ezáltal nem csak rég tisztázott kérdések újraproblematizálásában nyújt számos üresjáratot a kötet, hanem hiányzik a konfrontálódás is, hiányzik a termékeny párbeszéd. Több utalás történik Bod Péter Magyar Athenására, ám a művet magát (egy magyar nyelvű irodalmi lexikonról van szó) láthatóan egyik szerző sem ismeri igazán, holott számos felvidéki portré is szerepel benne. A Pannonia docta című munka által felvetett problémák egyelőre nyitottak, lezáratlanok, de ez korántsem jelenti azt, hogy megoldhatatlanok, legfeljebb olykor – s talán egyre gyakrabban – már a kérdésfelvetéseket is modifikálnunk kellene. A vizsgálódásba nem ártana a korszerűbb elméleti gondolkodás fegyvertárát is bevonni, s bizonyos értelemben leszámolni a megkövesedett pozitivizmus elméleti talaján sarjadt megközelítésmódokkal is.