Változó határok, élő emlékezet

Az „öregek” még emlékeznek a díszkapukra, a fiatalabbak viszont alig vagy semmit sem tudnak arról, hogy 1938 őszétől néhány éven át a mai Dél-Szlovákia Magyarország területéhez tartozott. Ezért is jó hír az, hogy a közeljövőben kiadásra kerülhetnek a témával kapcsolatos legfontosabb források, a közelmúltban pedig Sallai Gergely magyarországi történész jelentetett meg könyvet az első bécsi döntésről. Ez a hiánypótló mű remélhetőleg a téma számos olyan mozzanatát megvilágítja, amellyel kapcsolatban jelenleg még hiányosak az információink. A könyv bizonyára széles körben is érdeklődésre tarthat számot, s a szlovák történésztársadalom is kénytelen lesz rá reagálni. Elindulhat talán egy olyan folyamat, amely végre történelmünk lezárt fejezetei közé sorolja át az első bécsi döntést.

1938 őszén, amikor már csak egy év választotta el Európát a II. világháború kitörésétől, térségünkben meghatározó változások történtek. Az Anschluss, majd a müncheni döntés a versailles-i rendszer felrúgását és a német „neue ordnung” első lépéseit jelentette. A szlovákiai magyarságnak azonban új határokat, az anyaállamhoz való visszatérést hozta 1938 ősze, igaz, csupán néhány évre.

Az első bécsi döntés következményeképpen létrehozott új szlovákmagyar államhatár a gyakorlati életben 1938 novemberétől a szovjet hadsereg bevonulásáig, tehát nagyjából 1944 végéig, 1945 elejéig funkcionált. Ennek ellenére hatása máig érezhető, s mind a szlovák, mind a szlovákiai magyar közgondolkodásra a mai napig hatást gyakorol. Ha nyíltan senki nem is mondja ki, mégis sok szlovák érzi úgy, hogy a ’38-as határok afféle „Damoklész kardja”-ként lebegnek a szlovák nemzet biztonsága és a szlovák állam integritása fölött. Ezt számtalan példa bizonyítja, de a második világháborút követő szlovák iparpolitika és úthálózat-fejlesztés (illetve ebben az esetben annak hiánya) talán a legmeggyőzőbb érv. A másik oldalon pedig a kimondatlan „felvidéki vágyálmok” nagy része is ezekhez a határokhoz nyúlik vissza, mintegy igazolást keresve bennük, hogy a határrevízió igazságos megoldása reális lehetőség.

Talán a témában rejlő aktualizálás lehetősége miatt, talán másért, de a történettudomány a mai napig nem tett meg mindent azért, hogy a ’38-as határok kérdése a helyére kerüljön, s legalább történészi szempontból lezárttá váljék. Persze ez talán érthető is, hiszen a szlovák és a magyar közgondolkodás diametrálisan eltérő szemszögből vizsgálja a témát, s ezek a megközelítések akarva-akaratlanul a szakmára is befolyással bírnak.

A szlovákok az első bécsi döntést a megkérdőjelezhetetlen trianoni határok elleni agresszióként élik meg, s mivel az 1938-as határváltozásokat a győztes hatalmak a háborút követően kiiktatták az európai jogrendből, a szlovák megítélés a bécsi döntést jogtalannak, s – a jogszerűség és az igazságosság fogalmát jóindulatúan felcserélve – kategorikusan igazságtalannak is tartja egyben. Ez a fajta megközelítés kizár minden egyéb nézőpontot, hiszen a trianoni határok abszolutizálása és a ’38-as határ totális elvetése a II. világháborút követő szlovák közgondolkodás egyik alappillérévé vált.

A magyar közvélemény viszont a számára elfogadhatatlanul igazságtalan békediktátum részbeni jóvátételeként, az fölötti erkölcsi diadalként látja a határrevíziót. Hajlamos viszont elfeledkezni a bécsi döntés szélesebb nemzetközi hátteréről, s a magyar revíziós politika és a német hatalmi tervek – sajnálatos, de letagadhatatlan – összefüggéséről.

Az utóbbi években megjelent monográfiákból, forráskiadványból, memoárból ugyan a korábbinál már plasztikusabb képet kaphatunk a két háború közötti magyar revíziós törekvésekről és a magyar irredentáról, az azonban továbbra is alaptételnek számít, hogy a trianoni határok revíziója a korabeli magyar kormányzatok alapvető és az ország lakossága által el is várt célkitűzése volt. A kormányzat által szorgalmazott revíziós politikát azonban hiba lenne összekeverni a közvélemény naiv irredentizmusával, hiszen a hivatalos magyar politika végig egy olyan békés revízió lehetőségében bízott, amelyet nagyhatalmi konszenzus fog legitimálni. Ez nem csupán borgőzös álmodozás volt, hiszen a békés revízió, mint olyan, a két háború közötti nemzetközi politikában elfogadott és legitim lehetőségnek számított. Jászi Oszkár is említi, hogy amikor a csehszlovák elnöknek, Masaryknak feltette a kérdést, hogy mit cselekedne, ha felelős magyar politikus lenne, akkor Masaryk teljesen természetes módon (és persze gyakorlati felelősség nélkül) válaszolta, hogy elsősorban autonómiát akarna elérni, emellett azonban a magyar–szlovák határ etnikai alapú megváltoztatását is szorgalmazná.

A magyar politika által megálmodott revízió megvalósulására először a ’30-as évek elején villant fel némi reménysugár. Ekkor már a gazdasági válság hatására egyre inkább megmutatkoztak a versailles-i rendszer hibái, s a nagyhatalmak között felmerült az a gondolat, hogy Európa stabilitását akár határváltoztatások útján is, de biztosítani kell. Az erre irányuló négyhatalmi tárgyalások végül el sem indultak, Hitler hatalomra kerülése ugyanis megváltoztatta a helyzetet. ĺgy a téma néhány évre ismét lekerült az asztalról, s csupán 1938-ban vált ismét aktuálissá. Közben azonban az európai hatalmi egyensúly fontos minőségi változásokon esett át, aminek következtében a második világháború előestéjén bekövetkező határváltozások már nem egyfajta nagyhatalmi konszenzus eredményei lettek, hanem a fasiszta Németország erőpolitikájának következményei. S ez, amint a magyar politikusok közül már akkor is sokan látták, nemcsak rontotta a magyar revíziós sikerek nemzetközi megítélését, hanem kétségessé tette az új határok megőrizhetőségét is.

A magyar revíziós tervekben bekövetkezett változásokról Ziedler Miklós 2001-ben megjelent könyve, A revíziós gondolat nyújt kitűnő áttekintést. Ziedler könyvéből is kiderül az, hogy noha az irredenta propaganda által irányított magyar közvélemény egyértelműen az integrált revízió (vagyis a Szent István-i Magyarország) felújítását támogatta, a hivatalos politika óvatosabban fogalmazott, s a harmincas évek elejétől – legalábbis megnyilatkozásaiban – az etnikai revízió különféle változataival kokettált. Még Bethlen is, aki posztjától függetlenül mindig meghatározó szereplő volt a magyar politikában, az etnikai elvű határmódosítás és a népszavazás elvének valamiféle keverékétől várta a megoldást. Vele szemben Gömbös az integritás és a nemzeti elv rovására a gazdasági és stratégiai megfontolások hívének mutatkozott, s erre alapozva készítette el javaslatát Magyarország határainak korrekciójára.

Azt már nagyon sok történész megállapította, hogy Magyarország a ’30-as évek második felében valamiféle revíziós kényszerpályán mozgott, amely sajnálatos módon a hitleri Németország oldalán jelölte ki helyét a formálódó hatalmi viszonyok közepette. A sokat emlegetett és tragikus sorsú Teleki Pál ezzel kapcsolatos – állítólagos – megjegyzése ugyan ismert, de nem tanulság nélküli felidézni, hiszen a magyar terület-visszaszerző politika egyik atyjától valók az alábbi – már az első bécsi döntést követő – szavak: „A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van #rülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármi áron... A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.”

A magyar vezetés persze tudatában volt ennek, s ameddig lehetett, igyekezett az erőszak bármilyen formájától távol tartani magát. Jól tudjuk, Hitler 1938 augusztusában, majd szeptemberben újra Szlovákia teljes területét ajánlotta fel egy Csehszlovákia-ellenes magyar támogatás díjaként. Imrédy és Horthy azonban kibújt az ajánlat alól, nem vállalta az agresszor szerepét, amely a német hadseregnek teremtett volna alapot a beavatkozásra, hanem továbbra is a tárgyalásos megoldást sürgette. Ezért tett meg mindent Horthy és csapata, hogy a müncheni tárgyalásokon a magyar kérdés is napirendre kerüljön, s habár végül ez nem sikerült, annyit azonban elértek, hogy tárgyalások kezdődtek a két érintett ország, Csehszlovákia és Magyarország között.

Az október 9. és 12. közötti komáromi tárgyalások kudarca ismert, arról azonban, hogy ki viseli érte a felelősséget, már megoszlanak a vélemények. Az nyilvánvaló, hogy a müncheni döntés által felbátorított és saját közvéleménye által erősen motivált magyar küldöttség állt szemben a hirtelenjében összecsapott s a döntés felelősségét vállalni nemigen merő szlovák delegációval. Ezt több visszaemlékező szavai is erősítik. Tanulságos például Rónai Andrásnak, Teleki Pál egyik munkatársának a visszaemlékezése, aki szerint a magyar küldöttség felkészültségben magasan felülmúlta a Tiso vezette szlovák delegációt, akik inkább csak rögtönöztek, s javaslataik alapján talán nem is gondolták komolyan a megállapodást. Nagyjából ezzel cseng össze Rudolf Viest tábornoknak, a szlovák nemzeti felkelés később kivégzett katonai parancsnokának a memoárja is. Viest katonai szakértőként vett részt a tárgyalásokon, s már azt is hibás lépésnek tartotta, hogy azokra a magyar érzelmű Komáromban került sor. „Nem felejtem el azt a megaláztatást – írja –, amit akkor éreztünk, amikor a magyarokkal folytatott tárgyalások alatt a nyitott ablakokon keresztül a demonstrálók által énekelt magyar himnusz hangjai eljutottak hozzánk.” Habár a szlovák szakirodalom egyértelműen a magyarok maximalizmusát okolja – persze nem igazán őszintén, hiszen a megegyezés legitimálta volna az új határokat – a tárgyalások eredménytelenségéért, Viest alábbi szavai mást tükröznek: „Űgy tűnt, ha részünkről olyan komoly javaslatot tettünk volna a magyarok felé, amely a nemzetiségi statisztikákon (legyenek akár az 1930-as adatok) és gazdasági és közlekedési indokokon alapult volna, akkor értelmes kompromisszumot köthettünk volna.”

Nyilvánvaló tehát, hogy a tárgyalások megszakadásáért mindkét oldal hibás, hiszen a magyar tárgyalófelet az adott nemzetközi helyzet és a hazai közvélemény felfokozott várakozása tette kevéssé hajlandóvá a kompromisszumra, az autonómiát épp pár napja kikiáltó szlovákok viszont nem szívesen viselték volna a felelősséget a déli országrészek elvesztéséért. Inkább egy nemzetközi döntőbíráskodás tűnt számukra megfelelőnek, amely nemcsak felelősségük súlyát csökkentette, hanem a németek támogatásában bízva talán még kedvezőbb eredménynyel is kecsegtetett a kétoldalú tárgyalásoknál. A magyar fél, amely a „rongyos gárdák bevetésével” s megfelelő katonai intézkedések megtételével is igyekezett nyomást gyakorolni a csehszlovák oldalra, viszont továbbra is a kétoldalú megegyezést szorgalmazta, s főleg az után, hogy a nyugati hatalmak kihátráltak a döntés felelőssége alól.

A jegyzékváltások útján folyó újabb tárgyalási forduló azonban ismét nem vezetett eredményre, a végső döntés így a két fasiszta hatalom képviselőjére, a német Ribbentroppra és az olasz Cianora maradt, akik 1938. november 2-án, a bécsi Belvedere palotában jelölték ki az új magyar–szlovák államhatárt. A lényegi döntést azonban valószínűleg Berlinben hozták meg, majd Rómában, az ottani Ribbentrop-Ciano tárgyalásokon egyeztették az olaszokkal. A rendelkezésünkre álló források szerint a vonakodó német külügyminisztert annak a Cianónak kellett meggyőznie a magyar követelések jogosságáról, aki magyar szakemberekkel is konzultált a határvonalról. Egyikük, Újpétery Elemér visszaemlékezésében leírja, hogy Ciano még a magyar javaslatot is maghaladó határvonalat javasolt, amit később a néprajzi határt akaró Teleki Pál értelmetlennek nevezett. Figyelmet érdemel viszont az, hogy a két külügyminiszter döntése 90%-ban megegyezett az utolsó csehszlovák ajánlattal, így tarthatatlan az a történelemfelfogás, miszerint az új határok kizárólag a nagyhatalmi önkény eredményei. Mivel a döntéshozók által a térképre rajzolt vonal a valóságban egy 750 m széles sávot jelentett, a pontos határvonal kijelölése a következő hónapokban összeülő határkijelölő bizottság feladata lett. Ebben a kényes munkában játszott óriási szerepet a kiváló földrajztudós és befolyásos politikus, Teleki Pál.

Az első bécsi döntés megítélésében kezdettől fogva jelentős eltérések tapasztalhatók a szlovák és magyar oldal között. A szlovák feldolgozások az 1930-as népszámlálásra hivatkozva 270 ezer csehszlovák nemzetiségű személy Magyarországhoz kerüléséről írnak, a magyar szakirodalom viszont az 1938. decemberi összeírás alapján a 879 ezer magyar mellett csupán 123 ezer szlovákot mutat ki. Míg a számadatokban rejlő ellentétek talán feloldhatók lennének, annál nehezebb lesz a fogalmi kérdésekben egyezségre jutni, hiszen az egyik oldal megszállásról, a másik pedig visszacsatolásról ír.

A magunk részéről viszont mindenképpen leszögezhetjük, hogy az új határok etnikai szempontból meglehetősen közel kerültek az optimális megoldáshoz, amiről leginkább akkor győződhetünk meg, ha kis mikrorégiókra lebontva vizsgáljuk meg az új határ nyomvonalát és a korabeli szlovák–magyar nyelvhatárt. Magyar szempontból a döntésnek igazi legitimitást az érintett lakosság reakciója jelentett. Az, hogy Csehszlovákia kezdettől fogva nemzetállamként definiálta önmagát, s nem a kisebbségek állandó jelenlétére, hanem sokkal inkább fokozatos feloldására rendezkedett be, meghatározta a szlovenszkói magyar nemzetrész alapállását is. Ebből ugyan a szélsőséges irredentizmus lényegében hiányzott, de ugyanígy az állam iránti lojalitás is. Ezért nem meglepő, hogy a magyar lakosság örömmel fogadta az újabb impériumváltást. Arról viszont sem a visszakerült magyarság, sem Teleki Pál nem tehetett, hogy a visszacsatolt területekre áramló hivatalnokok és csendőrök visszaélve jogkörükkel számtalan esetben léptek fel igazságtalanul az ott élő szlovákokkal szemben. Ezeket a túlkapásokat a Szlovenszkón maradt Esterházy János is többször bírálta.

Tény azonban az is, hogy a revíziót nem sikerült elválasztani a német hatalmi politikától, s mint a kiváló történész, Szarka László jegyzi meg egyik tanulmányában, a bécsi döntés bebizonyította, hogy a békés revízió az adott körülmények között fikciónak és önámításnak bizonyult. Ez a vélemény persze az utókor higgadt kutatójának a hangja, de érdemes Herceg Ferencnek, a Revíziós Liga elnökének a szavait is idézni, aki – igaz, hogy néhány évvel később – ezt írta emlékirataiban: „Az első bécsi döntés Hitler miatt megszűnt igazság kérdése lenni, s hatalmi kérdéssé züllött.”

Az első bécsi döntést annak korrekt etnikai megoldása miatt a nyugati hatalmak is tudomásul vették. A magyarországi közvélemény egy része, amely a „mindent vissza” jelszó szellemében gondolkodott, azonban csalódással vette tudomásul; ahogyan a szlovák politika is. Pozsonyban egyébként rögtön megkezdődött annak a lehetőségnek a megvizsgálása, hogyan lehetne az éppen csak elvesztett területeket visszakapni. Új jelenség született, a szlovák irredenta. Ennek érdekes megnyilvánulása például az, hogy Ďurčanský külügyminiszter megbízására A. Granatier, a Szlovák Liga egyik prominense nemzetiségi statisztikákból, etnikai térképekből álló dokumentáció készítésére kapott feladatot, amely egy újabb határrevízió megalapozottságát szolgálta volna. Granatier 1943-ban a háború utáni magyar–szlovák határról három elképzelést dolgozott ki. Saját szavaival élve egy maximalistát, egy minimalistát és egy középutas elképzelést. Az első szerint az új határnak még a trianonitól is délebbre kellett volna húzódnia (ez az elképzelés a szlovák nemzeti felkelés idején újraéledt). A középutas megoldás az 1938 előtti határok felújítását szorgalmazta, míg a minimalista elképzelés a trianoni határoknak Magyarország javára történő korrekcióját is elfogadta volna. Ennek realitása ugyan kevés volt, habár a trianoni határok etnikai elvű korrekciójával komolyan foglalkozott mind az amerikai, mind pedig a brit békeelőkészítő-bizottság is. De (s itt ismét Szarka László kutatásaira hivatkozom) a csehszlovák küldöttség is úgy utazott a párizsi békekonferenciára, hogy szükség esetén a teljes magyar lakosság kitelepítéséért cserében felajánlhatja Csallóköz visszaadását.

A ’38-as határok sorsa azonban ismét nem Pozsonyban vagy Pesten dőlt el, hanem Moszkvában, hiszen Beneš elnöknek már 1942-ben sikerült elérnie, hogy a Szovjetunió Csehszlovákiát az 1937-es határaival egyetemben ismerje el, s ezt nemsokára követték a nyugati szövetségesek is. ĺgy az ideiglenes magyar kormány által 1945-ben aláírt fegyverszünet-egyezmény már a trianoni határok elfogadását is tartalmazta, s ezt véglegesítette az 1947-es párizsi békeszerződés is.

A szerző történész-tanár, a Fórum Intézet munkatársa