Utazni jó…

Miért olyan szép a tenger, hogy mindenki oda vágyik, miért olyan távoli sziget Kythera, hogy a legtöbben hiába indulnak meghódítására, sosem érkeznek meg, s aki megérkezik a tengerhez, miért érkezik meg hozzá hiába? Ha választ nem ígérek is, a két filmről azért szó lesz.

Iszka utazása

Két külön világban járnak Mészáros Péter és Bollók Csaba filmjei, más és más ihlette meg őket, a kapcsolatok megtartó erejében való bizalomról s az ennek érdekében történő önfeladásról azonban mindkettő értőn beszél. Míg Mészáros Péter egy festmény, Watteau Indulás Cythere szigetére című képe nyomán alakította ki nagyon is mai történetét, Bollók Csaba inkább szociografikus, dokumentumfikciós filmet készített: Iszka (Varga Mária), a bányászvárosban nagy szegénységben élő családban, a kitörés lehetőségétől elzártan igyekszik emberi melegséget találni a környezetében, ami ideig-óráig sikerül is neki – de az első pillanattól érzékelhető kilátástalanság törvényszerűsége mozgatja a film talán túl direkt befejezését. A forgatás helyszíne Petrozsény, egy dél-erdélyi bányászváros volt. Iszka alkoholista anyja és nevelőapja mulatozásaikra szórják el a fémhulladék-gyűjtögetésből pénzt szerző lány filléreit, ha nem hoz pénzt, megverik. Iszka a bányászok között keres menedéket, ahol félillegális állapotban, a bugyroktól innen, de a Pokol tornácán jön-megy: kiderül, hogy édesapja is bányász volt, de bányaszerencsétlenség áldozata lett. A bányászok, maguk is éppen elég szegény emberek, minimális támogatást tudnak adni a gyereknek. A film egyik szép jelenete a bányászmenzán zajlik, ahol Iszka ételt kérne, de nem kap, amíg a bányászok nem kaptak enni. Körbejár az asztaloknál, kéreget, majd a kapott fél zsemlével – „nőjél nagyra!” – leül az ablakmélyedésbe, amikor a hátulról a félhomályos térbe kiáradó fényben úszó kiadóablakból néven szólítják, s egy tál ételt adnak neki.

Iszka a bánya területén bóklászik hasonló kortársaival, míg el nem kerül egy intézetbe, ahová beteges testvérét is beviszik – itt ismerkedik meg barátjával, majd anyja és saját kérésére ismét hazatér, míg beteg, pénzkeresésre alkalmatlan testvérét otthagyja az aszszony. Az élet változás nélkül zajlik tovább, ám a fiú utána szökik. Kettejük bolyongása, a semmilyen jövőképpel nem kecsegtető világban mégis emberi érzelmeket felmutató kapcsolata az egyetlen pozitív lehetőség: aprópénzükből vásárolt kenyérrel és a piacon lopott szőlővel a piactér melletti parkolóban ülve elfogyasztott ebéd a film másik szép jelenete: a két szinte gyerek közötti kapcsolat erejét és a más területen a gyerekkort megélni nem hagyó világban felnövő gyerekek számára eleve adott felnőttségtől értelmét vesztő fogalom, a felnőtté érés lehetőségének visszaszerzését egyszerre villantja fel. Téblábolásuk pillanatai szép operatőri pillanatokat hoznak: a peron állványzatán ingázó fiú szemszögéből láttatott lányról készült felvételt, például. Később a tenger felé tartó vonatra szállnak, de Iszka a vonaton hagyva a fiút még ellátogat a testvéréhez, hogy elköszönjön tőle – mikor a vonathoz szeretne visszajutni, egy lánykereskedő veszi fel, s tovább viszi a lányok gyűjtőhelyére. Az utazás során a vonat és a kocsi útját követő kamera, a viaduktokon, alagutakon egymás mellett haladó, néha egymást elhagyó majd összetalálkozó vasúti sínpálya és autópálya képe akár a film zárójelenete is lehetne, hiszen a kilátástalanságról a továbbiak sem mondanak többet. Iszka a későbbiekben eljut a filmben sokszor emlegetett tengerig: a lányokkal egy hajóra kerül, amely talán Görögországba, talán Törökországba tart, s hamar kiderül, milyen felemelkedési lehetőség áll előtte nyitva, ha partot érnek. Bollók Csaba filmje a tavalyi Szemlén szerepelt Miraq után nagy meglepetés: szépen elkészített, végiggondolt, valódi nézői élményt szerző mozi, mely még ha didaktikus is néha, s túlfut önmagán, olyan pillanatokkal gazdagít, amelyekért érdemes megnézni. (Mi tagadás, a Miraq-ot nem tartottam ilyennek.)

Kythera

Mészáros Péter filmje szimbolikus képi nyelvet keresett a szimbolikusnak szánt történet elbeszéléséhez: időnként bevillannak a történetbe a Kythéra szigetén felvett jelenetek, melyekben a két főszereplő, Kovács Kata és Tóth András Ernő Botticelli-festményekre emlékeztető állóképekben fekszenek a tengerparton, színes virágok, kagylók és szitakötők között, behunyt szemmel, némán és maguk feledve, mosolytalanul.

A páros és szomszédaik, a két fiatal lány kapcsolatai szövik a történetet. A boldogság utáni kínzó vágy kergeti kínos kapcsolatba, s a kapcsolat boldogtalanságát is szótlanul elviselni képes állapotba a páros női tagját, Csillát: úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, s egy utazás tervébe kapaszkodnak, azt mentsvárnak és pajzsnak, védelemnek és fegyvernek is használják, mely esetleg kimentheti őket a mindennapokból. Biztosak lehetünk benne: nem fogja. Mindez viszont olyan finoman árnyalt jelenetek és intim közelik során derül fel, amelyek miatt érdemes megnézni a filmet. A kitörés lehetőségeiről is gyorsan kiderül tévút voltuk.

Bandi (Tóth András Ernő alakítja) szállítómunkásként dolgozik, iskolázottságának és pénzének hiánya bátortalan és önbizalomhiányos emberré alakította, de a mélységben húzódó problémák csak az erre rakodó idillt felrúgó új helyzetben válnak lényegessé: mikor Csilláról kiderül, hogy gyereket vár. A lány magányos küzdelme egy elképzelt boldogságért éppannyira kilátástalan, mint egy görögországi utazástól várni a mindennapok bármifajta változását. Ettől válik a mindennapiságában kisszerű történet főhőse szinte mindent elfogadásában valamiképp heroikussá: a magány ellen folytatott küzdelem mindennapi hősét látjuk, aki a fátylak lefoszlása után is a maradásra voksol, nem gyávaságból, hanem valamiféle csökönyös hittől vezéreltetve. E hit ugyanakkor, nem párosulva az érzékenység teljes hiányával, kínt kínra halmoz, hiszen az elérhetetlen szépség lehetőségét nem képes a gondolataiból nyomtalanul kitörölni. Az arcokról adott közeli felvételek, a sminkeletlen, színtelen mindennapok és a szimbolikus kytherai jelenetek (melyek álom vagy valóság volta nézői értelmezés kérdése) összejátszatása, a sajátos humor és a ’veled is megtörténhet’ érzete teszi érdekessé Mészáros Péter alkotását, amely a rendező korábbi filmjei, a Bolond gránátalmafa (1998–2000) és a Stammbuch (2005) után rendezői díjat ugyan nem kapott a Szemlén, de Magyarországon azonnal forgalmazóra talált.