Változatok egy Fragonard-képre

Tisztelettel üdvözlöm a jelenlévőket, s akkor kövessük egy kicsit nyomon Gergő pályafutását! A Rokokó karaoke című kötet a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, Gergő harmadik verseskönyve. Beke Zsolt nemcsak a Kalligram reprezentatív személyiségeként van jelen, hanem, gondolom, Gergő régi barátjaként is, de még inkább talán a kötet felelős szerkesztőjeként, tehát, úgy gondolom, Zsoltnak fontos szerep jutott a kötet összeállításakor, a nyelvi megszerkesztésében, a kompozíció kialakításában. Fogjuk majd látni, hogy ez a szerkesztés mennyire fontos, illetve arra is kitérhetünk, hogy a kötetkompozíciónak milyen szerepe van az olvasásban. Tehát a Rokokó karaoke Gergő harmadik kötete, az első kötet Tinta-palinta címmel jelent meg a NAP Kiadónál, viszonylag szerény fogadtatással. Vagyis nem nagyon írtak erről a kötetről, mely egészen kicsi alakú füzetke volt, a gerincén se a szerző, se a cím nem volt feltüntetve, ugyanakkor érdekes módon ennek versei talán már előlegeznek valamit abból, ami a következő kötetben aztán nagyon nagyot durran. Ez pedig szintén a Kalligram Kiadónál megjelent Sülttel hátrafelé című kötet volt. Ennek már szép volt a kivitele, és jelentős fogadtatást is megért. A Rokokó karaoke nagyon jó úton halad afelé, hogy lekörözze az első két kötetet összesen. A Szlovák Intézetben nemrég zajlott a Kalligram Kiadó legfrissebb köteteinek bemutatója, ezen Rácz I. Péter mutatta be Gergely kötetét, és nem voltam ugyan jelen a rendezvényen, de a szöveget megkaptam, és máris mondhatom, hogy valószínű nagyon fontos és jó kérdésirányokat előlegezett meg ez a bemutatószöveg. Egy zárójeles megjegyzést engedjenek meg: körülbelül egy évvel ezelőtt Gergellyel Dunaszerdahelyen találkoztunk egy beszélgetés alkalmával, nekem Gergely akkor említette először, hogy készül a harmadik kötet, és hogy a Rokokó karaoke címet fogja viselni: mit szólok hozzá? Mondtam, hogy nagyon jól hangzik. Hogy mennyire jól hangzik, azt éppen az a bizonyos előbb említett pesti bemutatószöveg előlegezte meg. Rácz I. Péter ugyanis elkezdte boncolgatni a kötet címét, amelyben ugye egy kultúrtörténeti fogalom és egy korunkat rendkívüli módon jellemző műfaj kerül egymás mellé. Talán kevesen tudják azonban, hogy a karaoke szó a kara és az ökesutora japán szavak összetételéből származik, és üres zenekart vagy kiüresített táncteret jelent. Tehát arról van szó, amikor egy meglévő dallamhoz nem az eredeti hang társul, hanem valaki helyettesíti ezt a hangot, és erre improvizál. A rokokó pedig egy érdekes időszak volt.

Gergő, hogyha itt tartunk, akkor bemelegítő kérdésként megkérdezném tőled: ezt a kötetcímet jó választásnak tartod?

– Jó estét kívánok, én is mindenkit köszöntök. És én is korábbról kezdeném. Valóban, afféle közvélemény-kutatást tartottam kedves ismerőseim körében, mit szólnak ehhez a címhez, nem véletlenül, természetesen. Hogy jó választás volt-e, azt szerintem ma még nem fogjuk tudni megválaszolni. Lehet, hogy furán hangzik, de hál’ istennek kaptam negatív véleményeket, de ezek éppen abban erősítettek meg, hogy legyen ez a cím, ridegnek, sőt, valamilyen okból ómódinak mondták. Mások figyelemfelkeltőnek, játékosnak stb. tartották. Meg az a helyzet, hogy nagyjából másfél éve ezen a munkacímen írtam én már az itt szereplő verseket, és igazából nem szerettem volna változtatni rajta. És mondom, jó páran azt mondták, Péter is, meg Zsolt is, hogy ez egy jó cím lesz. Hát bízzunk benne, hogy beigazolódik.

Még egy picit maradjunk a címnél. Említettem, hogy a rokokó egy nagyon érdekes jelenség volt, Gergely, te miben látod a jelentőségét, illetve részedről ez milyen jellegű vonzódás ehhez a kultúrtörténeti időszakhoz?

– Részben nyelvi vonzódás. A magyar rokokó szerzők egy olyan nyelvet működtettek, amely még nyelvújítás előtti. Ebbe a rokokó magyar irodalmi nyelvbe nagyon sok idegen és ma már kevéssé vagy más értelemben használatos szó forgott. Ha ezeket behelyettesítjük a mai irodalmi köznyelvbe, vicces és többértelmű kijelentéseket kaphatunk. Másrészt, hát egy elavult szó jutott eszembe, de mindegy, most már ennél maradok, amolyan világnézeti vonzalomról van szó. A rokokó egy picikét hasonlít a korunkhoz – de ez üres kijelentés, mert végül is a romantika is hasonlít a korunkhoz, meg a barokk is. Már látom, hogy zsákutcába kerültem. Inkább visszatérnék Rácz I. Péter könyvbemutatójára: Péter, mondtad, hogy jó kérdésirányokat vetett föl. Ezek egyike volt a kert motívuma; ő afféle kertként értelmezte ezt a szövegegyüttest. Ha megnézzük, mi a különbség pl. a barokk és a rokokó kertek között, azt látjuk, hogy a barokk geometrikusan rendezte el ezeket, ezzel szemben a rokokóban sokkal inkább az utak, a járatok labirintusszerű elrendezése érvényesült. A kerti sétákon nagyon sok apróságot, kulturális törmeléket lehetett látni: kis barlangokat, szökőkutakat kagylós díszekkel, antik és keresztény alakokat, kínai templomocskákat, s ez mind a tulajdonosok örömére szolgált. Tehát az a sokszínűség vagy multikulturalizmus ösztönzött arra, hogy a rokokóval behatóbban érdemes foglalkozni. S hogy összehozzam a rokokót meg a karaokét, ahhoz nem kell mást csinálnom, mint kimondani a két szót. Szerintem nagyon jól illenek egymáshoz, egyrészt elidegenítő hatásúak, másrészt meg két egymástól távol eső fogalom kerül a nyelv „anyaga” által közel egymáshoz. Nagyjából ennyi, mert persze ezenkívül számos dolog inspirált még...

Inspirált például a rokokónak a vizuális háttere? A rokokó ugye nagyon szereti a miniatűr formákat, vagy ahogy említetted, az apró törmelékeket, másrészt tudjuk, hogy a rokokóban nagyon elterjed a bábjáték, a camera obscura után a laterna magica. Ez is egyfajta szórakoztatóiparnak lehetett a terméke, s akkor hirtelen megugrott iránta az érdeklődés. Csak egy példa: Goethe is a Faustot először bábjátékként ismerte meg, s csak utána fogott hozzá a megírásához. Nagyon sok olyan fontos kulturális mítosz kerül le a rokokóban egy szórakoztató keretű rétegbe, amely később nagyon nagy karriert fut majd be.

– A könyv borítója egy Fragonard-kép, mégpedig A hinta részletét tárja elénk, s már az is megérne egy misét, hogy erről a Fragonard-képről beszéljünk. Igazából nem szeretném efelé elvinni a beszélgetést, de valóban: a rokokó vizualitás is ösztönzőként szolgált. Sőt, a kötetben az egyik kedvencem a Játszanék kezével című darab, amit erre a Fragonard-képre írtam. Nagyon sok mindent elárul ez a festmény a rokokó gondolkodásról. Egyrészt patriarchális gondolkodás ez, ne feledjük, a 18. század második felében nyakig vagyunk a felvilágosodásban. Mert bár a kép közepén egy hölgyemény látható, csak látszólag van ő a kép középpontjában. A megrendelő egy férfiú volt, aki a bal sarokban hever, jó rálátási szögben a hölgyeményre – de nem vinném tovább ezt a leírást. Az alakoknak és a színeknek a rokokóban dekoráció jellegük volt, s „Marie” is ekképp tűnik fel. Na most én arra gondoltam, hogy a versben ő legyen a középpontban, az ő nézőpontjából legyen elmesélve az a történet, ami a létrejövő képnek is keretéül szolgált. Persze irónia van ebben a versbéli látószögben, hiszen milyen középpont az, amely egy hintán jár föl-le. Tehát ez a paradox centrumvesztettség is belejátszott abba, hogy ilyen képeket is választottam. Az már megint egy technikai jellegű kérdés, hogy a szemünk előtt meglóduló látvány miképpen ültethető át egy másik médiumba.

Ha nem unod, Gergely, maradjunk még picit a hagyománykezelés kérdésénél! Említetted, hogy egy olyan játék indul a kötetben, amelyet már a kép nézése közben is megragadhatunk az ingázó nézőponttal, illetve a centrum kibillentésével. Ha a kötet végére lapozunk, és megnézzük a tartalomjegyzéket, ott is sok-sok utalással találkozunk, s természetesen a szöveg olvasásakor még többel, amelyek viszont valami olyasmit mutatnának, hogy az egyik szövegen keresztül eljuthatunk egy másikig, majd azon keresztül egy továbbihoz és így tovább. Tehát a rokokó valóban irányíthatja az olvasást egyrészt, másrészt erről a szövegek lépten-nyomon elterelik a figyelmet, s egyéb hagyomány-összetevőket vonnak be a játéktérbe.

– Ez valóban így van. Aki majd elolvassa ezt a könyvet, észre fogja venni, hogy előszeretettel nyúlok 20. századi szövegekhez is, s ilyen értelemben a rokokó mint (egységes) kultúrtörténeti kategória természetesen nem létezik, ez, hogy úgy mondjam, egy kreált nyelvezet. Amire szerintem gondoltál, Péter, az néhány nyelvi-retorikai fogás, amikor mondjuk Babits- és József Attila-idézet van egymásra montírozva, s a kettő összjátékából kapunk valami – remélhetőleg – egészen mást. Mindjárt ilyen a kezdővers is, ezt azért említem, mert könnyen kikereshető és felüthető a könyvben, ebben Petri György- és József Attila-idézet van; pontosabban Petrit idézem, ahogy József Attilát idézi, de a kettő persze már nem ugyanaz. Szerintem ezekre a játékokra utaltál. Nyilvánvaló, hogy a hagyomány közvetítés útján, közvetítettség árán jut el hozzánk – s hogy mi a jó ebben a költő számára? Hát hogy a szövegek elmozdulása és összetalálkozása kiváló lehetőségeket nyújt bizonyos kérdések megszólaltatására. Ezért érdekel engem ez a technika.

Van ennek egy másik velejárója is. Technikaként kezdtük emlegetni ezt az eljárást, de fontos következménye ennek, hogy nem biztos, hogy ez uralható. Nagyon sokszor hozhat létre a nyelv az ilyen egymásra írt alkalmakkor olyan pluszjelentéseket vagy plusztereket, amelyekkel az alkotó valószínűleg nem tud számolni, vagy nem úgy számol, ahogy az létrejön, tehát ilyen értelemben nyitja ki az olvasás előtt a szöveg a lehetséges befogadói tereket. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel, Gergely? Itt a hagyománykezelés már maga hoz egy olyan többletet, amely azt mutatja, hogy mintha bele volna kalkulálva a véletlenszerűség is, aminek a szöveg elébe megy azzal, hogy összevillan a nyelvben valami olyasmi is, ami inkább véletlenszerű. Például a rokokó és a karaoke hasonló hangzású két szó, s kitermelhet az olvasóban olyan többletet, amivel mint szerző nem biztos, hogy számolhattál. Fontos ez a számodra, Gergő?

– Igen, természetesen ezek után nyilván azt kell mondanom, hogy igen, de valóban így is van. De szerzői nézőpontból nem könnyű erre válaszolni. Hiszen amikor a nyelv amolyan önműködő rendszerként kicsit elszabadul, akkor a több, véletlenszerűen közbejövő lehetőség közül azért csak kell választanunk valamit. A szerzőnek módja van arra is, hogy megjátszsza azt, hogy nem tudja uralni a diskurzust. A saját verseimet olvasva viszont utólagos értelmezéseim vannak, amelyek sok esetben eltérnek attól, amit a vers írása közben „gondoltam”, s nyilván valahol az így létrejövő szakadékban helyezhetők el a véletlenszerűség mozzanatai. Tehát amikor véletlenről beszélünk, a techné mellé bejön az olvasás is, s bizony az „olvasó” alatt itt a saját szövegét olvasó szerzőt is értjük.

Másfelől van itt még egy fontos jelenség, amely irányíthatja a befogadást: a kötet megkomponálása. Tudjuk, hogy a kötetkompozíciók kialakításának számos modellje jött létre az irodalom története során. A Rokokó karaoke, azt hiszem, rendkívül tudatos szerkesztésű. Mondanál erről néhány szót, Gergő?

– Igen, beszéltünk már erről Péterrel korábban. Két dolgot érdemes itt megjegyezni. Az egyik az a kötetkompozíciós hagyomány, aminek, azt hiszem, talán Babits első könyve, a Levelek Irisz koszorújából a megalapozója. A kötetet nem osztotta ciklusokra. Sőt, csak a kötet második kiadásában nyúlt erősebben a kurziválás lehetőségéhez, kiemelendő bizonyos tartalmakat. ĺgy az egymástól eltérő beszédmódok egy térbe estek, s ez ki is tágította azt – valami ilyesmi működhet nálam is. Másrészt valamiféle ritmusról is beszélhetünk: ezt az emlékezés és felejtés dimenzióinak váltakozásai adják. Itt érdemes utalni Nietzschére, aki az emlékezés kapcsán e két mechanizmus kölcsönösségét hangsúlyozta már a 19. század végén. Ha valaki rátalál erre a fonálra – van is a kötetben egy olyan vers, hogy A felejtésről –, akkor az élvezheti ezt az oda-vissza játékot. Ugyanakkor ez a felejtés nem mindig explicit módon fejeződik ki, hanem gyakran a lírai énnek valamiféle vágyaként. Ennél értelmesebb fogódzókkal most nem szolgálhatok.

Van az olvasónak egy másik fogódzója is ezek mellett. A felejtés igen-igen fontos, de a kötetben bizonyos pontokon visszatérnek a szakítás-szonettek. A szakítás-szonett nemcsak a kötetszervezés szempontjából lehet érdekes, hanem mint önálló műfajocska is. Ha a szonetthez társul valami, az általában a szerelmi attitűd, de a szakítás-szonett itt úgy is értendő, mint ami a szonetthagyománnyal kezd valamifajta játékba. (Ezek egyébként nem csak szabályos, petrarcai vagy shakespeare-i szonettek, hanem számos változatukat alkalmazza Gergely.) Ugyanakkor a szöveg megszakítása érthető úgy is, hogy a beszélő szakít az addigi pozíciójával. És ez is lehet olyan perspektíva, ami az olvasót picit vezeti a kötet kompozícióján belül.

– Valóban így van. A szonett kiváló alkalmat nyújt az említettek megjelenítésére. A markáns és színes formai-retorikai hagyomány megszólításával olyan érdekes probléma színrevitelére nyílt mód, mint például: hogyan jön létre a felejtés által a tökéletes, az időből kiemelt jelennek a létmódja, állapota. Valamiképpen néhány lírai én nagyon jól próbálja magát érezni, de ehhez az kell, hogy felejtsen, és a jelent tolja olyan magaslatokba, ami megfelel ezeknek az elvárásoknak. Itt az emlékezés és az élményszerzés kérdésköre is fölmerülhet, például az egyik – ez az Őszikés – szövegben a főhős azért „gyűjt” élményeket csupán, hogy majd később ezekre emlékezhessen. A vers ezt a körszerűséget írja le, és ha sikerült elérnem a célomat, akkor ott találja magát ez a lírai én egy időből kiszakított állapotban. Nyilvánvaló, hogy – mivel a hagyományelemek benne vannak a versben – ez nem lehetséges. Ezért simán megfér tehát egy ilyen versben Goethe és Berzsenyi is, sőt még Ellis is: mikor befőttesüvegbe kerül a lányajk és a kebel, azokra az időkre, mikor már nem lesz benne részünk, akkor minden rendben lesz, és nyugalom lesz. De be lehetne hozni ide a tömegkultúrát, a jövőről való elfeledkezést, mondjuk, ami például a technodiszkóban megy, s talán innen is meg lehetne közelíteni ezt az egészet. Ha már itt tartunk, a rokokó is a felejtés vagy inkább elodázás, a halál elodázása, ezért a sok stilizáció és beállítás a képzőművészetben. Csakhogy az elodázás nem old meg semmit, a halál valamiképpen mindig visszaköszön a jövőből, és ez a szál, amelyen a halál a jövőből elérkezik hozzánk, ez adja a dolog iróniáját, tehát a lírai én törekvéseinek illuzórikus voltát.

Gergely, említettél egy fontos dolgot, a tömegkultúrát. Eddig olyan hagyományelemekről beszéltünk, amelyek nem feltétlen a tömegkultúra kapcsán jutnak az ember eszébe. Beke Zsolt az előző kötetedet úgy jellemezte, hogy abban a nyelv elvidékiesítéséről van szó. Tudnál erről pár szót mondani? Hogy mi volna a kötetnek, a verseidnek a tömegkultúrához való viszonya?

– Ez a fajta nyelvkezelés vagy hagyománykezelés, úgy érzem, inkább a Sülttel hátrafelé című kötetemre volt érvényes, de közvetettebb, áttételesebb formákban az újban is megtalálható. Ez a téma azonban nagyon messzire vezetne. Fölmerül rögtön a magas és a tömegkultúra ellentéte, illetve ennek az ellentétnek a kreált volta... Inkább személyesíteném a kérdést. Van egy fixa ideám, mely szerint bárhogy szeretnénk is, nem tudjuk kikerülni a tömegkultúra hatásait. Mondok egy példát a Sülttel hátrafelével kapcsolatban, és ez is a véletlen játékának való kitettségre lehet jó példa: utólag egy kiváló könyvből értesültem arról, mikor már a címadás is megtörtént, hogy bizonyos helyeken, mindenféle ok nélkül az emberek sülttel hátrafelé kezdték hordani a baseballsapkájukat, s amilyen hirtelen alakult ki ez a szokásmód, olyan hirtelen el is múlt, és senki sem tudja ennek okát. A könyv szerzője, Sebők Zoltán nagyon sok hasonló történetet elmesél még, bizonyítva, hogy a tömegkultúra mindenütt jelen van, élősködik rajtunk, hat ránk, hiába is igyekszünk elkerülni. Na most én nem igyekszem elkerülni. Hanem úgy gondolom, hogy a jelentések szóródásának, a játékosságnak, a humornak jót tesz az, amikor a két pólust egymásnak szegezzük.

Gergely, mennyire tartod fontosnak emellett – én úgy gondolom, hogy nagyon fontosnak tartod, de nem biztos, hogy így van – azt, hogy a szerző a kortársaival is dialógusban legyen? Tehát hogy lehetőleg ne csak klasszikusokat olvasson, hanem hogy engedje magát akár a dunaszerdahelyi, a pozsonyi, a budapesti, az erdélyi irodalom által is egy picit meghatározni. Költőinktől rendre hallunk olyan nyilatkozatokat, hogy nem érdekes, más mit csinál, én végzem a magam dolgát, az ihlet a fontos.

– Véletlenszerűen az utolsó előtti szóba kapaszkodnék. Az ihlet koncepciója ugye már rég nem működik, az említett szempontból meg tényleg nem. Valószínűleg akkor lehet verset írni, ha olvasunk is verseket. A kortársakat meg azért fontos olvasni, mert azt a kort, amelyben élünk, muszáj több szempontból is látnunk, a saját szubjektumunk erre nem elég. Van egy gyakorlati ok is: tudnia kell az alkotónak, hogy hol is tart nagyjából. Muszáj magunkat valahol elhelyezni, különben visszatér a rossz értelemben vett véletlenszerűség, amely inkább esetlegesség, az ihletettség romantikus koncepciója. Fontos a több nézőpontból való látása jelenünknek, és magának a nyelvi térnek. Számomra tehát nagyon érdekes az, hogy mit csinál Térey János. Az is nagyon érdekes, hogy mit csinál Térey János ahhoz képest, amit tíz évvel ezelőtt csinált. És számomra még érdekesebb, hogy én mit csinálok Téreyhez képest… Tágítva a témakört, Zsoltival nemrég épp beszéltünk erről: helyénvaló lehet különbséget tenni, ahogy azt természetesen mások előttünk sokkal szebben megtették, kortárs és jelenkori között. A kortárs az értékkategória, míg a jelenkori pusztán egyidejűséget jelent. A kortárs tehát az időszerű, s nekem magamnak is mi más lehetne a célom, mint hogy időszerű legyek?

Jó ez a két szó szerintem, ezeket Hushegyi Gábor is így használta nemrégen egy kiadványban, a Fórum-féle Kultúra kötetben. Tehát Gergő, azt mondod, hogy a szerző az olvasója is a kortárs szövegeknek. És írás közben a sajátjának is? Ez nagyon érdekes, mert ugye az írásnak és az olvasásnak is az egyidejűsége csak bizonyos esetekben tud megvalósulni. Többek között például ezt nevezik másolásnak vagy újraírásnak, amikor a szöveget nemcsak alkotja valaki, hanem olvas közben, és alakít egy másikat is. Nálad ez hogy jelenik meg? Parti Nagy neve már el is hangozott az egyik felolvasott versben: „De ez már majdnem partinagy.”

– Ez a fajta reflexió nagyon fontos számomra. Visszatérve az ihlethez, amely valamit mégiscsak jelent, hogy pontosan mit, azt képtelen vagyok meghatározni; van valami, ami mozogni kezd, egy szó, egy szójáték, vagy egy téma, és ez vergődik az emberben, de ezt nem lehet kommunikálni. Amiről beszélni lehet, az a tudatos munka, s mindaz esetleg, amit korábban technéként értettünk, s tárgyként színre viszi magát is. Ez nyilván olyan, mintha magamat is olvasnám, ugyanakkor sok mindenki mást is egyszerre. Az írás és az olvasás folyamata ilyen szempontból egymástól nem elválasztható. S lehet, hogy ezt az olvasó sem bánja. Elég csak Tandoriig visszamenni, bár lehetne régebbre is: Tandori borzasztó terhekkel „ajándékozza” meg az olvasót, de ezzel visszaadja az olvasónak azt az autoritást, ami szükséges a versekben leírt élmények kreatív elsajátításához. Még a klasszikus modern irodalomeszményben is a szerzőközpontúság volt érvényben, ami azt is jelentette, hogy az olvasást nem tartották az írással egy szintű vagy ugyanannyira kreatív dolognak. Ez változott meg. A mai író – de hát ez közhely – is nagyon fontosnak tartja, hogy az olvasó befejezze a művet, vagy éppenséggel a saját kreativitásával beleírjon, hozzáolvasson. Ezért van az, hogy a kortárs irodalom befogadása mindig problémákba ütközik. Nagyon sokszor hallom, hogy a kortárs költők milyen hülyeségeket írnak, hogy ezeket nagyon nehéz megérteni, s hogy kinek van erre ideje. Miért van ez? Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy tessék elolvasni Petőfi Sándor Egy estém otthon című versét. Ebben a beszélő azt konstatálja, hogy az édesapja megrója azért, amit csinál, haszontalanságnak nevezve a verseket. Vagyis a korszak, amelyben élünk, és kulturális lenyomatai nagyon nehezen érthetők meg a kortárs szemével, a kortárs számára. Vagyis ha a kortárs költészet hülyeség, szoktam folytatni a petőfis példámat, akkor azt kérdem: olvastál-e József Attilán túl verseket? Olvastál-e József Attilát egyáltalán? Mert hát van ez a triumvirátus, melynél leragadunk: Petőfi, Ady, József Attila, és a diák számára már Pilinszky Négysorosa is hatalmas döbbenetet kelt, mert annyira más.

Nem tartom kizártnak, hogy a Rokokó karaoke – amennyiben sokakhoz eljut, és reméljük, így lesz – akár enyhíthet is ezen az áldatlan állapoton. Köszönöm a beszélgetést.

(Vida Gergely Rokokó karaoke című verseskötetének bemutatója. Érsekújvár, Peter’s Café, 2007. február 15. Beszélgetőtárs: H. Nagy Péter. Részlet.)

FITNESZ