„Valódi gondokat nem old meg a státustörvény”

„A magyarországi lakosság túlnyomó többségének teljesen mindegy, mi történik a határon túli magyarokkal”Somogyi Tibor felvételeA kíváncsiság viszi rá, hogy egy asztalhoz üljön Kerényi Imrével és Lovas Istvánnal, vagy tényleg abban bízik, hogy a higgadt, racionális érvelésnek előbb-utóbb legalább a közönségnél meglesz a visszhangja?

Tisztában vagyok azzal, hogy szinte semmiben nem értünk egyet, de ennek ellenére vannak közös dolgaink – ilyen például a magyar nemzethez vagy a magyar kultúrához való tartozás. Még akkor is, ha a konzervatív oldalon sokan úgy gondolják, a liberálisok önként kirekesztették magukat a nemzeti ügyekből. Nehéz téma ez, mert idejétmúlt. Ma már az európai kultúra világát éljük, tetszik, nem tetszik, ennek a részei vagyunk, és ebben kell újrarendeznünk a magyar identitás kérdéskörét is. Abban az evidenciában egyet kell értenünk, hogy mindannyian ezt az ügyet szolgáljuk, és azért vállalom a vitát bárkivel, hogy emlékeztessem rá, nem mondhatják azt, hogy a liberálisoknak ehhez semmi közük. Szégyenteljes és idétlen dolognak tartom a nemzetire és nemzetietlenre, sőt, nemzetellenesre való felosztást – akár ügyekről, akár pártokról van szó – ezért gondolom, hogy a politikai ellenfelekkel nagyon udvariasan kell beszélnünk. Nemcsak a személyének és a véleményének kijáró tisztelet miatt, hanem azért is, hogy a nézők lássák: azok a kiváltságosok, akiknek megadatott, hogy a tévében, rádióban, újságokban mondhatják el a véleményüket, cserébe tanúbizonyságot tesznek a kultivált modorukról.

Ehelyett azt látjuk, hogy a legtöbben kígyót-békát kiabálnak egymásra, és ami még rosszabb, mintha a tényleges gondok helyett csak egymással foglalkoznának.

Nagyon kevés politikus tud még élni a média nyújtotta lehetőségekkel, vagyis használni a bevált marketingelemeket, és ezek mögött komoly reformokat végrehajtani. Egyébként én nem gondolom azt, hogy az egymással való vitatkozás és a racionális politika között nincs átjárás, mert egy csomó rejtett üzenetet pontosan a másik félről hangoztatott vélemény útján lehet eljuttatni a nyilvánossághoz.

De lehet a vita akár alpári, akár kultivált, a választók nagy része úgyis az elhangzottaktól függetlenül, pártszimpátiák alapján alkot véleményt.

Igen, a magyar politika egyelőre olyan, mint a futball – az egyes pártoknak nem választóik vannak, hanem rajongóik. Az életem szól arról, hogy a politika a felszínes emóciókon és elkötelezettségen túl végre a racionalitás művészete legyen. Például azt azért érdemes mérlegelni, hogy valaki értelmes dolgot mond-e vagy nem, és hogy az, aki kijelenti, ő szívvel lélekkel, minden cselekedetével a nemzet ügyét szolgálja, valóban azt teszi-e. Engem nem érdekel, hogy valaki szüntelenül ezt hangoztatja, mert eleve nem szoktam senkinél kétségbe vonni a tisztességes szándékot. Számomra sokkal fontosabb egy-egy politikai döntésnek a konkrét következménye, mi az, ami kifizetődik és mi nem, miből lesz nekem, a polgárnak hasznom és mi marad meg a teljesíthetetlen ígéretek szintjén. Budapesten például nagyon szeretnek arról handabandázni egyesek, hogy a határon túli magyaroknak hogyan kellene segíteni – engem ez nagyon ki szokott hozni a sodromból, mert úgy gondolom, semmilyen jogom nincs arra, hogy megmondjam, Marosvásárhelyen vagy Kassán kinek mi a jó. Oda kellene menni, és végre tőlük kellene megkérdezni, ahelyett, hogy itt évek óta a nevükben, a fejük felett beszélünk és hozunk olyan döntéseket, amelyeknek sokszor csak a hátrányait érzik.

Közép-európai sajátosságnak tartja, hogy komoly politikai kérdésekben ennyire ösztönösen, szimpátiák alapján döntünk?

A múltkor olvastam egy amerikai szerző könyvét a szlovák posztkommunista nacionalizmus történetéről. A szerző szerint – és ezt Magyarországról éppúgy el lehet mondani, mint Szlovákiáról – ennek a múltnélküli nacionalizmusnak az az alapfilozófiája, hogy a közelmúlt történelmének szinte minden traumáját le kell tagadni, a nemzeti érzelmeket nem szabad a tényekkel szembesíteni. Hiszen egyébként beszélni kellene itt a svábok, ott pedig a magyarok kitelepítéséről, arról, hogyan bántak a magyarok a szlovákokkal, a szlovákok a magyarokkal és mindkét nemzet a zsidókkal, minderről a szörnyűségről, amire bizony nem lehetünk büszkék. Ezért inkább úgy teszünk, mintha az egész meg sem történt volna, és az általános iskola harmadik osztályának színvonalán hangoztatjuk, milyen érző szívű hazafiak vagyunk. Az ilyesféle, homályosan érzelmes állításokat nem lehet vitatni, mert teljességgel nélkülöznek minden racionalitást, és ami ezt a tendenciát visszafordíthatja, az csakis a tények minimális tisztelete. Nevetségesen tragikus, ha egy politikus kijelenti, hogy a nemzeti érdek törvényen felül áll, vagy hogy magyar kérdésekben egy bizonyos határon túl a kompromisszum már nemzetárulás. El nem tudom képzelni, ki lenne képes meghúzni ezt a szemantikai határt, és igazában azt sem tudom, hogy ez mit jelent. Sokkal jobban szeretem, amikor arról beszélünk, mekkora adót fogok jövőre fizetni, mert ezt értem, és ha ez nekem jó, akkor szeretni fogom a kormányt, ha meg nem, akkor szidni – a többi maszlag nem érdekel.

Az, hogy a választók többsége mégsem így gondolkozik, egyszerűen a demokrácia gyermekbetegsége tájainkon?

Szerintem a magyar választók a látszat ellenére racionálisan gondolkoznak – néha megkésve, de mégis. Erről tanúskodik az is, hogy eddig még minden kormányt megbuktattak. Igaz, hogy a Horn-kormány esetében éppúgy, mint az Orbán-kormánynál hajszálon múlott a dolog, de végül minden politikai hisztéria ellenére a kérlelhetetlen racionalitás kerekedett felül, és ez intő jel a Medgyessy-kabinet számára is. Az előző kormány sok dolgot nagyon jól és tehetségesen csinált, legfőképp a nyilvánossággal való kommunikációt, de hát azt nem lehet elrendelni, hogy mindenki azt gondolja, amit ők szerettek gondolni – történetesen, hogy most, itt egy új történelmi korszakról van szó, és akik ezt nem írják velük, azok a nemzet ellenségei. Pont ezért büntették meg őket a választók.

Azért a 2002-es választási kampányról, főleg a két forduló között, nem éppen a racionalitás jutott a külső szemlélődő eszébe.

A politikai hisztériánál itt sokkal többről volt szó. A rendszerváltás óta először történt meg Magyarországon, hogy egy karizmatikus politikus a hagyományos pártkampányt egyszemélyes kampányra cserélte, amire a liberálisok mondhatták ugyan, hogy személyi kultusz, de ez szamárság. Tony Blair ugyanezt a módszert alkalmazza, és leginkább azok szokták bírálni, akik ezt ember híján nem tudják csinálni. A többit, az sms-eket, névre szóló leveleket és kampánytelefonokat ügyes politikai marketingfogásnak tartom, elképzelhetetlen, hogy a rendelkezésre álló tömegkommunikációs eszközöket épp a politika ne használja ki. Az sem érdekel különösebben, melyik politikus hogyan tud fenyegetőzni vagy ígérgetni. Ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy amikor nagygyűlést rendezett valamelyik köztéren, volt-e területfoglalási engedélye, vagyis betartja-e a mindenki számára kötelező szabályokat, és amikor már minden eldőlt, képes-e respektálni a tényeket – akár a saját vereségét is. Az már igazi művészi teljesítmény – de a politikában joggal elvárható –, hogy valaki képes legyen azt a tömeget, amelynek az érzelmeit felkorbácsolta, lecsillapítani, törvényes viselkedésre felszólítani – e téren az előző kormánypárt viselkedésében akad némi kivetnivaló. Az elveszített választások után Orbán egyszerűen magukra hagyta a híveit, ami politikai szempontból megengedhetetlen, még akkor is, ha pszichológiailag érthető. Karizmatikus vezetőt csak úgy lehet játszani, ha az ember elhiszi magáról, hogy ő tényleg az, és a nemzet atyjának szerepéből egyik pillanatról a másikra a vesztes szerepébe kerülni, ezt feldolgozni, legalább olyan nehéz, mint a színésznek eljutni Hamlettól odáig, hogy előadás után otthon ki kell vinni a szemetet.

Az viszont tény, hogy a határon túli kisebbségek ügyét minden eddigi kormánynál nyíltabban felvállalták.

A Horn-kormánynál biztos – egyrészt meggyőződésből, másrészt látták, hogy a magyar lakosság körében is létezik bizonyos igény a nacionalista hangvételre. Engem nem zavar, ha valaki a politikában a számítását teszi a meggyőződésévé, csak ne váltogassa túl gyorsan. Orbánnál – sok magyar politikussal ellentétben – legalább egy ilyen konzisztens szálat találunk, ez a radikális antikommunizmusa, amely mellett következetesen kitart. Az más kérdés, hogy mikor milyen politikai partnereket talált hozzá, mert az, hogy a magyar mezőgazdaságra egy olyan szélhámos, Mikszáth tollára illő figurát szabadított rá, mint amilyen Torgyán volt, megbocsáthatatlan.

Ön szerint jelenthet egyáltalán hosszú távú megoldást a határon túli magyarok problémáira a státusztörvény?

Ha már erről beszélünk, nem lenne becsületes megkerülni egy nagyon fontos problémát, amelyet eddig egyetlen magyar politikus sem mert nyíltan felvetni. A mai Magyarország gazdaságilag mélyen érdekelt abban, hogy emberek százezrei hagyják el a határon túli területeket. Nincsenek elérhető hivatalos adatok arról, hány magyar ember migrál Magyarországra évente a környező országokból, de ha csak a saját ismeretségi körömet veszem alapul, kb. 2-3 ezren lehetnek. Magyarországon folyamatosan fogy és öregszik a lakosság, tehát érdekelt abban, hogy a határon túliak ide jöjjenek – bármennyire a szülőföldön való boldogulás támogatása a hivatalos verzió. Ez hazugság, és én azért is haragszom érte, mert nehezíti azoknak az életét, akik migrációra adták a fejüket. Jó lenne, ha ebben a kérdéskörben a kormánypolitika nem érné be érzelmi gesztusokkal és magyar igazolványok osztogatásával, hanem szembenézne azzal a ténnyel, hogyan lehetne olyan helyzetet teremteni, hogy akik elhagyják a hazájukat, be tudják itt rendezni az életüket, de emellett megtarthassák a kettős kulturális identitásukat is.

Ahogy most állnak a dolgok, a státusztörvény elég távol került az eredeti elképzeléstől, és – legalábbis a felvidéki magyarok esetében – több gondot okozott, mint hasznot. Lehet még ebből egy működőképes jogszabály?

Erről az egész hercehurcáról az a vicc jut eszembe, amikor a székely ember Erdély megszállása idején azt mondta az anyjának: Olyan szép álmom volt! A románok kimentek és a magyarok nem jöttek be! Ez most alkalmazható a magyarországi jobb és baloldalra is, mert mindkettő inkább a saját presztízsét tartja szem előtt, mint a határon túliak érdekeit. Most már senki nem meri kimondani, hogy ezt az egészet el kellene felejteni, mert a tényleges gondokra nem jelent megoldást. Az a nemzetállami kép, amelyet a Fidesz követett egyszerűen nem létezhet, mert be kell látni: a magyarokkal sajnálatos módon az történt, hogy mire a nacionalizmus különféle kulturális normáinak eleget tehetnének, addigra a nacionalizmus kora elmúlt. A magyar nyelv és kultúra iránti elkötelezettség jogosságát természetesen én sem vonom kétségbe, de homogén területi megoldásokban már nem lehet gondolkodni. Azt a Fidesz nagyon jól látta, hogy a magyarországi kulturális elit tökéletesen közömbös a felvidéki, erdélyi, vajdasági magyar kultúra iránt, de a retorikán alig léptek túl. Én legalábbis nem emlékszem, hogy határon túli magyar költők szerepeltek volna a Duna TV-ben, vagy az ottani magyar lapokat bemutatták volna a Millenárisban Mondjuk meg őszintén, a magyarországi lakosság túlnyomó többségének teljesen mindegy, mi történik a határon túli magyarokkal. Ezen csak a kulturális politika képes változtatni, mert a kulturális identitás és közösség érzése nem természettől való, hanem ráhatások eredménye, és azon múlik például, hogy az általános iskolában tanítanak-e határon túli szerzőket vagy nem. Bibó annak idején azt mondta, hogy a monarchiát nem a tőke, hanem a történelemtanárok vitték sírba, mert nem azt tanították, ami a benne élő nemzeteket összekötötte, hanem azt, ami szétválasztotta. Ez ma is mélyen igaz, mert ha azt akarjuk, hogy a magyarországi magyarok kulturális integritást, szolidaritást érezzenek a határon túli magyarokkal, akkor meg kell őket tanítani. Ennyi az egész, és ennek semmi köze Dzurindához, Nastaséhoz, nemzetközi egyezményekhez, ennek csak a mi tájékozatlanságunkhoz és műveletlenségünkhöz van köze.

Öt éve az Élet és Irodalomban olvastam egy írását Dáridó, avagy a szocializmus vége címmel. Akkor kezdődött Lagzi Lajcsi meg a szappanoperák korszaka, és ön azt írta, kinyílt Pandora szelencéje. Mintha azóta is nyitva lenne.

Igen, mert ez kell a tömegeknek. De azért azt meg kell mondani, hogy Lagzi Lajcsi és mondjuk a mai szappanoperáknak tekinthető valóságshow-k között nagy a különbség. Ő mára a magyar populáris kultúra történetének egyik szereplője, és még azt is ki merném jelenteni, hogy pozitív szereplője, mert az olyan nemzeti kultúrának, amelyet csak entellektüelek művelnek és a tömegek számára nem elérhető, semmi értelme nincs. Lagzi Lajcsi mára nagyon profi módon megcsinált műsora valahol azt sugallja, hogy kérem, ezek itt mi vagyunk, az átlagemberek. Szórakozni, vigadni akarunk, ha lehet, minél felszínesebben, de azért Richard Claydermann, vagy Andrea Bocelli még belefér. Én nem szeretem ezt a műfajt, de belátom, hogy sokan így találkoznak először a komolyzenével, és ha valaki megtalálja az utat a Van nekem egy csíkos gatyámtól Straussig, ráadásul azon tömegeket képes végigvezetni, akkor csak kalapot lehet emelni előtte. Azt a véleményt viszont nem fogadom el, hogy a valóságshow meg a többi televíziós szörnyűség is az életünk része és el kell szenvedünk. Teljesen meg kellene változtatni a magyar televíziózás gazdaságpolitikai alapjait, hogy a tévécsatornák ne függjenek annyira a reklámbevételektől és a nézettségi indextől, mert csak így lehet őket rávenni normális műsorok sugárzására. A másik véglet az a fajta tömény politika, a mindenkori hatalomnak való gazsulálás és alákérdezés, amit a Napkeltében művelnek, mert ez már a nézők elárulása. Nem a pártokkal és politikusokkal kell puszipajtáskodni, hanem a nézők érdekeit képviselni, és ennek nyomait sem látom a műsorban. Lehet, hogy a nézettsége jó, de attól még az egész lehet az újságírói szakma és magatartás szégyene. A nézők különben is mindig azt szeretik, amit megfelelően tálalnak nekik, és a Mindentudás Egyeteme nagyon hamar megcáfolta azt a mítoszt, hogy csak a gagyi lehet népszerű. A tömegkultúra szerkezetén igenis lehet racionális és okos megfontolásokkal változtatni, csak venni kell hozzá a fáradságot.