Van Helsing: pancser, gyilkos és szent

A Szalon debütáló számában (2007. január 13.) megragadta a figyelmemet Benyovszky Krisztián egy fontos, a Drakulához kapcsolódó észrevétele: „úgy gondolom, hogy Stoker művét immár nem tudjuk a filmes élményektől függetlenül olvasni. A Drakula a filmtörténet legtöbbször feldolgozott regénytémájának számít. Én is, miközben olvastam a regényt, Van Helsinget nem tudtam másképp elképzelni, mint Francis Ford Coppola 1992-es filmjében az őt alakító Anthony Hopkinst.” Kiváló irodalomtörténész barátom ezzel valószínűleg nincs egyedül; könynyen lehet viszont, hogy mégis többségben vannak azok, akik Van Helsinget teljesen másképpen képzelik el. Miért is? Feltehetően azért, mert a filmfeldolgozások során – érdekes módon – nem Drakula, hanem Van Helsing alakja módosult a leginkább.

Stoker regényében a kitűnő orvosdoktor a következőképpen panaszkodik Jonathan Harkernek: „Öreg vagyok, a lábam már nem olyan gyors a szaladásra, mint régen; nem szoktam meg kellően a hosszú lovaglást vagy üldözést vagy a harcot halálos fegyverekkel.” Ehhez képest Stephen Sommers Van Helsing című filmjében a főszereplő (Hugh Jackman alakítja) fiatal, gyors, ügyesen megüli a lovat, egyfolytában üldözik, miközben elképesztően bánik a halálos fegyverekkel. A filmtörténet tehát Van Helsing karakterét pontosan az ellenkezőjére fordítja a regényhez képest. Ebből máris látszik, hogy a Coppola-féle változat a Drakula-feldolgozások egy olyan állomása, amely még az irodalmi szöveg adaptációjának tekinthető, míg az imént említett alkotás (és az ezt megelőző képregény) pedig inkább az inspiráció fogalmával írható le. A kettő közti különbség világos: a regény inspirálta mozi sokkal szabadabban kezeli a tárgyát, mint az adaptált forgatókönyv. Van Helsing átváltozása részben ennek köszönhető.

Ha kicsit visszább megyünk az időben, egy másik érdekességre is felfigyelhetünk. A regényben Van Helsing rendkívüli felkészültségről tesz tanúbizonyságot, amikor felveszi a harcot Drakulával és teremtményeivel. Ehhez képest Werner Herzog Nosferatu című szerzői filmjében a professzor pancserként viselkedik, nincs tudatában a várost fenyegető veszélynek, olyan, mint egy amatőr sarlatán, akinek gőze nincs a tudományról. (Herzog egyébként nemcsak az orvos figuráját rajzolja át, hanem szerepeket is összevon, cserélget, átnevez stb., ahogyan az a filmiparban teljesen megszokott.) Ez tehát a másik véglet, Van Helsing „karrierje” bizony nem tekinthető egyirányúnak.

A kétbalkezes és az akcióhős Van Helsing között természetesen számos változat él még, hiszen – Krisztiánnak jók az értesülései – a Drakula a legtöbbször megfilmesített történet (számuk meghaladja a 160-at). Ugyanakkor – mint látható – ez a szövevény nem tart semmilyen irányba, Sommers verziója valószínűleg nem az utolsó a sorban, a megfiatalodás tehát nem tekinthető végső állomásnak. Vagyis itt nem arról van szó, mint Miki egér esetében, aki 50 év alatt kerekebb fejűvé, nagyobb szeművé stb. vált, személyisége lágyabb lett, egyre tisztességesebben kezdett viselkedni, egyszóval a fiatalság vonásaival gazdagodott. (Itt picit meg kell állnom, hogy Stephen Jay Gouldnak, minden idők egyik legnagyobb tudományos szakírójának lerójam tiszteletemet; nem csak a Miki egérről írt tanulmányáért.) Szóval a rajzfilmfigurával ellentétben Van Helsing olyan alakváltó hős, akit folyamatosan lerombol és újraalkot a filmtörténet.

Nem volna meglepő persze, ha ez a figura még összetettebbé válna, ha Van Helsing egyfajta álomszereppé nőné ki magát. Éppen a Sommers-féle változat kapcsán nyilatkozták a Drakula menyaszszonyait alakító szépségek, hogy míg régebben a színésznők álma feltehetően Júlia alakítása volt, az ezredfordulóra már a vámpírnő lett ilyen. Utóbbit ugyanis csak igen tetszetős hölgyre érdemes rábízni. Hugh Jackmanről nem nyilatkoznék, viszont arra felhívnám a figyelmet, hogy a Van Helsing című szuperprodukcióban a címszereplő alakja egy elgondolkodtató játéktérrel is kiegészül. Megtudjuk ugyanis, hogy Van Helsing nem feltétlenül emberi lény. Bár emlékezete törlődött, Drakula amikor Gábrielnek szólítja, megemlíti, hogy ellenfele igen régóta űzi mesterségét. Az utalásokból nem nehéz összerakni, hogy Van Helsing nem más, mint Gábriel arkangyal megtestesülése. Ha a néző pedig még azt is tudja, hogy Stoker regényében egy ponton a professzor angyalokhoz hasonlítja a férfiakat, akkor bizonyosan nem tekinti véletlennek a névváltoztatást (a film kritikusainak 99 százaléka annak gondolta sajnos, mintha a filmbeli figura a regény szereplőjének öccse volna).

Zárásképpen még csak kísérletet sem tennék arra, hogy Van Helsing további sorsát megjósoljam. Mint ahogy arra sem, hogy megtippeljem, a regény újraolvasásakor kinek melyik alakváltozat jár a fejében. Nekem éppen ez a képlékenység teszi szimpatikussá a mellékszereplőből főszereplővé, orvosból gyilkossá, tudósból szentté váló hipergótikus hőst.