Ünnepeljetek! De előbb nyissátok ki a szemeteket!

Sebastiáo Salgado. Aligha van még egy fotósa a világnak, aki annyi reménytelenséget, kiszolgáltatottságot, fájdalmat, megalázottságot, nyomort és szenvedést, erőszakot és üldözöttséget olyan közelről fényképezett volna, mint ő.

Sebastiáo Salgado.

Emberi sorsok feketén-fehéren, mégis a legszínesebb színesben. Művészi „röntgenfelvételek” segítségre szoruló nőkről és férfiakról, halálra rémült gyerekekről. Dokumentarista fotográfiák a végső kétségbeesés kapujából.

Nincs még egy ilyen fotós a világon. Aki ott jár, ahonnan mások elmenekülnek. Aki oda néz, ahonnan mások elfordítják a fejüket. Aki arra figyel, amit sokan tudomásul sem vesznek.

Szívet-lelket feldúló drámák ezek a képek.

Döbbenetes tudósítások.

Hatalmas felkiáltó- és égető kérdőjelek.

Lelki S.O.S.-ek. Elnémult jajszavak. Befelé folyó könnyek.

Ki ez az ember?

Brazíliában született 1944-ben. De nem kórházban – marhafarmon! Ötévesen már egy kisváros lakója, tizenöt évesen, hogy közgazdasági iskolába járhasson, Sao Paulóba költözik. 1971-ben Párizsban doktorál. Pár évig közgazdászként dolgozik, aztán fényképezni kezd. Afrikába megy kölcsönkért kamerával. Nem sokkal később már a legjobb ügynökségeknek dolgozik. Sajtófotós. 1979-ben tagja lesz egy világszerte ismert nemzetközi fényképészcsoportnak, a Magnum Photosnak. Akkoriban már Latin-Amerika országait járja, az ottani pásztorokat és földműveseket fotózza. Brazíliai és mexikói indiánok életét dokumentálja. A nyolcvanas évek közepén francia orvosokkal indul Afrika aszály sújtotta tartományába, hogy az ott élők méltóságát és kitartását mutassa meg a világnak. Sahel: Ember a nyomorban. A cím magáért beszél. 1986 és 1992 között huszonhat ország kétkezi munkásait fényképezi. Elképesztő felvételek pakisztáni hajóbontókról, brazil gyémántbányászokról, orosz gépgyárak alkalmazottairól, kuvaiti tűzoltókról, akik égő olajmezőket igyekeznek emberfeletti áldozatok árán eloltani. Nem kevésbé drámai a következő sorozat sem: negyvenegy ország menekülő, jobb sorsra vágyó gyerekei. Afgán és mexikói, vietnami és koszovói gyerekek arcai. Huncutság és játékosság apró cseppjei a fájdalom, a talajvesztettség, a teljes kiszolgáltatottság halmazában. Riadt, rémült, reményvesztett szempárok a világ különböző pontjain. Ugyanaz a fájdalom, ugyanazok a megváltásra váró tekintetek, de még mindig ott ég bennük a méltóság, a tartás, az emberi büszkeség parányi tüze.

Salgado nem áll meg soha.

Tizennyolc hónapig dokumentálta a Mali térségben dúló éhínséget. Vissza-visszatérő látogatója különböző menekülttáboroknak. Ott volt Afganisztánban, Ruandában, Srebrenicában, a mexikói-kaliforniai határövezetben, örök vándorok között a világ legveszélyesebb útvonalain. Ócska sátrakban, hirtelen tákolt viskókban, szükség szülte odúkban, erdők sűrűjében. Betegek és elcsigázottak, fegyveresek és fegyvertelenek között. Nem hatásra vadászik – az igazat mutatja meg rendkívüli pontossággal. A valót komponálja felejthetetlen látvánnyá. Megérkezik, és sokáig marad. Sebesültek és haldoklók között dolgozik a megszállottak kitartásával. A legegyszerűbb helyzetekben is megtalálja, amit keres, és tovább is tudja adni, mert ahhoz is kifinomult érzéke van, nemcsak a meglátáshoz és döntő gombnyomáshoz. Az elmélyülés a fontos, állítja. A témával való maximális azonosulás. A másik emberrel való teljes lelki egybeolvadás. Közel lenni, a lehető legközelebb, minden ezen múlik, mondja. Közel a szenvedéshez, a nyomorúsághoz, a fájdalomhoz, a kétségbeejtő magányhoz. Ott a képek forrása, onnan ered elképesztő erejük.

Salgado képei személyes képek. Magukkal sodró, kimerevített pillanatok. Sajgó, égető képek. Képek, amelyeken az arcok mindig meztelenek. És mert meztelenek, elmondanak mindent, amit a test magába rejt. Csak ki kell olvasni belőlük. Salgado képei versek, hogy négysorosak vagy több oldalasak, teljesen mindegy. Lehetnek akár nagyregények is, ugyanarról szólnak. „Nézz meg és segíts!” Fotóval többet kérni aligha lehet.

Előttem a Taschen kiadó friss Salgado-albuma, az Africa. Vaskos kötet, csupa fekete-fehér fotóval arról a kontinensről, ahol még a lehetetlen sem elérhetetlen. Mozambiki és angolai életképek a hetvenes évek közepéről. Töltényekkel „feldíszített” katona, ölében fegyverrel. Házilag tákolt háromkerekűben féllábú kiskamasz. Csecsemőjét szoptató asszony a katonák gyűrűjében. Üres tányérokkal sorakozó éhezők. Égő házuk előtt döbbenten álló gyerekek. Mindenüket odahagyott, menekülő emberek. Műlábas betegek Kuito és Huambo ortopédiai központjában. Árva gyerekek Zambezi tartományában.

Arcok, amelyek kérnek és könyörögnek. Arcok, amelyek tiltanak.

Himba család Namíbiában. Fekete madonna három gyermekével. Tehenét fejő himba harcos. Csordaitatók a Katapati folyónál. Szomjukat oltó, fényes szőrű lovak, ugrásra kész leopárd, repülő pelikán, kamasz zebrák népes csapata ugyanott. Homokhegyek, lombtalan fák, szélborzolta dűnék. Kenyai szavannákon legelésző bölények. Hömpölygő lávafolyam Ugandában. Teaültetvényeken dolgozó nők a Kivu tó közelében.

Aztán újabb drámai sorozat. Ruandai menekültek, fejükön minden vagyonukkal. Csontsoványra fogyott család egy erdő sűrűjében. Halál és fájdalom, éhező és szomjazó emberek. Legyilkolt tutszik Ruandában. Tanzánia, menekülttábor: varrógépet hajtó, mezítlábas férfi a semmi közepén. Kenya: forrás a szavannán. Kongó: kamasz halászok. Nigéria: már csak a fohász marad. Szenegál: az éltető víz. Szudán: emberek élet és halál határán. Etiópia: a malária áldozatai.

Képek, amelyek magukért (és másokért) beszélnek.

Feketébe burkolt fiatalaszszony valahol Maliban, élelemre várva. Fél arca takarva, ami szabadon maradt: száraz, hangtalan sikoly. Festmény a kép, a legdrámaibb portrék egyike, a világ legszebb fotóinak egyike.

Héttagú család, anya hat kiskorú gyermekével a végtelen sivatagban, életben maradásért küzdve a homokos szélben. Hány lépés a halál?

Rőzsehordó nő Szomália szavannáján. Sásból font táskájában vastag ágak, arcán a „nem állhatok meg, mert soha többé el nem indulok” lendülete.

Kávészemeket válogató nők Etiópiában. Ugyanott kávéval teli zsákokat cipelő férfiak. Marhacsordájukkal vándorló gyerekek Szudánban. Az élet él és élni akar.

Robert Capa, a háborús tudósításaival világhírűvé lett fotós nyilatkozta annak idején: „Ha nem elég jók a képeid, akkor az azért van, mert nem vagy ott a dolgok sűrűjében.”

Sebastiáo Salgado képei ott születnek „a dolgok sűrűjében”. Elérhető távolságban a nyomortól, a kiszolgáltatottságtól, a szenvedéstől, a megalázottságtól. Salgado képei a leghitelesebb képek az ember tűrőképességéről, az elviselhetetlenség határáról, az élet végső centimétereiről. A fájdalmat, a szenvedést emeli olyan szintre, hogy onnan már nem tudunk visszalépni, ott már csak a megadás marad. Megadni magunkat annak az erőnek, érzelmi hatásnak, amely Salgado sajátja.

Fotóval többet elmondani nem lehet.

Képekkel tisztábban beszélni, pontosabban fogalmazni elképzelhetetlen.

A feketét a fehérrel ennél szebben összefolyatni elképzelhetetlen.

Ezt csak ő tudja.

„Kegyetlenség nélkül nincs ünnepély” – írja Nietzsche, mert így tanítja az emberiség legrégibb és leghosszabb történelme is.

„Ünnepeljetek! – biztat Salgado. – De előbb nyissátok ki a szemeteket!”