Végül is, normálisak lennénk, vagy mégse…?

Viszont magyarnak magyar lennék, nemde…? Még ha némelyek, leginkább az elvakultan nemzeti irányultságú „nyuggerek” köreiből (nyugdíjas nemzeti mozgalmárok) olyasmit is meglebegtettek már, hogy napi publicisztikámból csak egyvalami hiányozna, úgymond, maga a szlovákiai magyarság… Mint olyan. Mint milyen…?

Miközben tényleg magyarnak gondolom, hiszem önmagamat. Lévén, magyarnak neveltek a szüleim. Aztán tanulmányaim során is a magyar kulturális értékrend plántáltatott belém. Magyar iparista voltam Kassán, tudniillik. Majd idejekorán három gyermeket nemzettem volt, akik, amint szüleik – mármint szerénységem meg a nejem – vélhetően „magyarul alszanak”, vagyis magyarul szoktak álmodni… Én meg ráadásul – persze mindenekelőtt a saját gyönyörűségemre(!) – magyar nyelven írok. Most már lassan évtizedek óta. Vagyis, tetszik, nem tetszik, a szlovákiai magyarság én vagyok! Bizony ám! Amely tényre csakis azért nem vagyok, sőt, nem lehetek különösebben büszke, mert ez az – magyar mivoltom! –, amihez a világon a legkevesebb közöm van, lehet. Hiszen tulajdonképpen semmit, de semmit nem kellett tennem azért – épp csak nyiladozó értelmű kölyökként különben mit s miként is tehettem volna –, hogy édesanyám naphosszat magyarul gügyögjön hozzám… Arra pedig a legkevésbé sem volt módom, hogy, teszem azt, valaminő transzcendens állapotomban – értsd, a fogantatásom, születésem előttit, amikor, mondjuk, „csillagszilánk” vagy netán „tövistörek” is lehettem – megválaszthassam a nemzetiségemet. De hát, micsoda balgaságokat hordok én itt öszsze? Holott nem igazán jellemez – soha nem is jellemzett – permanens magyarázkodási kényszer. Olyan evidenciák bizonygatása tekintetében pedig a legkevésbé sem, hogy a nap keleten kél, nyugovóra térni meg nyugaton szokott… Holmi szent küldetéstudatról meg ne is beszéljünk, mert még kiráz tőle a hideg! E magam számára is mindenképpen meglehetősen groteszknek tetsző „szentenciagyártást” azonban kénytelen-kelletlen meg kellett ejtenem, hogy kimondhassak egy voltaképpen kikezdhetetlent. Amely szerint: A világ legostobább emberei azok, akik csak a nemzetiségükre, nemzeti hovatartozásukra tudnak büszkék lenni. Egy olyan fenoménra, amelyhez tulajdonképpen semmi közük nincs. Amiért az égvilágon semmit nem tettek, mert nem is tehettek… Ennyit a „nemzeti büszkeségről”.

Nos, ebbéli állapotomban ért nemrégiben az az enyhén szólva is útszélinek, de leginkább fasisztoidnak minősíthető sajtóbeli inzultus, amelynek lényege az volt, hogy bizonyos „magyar ügyek” kapcsán „írásban viselt dolgaim” miatt ne próbáljak valamikori alma materem, nevezetesen a valaha legendás hírű kassai magyar ipari közelébe se menni… Mert még megennének ott a jelenlegi diákok... Az inzultus elkövetője egy valaha tán jobb sorsra érdemes ostoba fajankó, aki most a szóban forgó alma mater „tanerejeként” szennyezi a környezetét – szerintem. Félreértés ne essék, rég immunis vagyok már az efféle stupid megnyilvánulásokkal szemben. Sőt, ha egy-egy opuszom megjelentét követően senki nem akad, aki kiokádná, kiköpködné magát a rovásomra valamely istállószerű virtuális vagy éppen kézzel fogható fórumon, hajlamos vagyok azt hinni, nem sikerült jó munkát végeznem. Ennek ellenére minimum figyelemre méltónak tartom, hogy egy pedagógusként, nevelőként regnáló kókler efféle közbeszédre ragadtatja magát. Tökmindegy, sőt, hogy az ilyesmit a nemzeti hevület diagnózisa generálja benne, avagy a gének. Az efféle ápoltjelölteknek ugyanis, meggyőződésem szerint, sokkal inkább egy pszichiátriai zárt osztályon, mintsem a katedrán volna a helyük. Vagy kár lenne ilyesmin agyalnom? Hiszen a mostanában bizonyos gruppokban oly vehemenciával apprehendált „mocskos liberálisként” tulajdonképpen soha másra nem vágytam intenzívebben, mint arra, hogy teret kapjon, környezetemben legalábbis, a mindenkori szabad véleménynyilvánítás intézménye. Ilyen értelemben tehát bárki privát keresztjének tarthatnám akár a butasághoz való jogot. Persze, amíg ez az állapot nem ölt mozgalmi méreteket. Amíg nem növi ki magát tömeges kirekesztési technikává olyan egyénekkel, embercsoportokkal szemben, akik másként gondolkodnak bizonyos evidenciák kapcsán, mint az efféle néptribunra játszó megszállott ripacsok. Magyarán, a szóban forgó tanár urat csak addig ildomos státusában alkalmazni, amíg tevékenysége nem lépi át a közveszélyesség határait.

Hagyjuk is hát a zsigeri devianciákat, annál is inkább, mivel a gyógyítás mestersége a legkevésbé sem volt, s nem lesz a sajátom soha. Ráadásul, szolgálhatok e tárgyban, mármint a mindennapi nemzetfelfogást és a vonatkozó megnyilvánulásokat illetően „vidámabb” élménnyel is. Történt volt, ugyancsak nemrégiben, hogy olyan emberek színe előtt volt alkalmam költőként és publicistaként közszerepelni, akikről minden irántuk táplált szimpátiám és tiszteletem mellett nyugodtan állíthatom, a legkevésbé sem voltak s lesznek a híveim. Vagyis nem igazán tarthatom őket „saját” közönségemnek. Hosszasan, s ami lényegesebb, igencsak őszintén elbeszélgettünk egymással a szóban forgó „író-olvasó találkozón”, s világos volt a „felek” számára, hogy számos problémát eltérően értékelünk, sok-sok kérdésre homlokegyenest ellenkezők a válaszaink. A helyenként bizony igencsak parázs vita vége felé aztán a közönség soraiból egy tisztességben megőszült úriember jelentkezett, imigyen szólva: „Barak úr, most már igen-igen örülök, hogy eljött közénk. Világossá vált számomra ugyanis, hogy ön tulajdonképpen egy normális ember…” Hát igen! Kell-e ennél pozitívabb visszajelzés egy közszereplésből élő halandó számára?! Egészen biztosan nem. Hiszen a szóban forgó úr semmi másról nem szólt, mint az ostoba előítéletek hiábavalóságáról. Arról, hogy bizony nekem is le kell vetkőznöm egy-egy ostoba előítéletet. Többek között azt is, hogy környezetemben egyre több a nem egészen normális magyar…