Vándorlások kora

H. Nagy Péter új, immár hatodik önálló kötetének hátlapján rövid szerzői öndefiníció olvasható. Noha a megfogalmazás humoros — sőt, minthogy részben idézet a Trendvadász című William Gibson-regényből, játékos —, egyben elgondolkodtató is. Ezek szerint H. Nagy Péter „vándorirodalmár, kritikus, szerkesztő. (…) Megbízási díjakból élő szabadúszó, specialista, az egyedi feladatok guruja.” Ha megfosztjuk e szavakat a humortól, az iróniától vagy a szóban forgó kötet írásaihoz való lehetséges kapcsolódásaitól, különféle, egyáltalán nem mellékes kérdésekbe ütközhetünk. Többek között például abba, hogy vajon mi oka lehet egy jeles irodalomtörténésznek, tanárnak arra, hogy egyrészt „vándorirodalmárként” tisztázza saját pozícióját, másrészt nem éppen a megszokott módon „árnyalja” e kérdést. Talán nem evidensen következik a válasz, de fölmerülhet bennünk egy nem éppen vidám kép a magyarországi felsőoktatási intézményrendszer — vagy annak legalábbis az adminisztratív funkciókat és szerepköröket bizonyos értelemben túlhangsúlyozó részének — helyzetéről. Ha vándor vagy, az azt jelenti, nem vagy mindig egy adott helyen. De akkor vándorolj, akár a vándormadarak, északról délre, majd délről északra. Sajnálatos, hogy éppen azok, akik odafigyelnének a vándorirodalmár szavára, nem hallgathatják.

A recenzálandó kötetnél maradva, ugyanolyan érvényesen járunk el a szerzői öndefiníció értelmezésekor, ha azt „csupán” utalásnak tekintjük, mely a címben irányzott metafora értelmében a (műfaji és poétikai) szöveg- és tudományköziség alakzatait hangsúlyozza. A Féregjáratok írásait mind témájuk, mind műfajuk és hangnemük alapján a sokszínűség, a változatosság jellemzi. Olvasható benne tanulmány, szerkesztett előadásszöveg, kritika, eszszé, sőt könyvbemutató is. A szövegek meglehetősen lazán kapcsolódnak egymáshoz, és maga a kötet felépítése sem árulkodik — első ránézésre — határozott koncepcióról. Maga a szerző — ismét csak erős iróniával — így fogalmaz az előszóban: „[A kötet] nem készült különleges alkalomra, nincsenek didaktikai szándékai, nem szolgál semmilyen pedagógiai célt, tudományos értéke elenyésző, feltehetően nem lesz különösebb hatástörténete.” (7) E kijelentéseket a könyv olvasása után el is lehet fogadni, meg nem is.

Egyrészt el lehet fogadni, mert a kötet valójában amolyan zsebkönyvként működik: bármikor, bárhol felüthető, s viszonylag gyorsan és egyszerűen tájékozódhatunk benne (ilyen-olyan, a föntebb említett műfajok változatos formáiban) a modern irodalomról, a felvidéki posztmodernről, a vizuális költészetről, az irodalom- és társadalomelméletről, illetve a peremműfajok némelyikéről (science fiction, horror, fantasy). A szövegek továbbá rövidek, könnyen befogadhatóak, felépítésük logikus, gondolatmenetük világos és következetes. A tanulmányok — melyek főként a peremműfajokra fókuszálnak — kielégítően precízek, jegyzetapparátusuk körültekintő és jól használható, de nem túlburjánzó vagy esetleges. A kritikák szorosan nem kapcsolódnak sem valamilyen elméleti prekoncepcióhoz, sem bizonyos fajta kritikaírási attitűd körvonalainak kirajzolásához vagy erősítéséhez; az esszék rövidek és lényegre törők, s bár tudatosan kapcsolódnak egymáshoz, önállóan is olvashatók. A könyvbemutatók még ennél is kevésbé szervesen kötődnek a kötet egyéb írásaihoz: egyszerűen építkeznek, megkomponálásukban a tárgyukat élőszóban érdekessé vagy különössé tevő retorika játssza a főszerepet.

Másrészt a citált kijelentéseket nem lehet, vagy nem szükséges elfogadni. Hiszen H. Nagy Péter könyve — minden ezt cáfoló érv ellenére — nagyon is tudatosan törekszik egy olyan irodalom- vagy kultúraértő, jó értelemben véve „tudomány-népszerűsítő” diszkurzus megalkotására, illetve kiszélesítésére, amely minden bizonnyal sok érdekes fejleménnyel fog szolgálni és bővülni a jövőben. A műfaji és hangnemi szinkretizmus következhet a témák változatosságából, de a szövegek tárgyának megragadhatóságából, az értelmezések lehető legalkalmasabb közvetíthetőségének szándékából is. Ha a tudományok és beszédmódok keveredésének tapasztalatai felől közelítünk, a Féregjáratok esetében egy olyan szövegkorpuszhoz jutunk, amely inkább (jó értelemben) fellazítja, mint hermetizálja egy tudományosság feltételeit. Irodalom és humántudományok, irodalom és társadalomtudományok teoretikus és pragmatikus viszonyainak alakulása bizonyosan összefüggésben áll azokkal a tendenciákkal és trendekkel, amelyek e viszonyok rendjét és elhelyezkedését mindenkor befolyásolják. Talán nem véletlen, hogy H. Nagy Péter kötete A sikertörténet(ek) antropológiai előfeltevéseihez című tanulmánnyal indít. Az irodalmi siker különböző aspektusainak értelmezhetőségét allegorikus példával nyitja (és éppen a sci-fi-paródia kelléktárából, Douglas Adamstől idéz), miközben maga a tanulmány is allegóriává vagy szinopszissá válik a kötet egészének beszédmódjára és „tudománynépszerűsítő” jellegére nézve. A példaként hozott Douglas Adams, Flaubert és Goethe a kortárs magyar líra egy szegmensével (Kovács András Ferenc és Orbán János Dénes bizonyos költeményeivel és poétikai eljárásaival) lép párhuzamba, hangsúlyozva, hogy legyen szó bármilyen, egymástól időben és térben távol eső irodalmi jelenségekről, a szinkron olvasás és a hatástörténeti horizont a sikeresség más-más faktorait kondicionálja. Ez pedig annak a választásnak az eredménye, amelyik a szinkron olvasás sikerességét az újraolvasás tapasztalataival szembesíti. Kérdés, hogy tudományos diszkurzusok és beszédmódok sikeressége vagy sikertelensége hasonló antropológiai előfeltevések mentén osztályozható-e.

Öt kritika követi a nyitó tanulmányt. Az első ezek közül — Szociális struktúrák — az önépítés alakzatai. A társadalom és a jog autopoietikus felépítése — a cím második mondatában jelölt tanulmánykötet ismertetésére vállalkozik. Ismét csak nem véletlen, hogy az elsősorban Niklas Luhmann rendszerelméletét bemutató és elemző tanulmánykötet recenziója az önépítő, autopoietikus szociális rendszerek működésének logikájára alapozva helyet kapott a Féregjáratokban. Az „autopoiézisz elmélete alapján konstituálódó világban” a rendszerek közötti kommunikáció lehetősége ugyanis kardinális kérdés a kultúratudományok diszkurzív terében is. A pécsi Sensus Műhely nevű, irodalomtudománnyal, filozófiával foglalkozó fiatal kutatócsoport első tanulmánygyűjteményének (Irodalom, nyelv, kultúra — exkurzus —) recenziója Az elmélet primátusa (?) címet viseli. A Rácz I. Péter, Böhm Gábor, Orbán Jolán, Bagi Zsolt, Kiss Gábor Zoltán és Kálmán C. György nevével fémjelzett közösség (a felsorolás a kötetben és a recenzióban szereplő sorrendet követi) munkáját H. Nagy mindig építő jelleggel, a tanulmányok szerzőivel konstruktív vitát folytatva veszi szemügyre, nem utolsósorban vázolva a különböző elméleti iskoláknak a Féregjáratok szövegei számára sem mellékes eredményeit. Rácz I. Péter Lotman-tanulmánya kapcsán a lotmani szemiotika és szövegfelfogás posztstrukturalista megalapozhatósága kerül szóba, míg Böhm Gábor írása kapcsán hermeneutika és dekonstrukció vitája. Orbán Jolán tanulmánya a magyarországi Derrida-értés és a derridai dekonstrukció megvitatására ad alapot, Bagi Zsolté pedig a Paul de Man munkásságát fenomenológiai szemszögből közelítő álláspontéra. Kiss Gábor Zoltán írása kapcsán az újhistorizmus felfogásáról esik szó, míg Kálmán C. Györgyé kapcsán az értelmezői közösségek létmódjának elméleti kérdéseiről. Ezek alapján világossá válik, hogy egy kritikai szöveg is képes mozgósítani különböző elméleti potenciálokat, illetve az eme potenciálok viszonyrendjét meghatározó tényezők előfeltevéseit vagy azok cáfolatát. Úgy, hogy láthatóvá váljon egy, a teoretikus trendeket érzékenyen olvasó, ugyanakkor azokat kellő megfontolással kezelő kutató célkitűzése. A nemek tekintetében, A láthatatlan erők játéka és a Melankólia címet viselő kritikák olyan jelenségek mentén ragadják meg tárgyukat, amelyek végül nyelvi hozadékuk által képesek játékba hozni az irodalom(értés) lehetőségeit. Az előbbi szöveg a Michel Foucault bemutatásában Herculine Barbin, más néven Alexina B. című kötet kapcsán elemzi Foucault megállapításait a normalitás, a szexualitás, valamint a nem és a név nyelvi-diszkurzív szerepének körvonalazhatósága tekintetében. A hermafrodita autobiográfiája mindenekelőtt az olyan intertextusok mentén válik érdekessé, mint Ovidius Metamorphosese, valamint Lawrence Norfolk Lempriere’s Dictionary című regénye. A láthatatlan erők játéka tárgyának roppant érdekes kontextusokat kölcsönözve mutatja be Alfred Métraux etnológiai munkáját, A haiti vodut. Tudományok és beszédmódok átjárhatóságának könnyedségét és szellemességét mutatja az, hogy H. Nagy a Métraux által Haitin vizsgált vodu vallást és szertartásokat, illetve tágabb összefüggésben a kulturális identitásképzést a kutató által fölállított paradigmákat (horror, mátrix) a populáris kultúra kontextusaira vetíti. A vodu vallás elemeit a horrorban, a cyberpunkban és a dark fantasyban találja meg, így az etnológiai/vallástörténeti munkára a peremműfajok iránt érdeklődőknek is felhívja a figyelmét. A Melankólia Földényi F. László azonos című könyvéről szól a depresszió és a neurózis retorikájának történeti és poétikai összefüggésében. Ennek során költészettörténeti és művészetelméleti kitekintés nyit horizontot a szóban forgó kötet érthetőségére.

Vázlatként definiálja magát H. Nagy következő szövege (Egy partitúra felépítése), mely Szentkuthy Miklós Az egyetlen metafora felé című alkotásának történeti-poétikai helyzetéből indul ki. Az írás az irodalmi mű befogadásának a műfaji szétszálazást preferáló, és az ez alapján a műnek identitást adó olvasás esélyeit latolgatja. Továbbá mérlegre teszi az olvasásalakzatok értelemkonstruáló jellegét hangsúlyozó stratégiák lehetőségeit is.

Bár nem egymást követik a kötetben, mégis — eltérve az eddigi módszertől — egy helyütt érdemes említeni a Féregjáratokban helyet kapott könyvbemutatókat. A három írás Petr Rákos Corvina, Szécsi Noémi Finnugor vámpír című regényét, valamint Vida Gergely Sülttel hátrafelé című verseskötetét hivatott bemutatni. Minden bizonnyal — akár hasznosak, akár nem — a könyvbemutatók a legérdekesebb darabjai H. Nagy könyvének. A bemutatás kevésbé értelmez, inkább felvillant egyet-egyet a szóban forgó művek sajátosságaiból, így a beszélő nem ritkán szabadkozni kényszerül az értelmezés (és annak közvetíthetőségének) részlegessége és/vagy esetlegessége miatt. A „hálátlan feladat” ugyanakkor — még írott, szerkesztett formában is — képes ellenszegülni az elvárások által gerjesztett parcialitás defektjeinek, oly módon, hogy a szövegek építkezésének történeti, poétikai, narratív, nyelvi jellegzetességeit a befogadás alakzatainak rendszereződése és változékonysága felől ragadja meg. Ez első hallásra meglehetősen hagyományos eljárásnak tűnhet, ugyanakkor figyelembe véve a bemutatók terjedelmét, és ennek megfelelően a retorikai építkezését, a különböző olvasási stratégiák fölvillantása és esetleges elvetése (vagy elhalasztása) éppen hogy a bemutatott írások szövegtanilag sem elhanyagolható komponenseinek változatos cserélhetőségére, választhatóságára hívják föl a figyelmet. ĺgy az, hogy a lehetőségek rendezése a szövegről, a választások meghagyása pedig a befogadás módjairól képes érvényesen szólni, indokolhatja a könyvbemutatók kötetbe kerülését.

Ugyancsak a könyv különösen érdekfeszítő részét teszik ki az egymás után szereplő tanulmányok a peremműfajok köréből. A Gaiman Lovecraft-újraírásai, a Dick és a paratér és a Hubbard horrorja: Rettegés című írások Neil Gaiman és H. P. Lovecraft dark-fantasy-szövegeit, Philip K. Dick sci-fijeit valamint Ron Hubbard Fear (Rettegés) című horrorklasszikusát járják körül. H. Nagy érdeme, hogy az egyébként a peremműfajok felé nyitott, de nem szükségszerűen érdeklődő irodalom- és kultúratudomány hiányosságait pótolni igyekszik. Már A sikertörténet(ek) antropológiai előfeltevéseihez is sugalmazza azt, ami e tanulmányok esetében bizonyossá válik: a sikeres (vagy populáris) mű többé-kevésbé elkerüli a profi kritika figyelmét, még ha ez nem feltétlenül következne is az alkotások megformáltságából. A hivatkozások szigorúan a szóban forgó szövegekkel kapcsolatos elméleti-interpretatív — és túlnyomórészt nem magyar szerzők tollából való — írásokra szorítkoznak, melyek egy (nagy) hányada a Prae folyóirat peremműfajokkal foglalkozó tematikus számaiban olvashatók. — Kérdés persze, hogy Lovecraft, Gaiman, Dick, Hubbard vagy Stephen King közül bárki is (Kinget leszámítva) egyértelműen sikeresnek, népszerűnek, populárisnak tekinthető-e az olvasottsági/eladási mutatókat is figyelembe véve. Tehát nem arról van-e szó, hogy egy műfaj (nem pedig egy adott szerző) sikeressége, popularitása húz határvonalat irodalom és irodalom között. (Érdemes azonban a jelenség egyik elnevezésére pillantani: peremműfaj, amely épp a gondolatmenettel ellentétes implikációkat eredményez. Másrészt olvasásszociológiai szempontból sem mellékes, hogy például A Nagy Könyv elnevezésű projekt magyarországi eredménye milyen mértékben jelzi perem- és nem peremműfajok itthoni elhelyezkedését, különösen akkor, ha a kötelező ifjúsági műveket sem szigorúan a nemzeti kánon részének, hanem peremregényeknek tekintjük…) Mindenesetre a fent említett szövegek nem ritkán aprólékos nyelvi, poétikai, retorikai elemzése az alkotások érdemeinek kiemelésén túl magabiztosan közelíti azokat az irodalom történeti kontextusaihoz is. A modern és posztmodern prózaepika kedvelt eljárásai és témai ráadásul nemcsak visszaköszönnek e regényekben, de éppen e regények bizonyos tematikai és poétikai vonatkozásai által ismerhetünk rá más irodalmak termékenynek bizonyuló eljárásaira.

A kötet közepén és végén helyezkedik el három rövid esszé. A film grammatikája —mely önmagát fragmentumként határozza meg — F. Scott Fitzgerald Az utolsó cézár című töredékes regényének eleven hatástörténetét veszi szemügyre. A kiindulópont ezúttal is egy olvasásalakzat történeti változásának a nyomon követése: szöveg és film különböző, mégis egymásba ívelő jelképzésének, grammatikájának, nyelvének elméleti és pragmatikai kérdései, amelyek a befogadás és a megértés alapvető feltételeinek irányait szabják meg. Az, hogy bizonyos irodalmi szövegek esetében — itt a kortársak közül többek között Bret Easton Ellis műveire történik hivatkozás — a megértés esélyeit a más médium(ok) felőli olvashatósága — sőt ennek az olvasásnak a szükségszerűsége — alapozza meg, ugyancsak nem mellékes kérdés a jelenlegi kulturális és tudományos tendenciák fényében. Film és szöveg, illetve kép és szöveg viszonyának interpretáción keresztül történő tisztázására szintén jó példa a Szavak ébredése — képek lázadása címet viselő esszé/recenzió, mely Papp Tibor vizuális költészetének (a Vendégszövegek [n] kötet kapcsán), illetve a vázolt dilemmának az értelmezésére tesz kísérletet. A Gyűrű — 20 című vizuális költemény rövidre szabott, ám így is sok kérdést érintő interpretációja a befogadás módjainak különböző médiumoktól való antropológiai függését kezeli hangsúlyosan. A költemény szövege mint látvány, illetve a szöveg mint az érzékelésnek a szemre, képre, látványra való „ráutaltsága” árnyalja irodalmi és képi, valamint A film grammatikájában már megfogalmazott irodalmi és filmes technikák és befogadási stratégiák problematikáját. A kötetet záró esszé — Digitális koronázás — J. R. R. Tolkien művének, A Gyűrűk Urának a Peter Jackson által filmre vitt változatát elemzi. Mégpedig úgy, hogy irodalmi szöveg megfilmesíthetőségének sikerét a két médium közötti jelképzési különbözőségek termékeny kihasználásától teszi függővé. A Jackson-film ünneplése egyértelműen annak a filmnyelvnek szól, amely az irodalmi szöveget nem átültetendő (illetve egyáltalán átültethető) médiumnak tekinti, hanem értelmezendő, alakítandó nyelvi konstrukciónak.

H. Nagy Péter kötete is bizonyítja, hogy életképes és friss szemléletű irodalomtudomány éppúgy meríteni tud saját múltjából, mint más tudományok eredményeiből és beszédmódjaiból. A tudomány(osság) sikere azonban nem csak az interdiszciplinaritás alkalmazhatóságának, de az értelmezés mindenkori szükségességének a függvénye is. A féregjáratok — mely tehát ugyanúgy az intertextualitás, mint az interdiszciplinaritás metaforája — felidézik nem csak a peremműfajok olvasmányainak kedvelt kozmológiai alakzatát, de talán nem is olyan távoli asszociációval akár a világ egyik legsikeresebb tudományos könyvét, Stephen W. Hawking Az idő rövid története című munkáját is (és A világegyetem dióhéjbant). A féregjáratok primer szövegek és értelmezések, műfajok és hangnemek, tudományok és beszédmódok között teszik átjárhatóvá a teret és az időt. Amint maga a Féregjáratok kötet is e metaforába fordulva illeszkedik saját maga, valamint az általa megszólaltatott minden szöveg szövevényébe. (És hogy mindez valóban a tudományok népszerűségét szolgálja, a csaknem százhetven oldalas könyv csupán 990 forintba kerül.)

L. Varga Péter