Vannak s lesznek visszaesések - Grendel Lajos a rendszerváltásról

Számoltál-e azzal, ami november 17-én történt, vagy számítottál-e arra, ami utána, tehát mondjuk a demokrácia elérkezésére?

Azt természetesen vártam, hogy lesz valamilyen mozgás, mert a rendszer akkor már ízeiben ropogott körös-körül. Csehszlovákia minden akkori úgynevezett szocialista szomszédja ugyanis már túl volt akkor a rendszerváltás valamelyik szakaszán. Tehát elkerülhetetlennek látszott, hogy nálunk is bekövetkezzék. A kérdés az volt, hogy hogyan: békésen-e vagy véresen. Azt nem gondoltam, hogy hatalmas tömegtüntetésekkel fog kezdődni. Még akkor sem, amikor november 18-án a Független Magyar Kezdeményezést Vágsellyén megalapítottuk. Ott szerintem egyikünknek sem volt fogalma róla, hogy néhány nap múlva már a téren leszünk. És hirtelen nemcsak a magunk programját kell elkészítenünk, hanem egyfajta rendszerváltó programot is. Rendkívül gyorsan követték egymást az események, s talán közhelyszerűen hangzik, de tényleg egy forgószél erejével változott körülöttünk a világ, napról napra és óráról órára. Na most, ami ebből lett, attól nem vagyok különösképpen elragadtatva…

Na jó, de demokrácia lett.

Demokrácia lett, ez kétségtelen, sajtószabadság lett, ez is kétségtelen, jogállam is van – inkább olyan, mint amilyen. Mindez rendben van. De rengeteg olyan dolog is történt, amit az ember nem láthatott előre. Nem láthatta azt, hogy itt egy hatalmas méretű szabad rablás következik, hogy Magyarországot a tönk szélére sodorja az új politikai elitje, nem láthattuk előre, bár sejthettük volna, hogy a magyar–szlovák viszony nem lesz derűs. Mint ahogy azt sem, hogy húsz évvel a rendszerváltás után fogja majd elérni a mélypontját. Azt, hogy nem hogy a nacionalizmusok, hanem a szélsőséges nacionalizmusok ilyen mértékben felerősödnek az egész térségben. Mindez akkor, ’89 novemberében még nem volt előrelátható.

És így a mából nézve mi a nagyobb meglepetés számodra: hogy bekövetkezett a rendszerváltás, vagy hogy ennek ennyi hátulütője van.

Mindkettő egyaránt, vagy talán mégis az első. Mi, akik korábban születtünk, mint te és a nemzedéked, tehát a rendszerváltás táján negyven-negyvenöt évesek vagy még idősebbek voltunk, már csak egy megjavított, egy valamennyire demokratizált szocializmust tudtunk elképzelni. Egy addig javíthatót, amíg azt az oroszok engedik. De kiderült, hogy az oroszok minket teljesen kiengedtek a ketrecből. Így következett be a rendszerváltás, amely természetesen a forradalom első napjaiban még egyáltalán nem volt eldöntve. Még nem látszott ugyanis világosan, hogy ez lesz a vége.

Tényleg, volt benned aggodalom, hogy esetleg még fordulhat a kocka, vagy minden visszarendeződhet?

Aggodalom volt, de érdekes módon veszélyérzet nem volt bennem. Az ember tudta, hogy itt most a tűzzel játszik, és ha valaki, mint én is, kimegy a tribünre, és követeli, hogy töröljék az alkotmányból a párt vezető szerepét, szóval egy visszarendeződés után ezt biztos nem úszta volna meg. Talán azért sem volt bennem veszélyérzet, mert úgy gondoltam, ha Moszkva annyira messze elment már, ha Magyarország, Lengyelország, sőt Kelet-Németország olyan messze elment, akkor nehéz lenne Csehszlovákiában vérfürdőt rendezni, vagy akár rendkívüli állapotot bevezetni. Bár voltak ilyen tervek, mint utólag kiderült: az akkori védelmi miniszter javasolta a hadsereg bevetését, de szerencsére a politikusok abban a pillanatban okosabban viselkedtek.

Arra emlékszel-e, azon kívül, hogy a párt vezető szerepét törölni kívántad, még mit követeltél a tribünön, néhány nappal november 17-e után?

Sajnos pontosan nem emlékszem. Még arra sem, hogy pontosan hány pontból állt a követelés, melyet a Független Magyar Kezdeményezés kiáltványa vagy nyilatkozata fogalmazott meg. Ezekben a követelésekben nyilvánvalóan benne volt a jogállamiság, a többpártrendszer, a sajtószabadság. Amit mi mondtunk ki először, tehát előbb, mint a VPN, a szlovák Nyilvánosság az Erőszak ellen, sőt előbb, mint a cseh OF, a Polgári Fórum, az a párt vezető funkciójának a törlése az alkotmányból. Egyébként ez volt a legrázósabb és a legveszélyesebb az összes FMK-s követelés között.

Magyarul, vagy magyarul is olvastad ezeket föl?

Ezt szlovákul olvastam föl, majd a második felszólalásom alkalmával, néhány nappal később mondtam egy vagy két magyar mondatot a téren.

Erre skandálta a tömeg, hogy nyevagyí, nem baj? Mármint hogy mondhatod magyarul.

Igen, erre hangzott fel a nyevagyí, de az is, hogy fordítsam le. Amit persze meg is tettem, lefordítottam szlovákra. Kegyelmi pillanat volt.

Nagyon hamar vagyí lett, ugye?

Igen, sajnos. Néhány héten belül. Januárban már nem lehetett felhőtlenül magyarul szónokolni. S aztán amikor Mečiart belügyminiszterré választották, akkor már nagyon meg volt keverve a…

A kártya.

Igen. Nem ezt akartam mondani, de a kártya is.

Nem sokkal utána naplót vezettél, mely egy magyarországi folyóiratban jelent meg hónapról hónapra, ebben már nagyon szépen kimutatod az új demokrácia visszás tüneteit. Nemcsak a nacionalizmus borzalmas tündöklését, hanem a vadkapitalizmus térhódítását, a kultúra nyomorúságát. Persze, a pozitívumokról is szólsz, megemlíted, hogy Márai-emléktáblával gazdagodott Kassa, hogy Márai-szimpóziumra kerül sor, ami korábban elképzelhetetlen lett volna, s Márait idézed, aki azt írja, hogy az európai civilizáció da Vinci műhelyében kezdődött, és a General Motors műhelyében ér véget…

Igen, tudniillik azt hiszem, hogy ’89 novemberében és az azt követő eufóriás hetekben és hónapokban mi egy olyan Európát, egy olyan nyugati civilizációt képzeltünk el, amelyik nem létezett. Amelyik a második világháború romjain kimúlt. Tehát mi nem tudtuk akkor még, hogy mi az a globalizált világ, hogy milyen az informatikai társadalom, hogy milyen mértékben manipulálhatók a tömegek, hogy milyen mértékben erősödnek föl ebben a posztindusztriális világban a populista irányzatok. Mi egy ideális Európát képzeltünk el, amilyen a második világháború előtti demokráciák voltak.

És amelyeknek volt polgárságuk.

Így van, volt polgárságuk. Ma talán lehet középosztályról beszélni, de a régi értelemben vett polgárságról, tehát ahogyan Márai értelmezi, vagy Thomas Mann-i értelemben, abban nem.

Azt írod egy helyütt, nem az ország kirablása volt a kommunizmus legnagyobb bűne, hanem a lelkek elsivatagosítása. A mai lelkekben látod-e valamiféle jelét az oázisnak? Hol tart ma a lélek?

A kommunizmus következményeit nyögjük a mai napig. A rendszerváltás a tudatokban és a lelkekben nem ment végbe. Azonnal megérzed a különbséget, ha csak ide a szomszéd Bécsbe átmégy. Ami az elsivárosodást illeti: elég csak az egyes internetes portálokat megnyitni, az valami förtelem. Amit – persze álnév mögé bújva – megengednek maguknak a fórumozók. Az a gyalázkodás, az a gyűlöletbeszéd, az a fröcsögés, ami elönti ezeket a portálokat, az szerintem mind ide vagy ide is vezethető vissza. Arra, hogy a kommunizmus negyven éve demoralizálta a társadalmat, bár kollektivizmust hirdetett, atomjaira bontotta a társadalmat, és elszigetelte az egyik embert a másiktól. S ezen még mindig nem jutottunk túl.

Az FMK-t említetted, melynek alapító tagja voltál. Aztán automatikusan MKP-tag lettél, s esetleg ma is az vagy, csak nem tudok róla?

Nem. Amikor a Független Magyar Kezdeményezés átalakult Magyar Polgári Párttá, akkor engem természetesen átigazoltak. Aztán angolosan távoztam. Elkopott a tagságom, szép csendben s lassan megszűnt. És most már nem is óhajtok semmilyen pártba belépni, ha erre akartál rátérni.

Nem erre, hanem arra, hogy a rendszerváltás után sem sokáig politizáltál. Meddig számítod a politikusi pályafutásod?

Egy-másfél évig tarthatott.

Merthogy?

Merthogy író akartam maradni, nem pedig politikus. És a kettő összeegyeztethetetlen. Mármint a gyakorlatban. Mindkét hivatás teljes embert kíván, nem lehet fél napot íróként tevékenykedni, és fél napot politikusként. És én író akartam maradni, mint említettem.

Most a Vasárnapban Magda Vášáryová egy ilyen jellegű kérdésre válaszolva mondja, hogy a nem csekély színészi karrierjét otthagyta a politikáért, mert az ország jövője jobban érdekli.

Én nem hiszek abban, hogy a politika többet tehet az emberért, mint az irodalom, de nem biztos, hogy igazam van.