Új távlatok, új kihívások előtt

Luzsicza Lajos: Zalai dombvidék, 1995 A szeretet, a boldogság és az egészség a nyugalom alapfeltétele, melyre mindnyájunknak oly nagy szüksége van. Mindenkinek azt kívánom, hogy egyikből se szenvedjen hiányt, hogy ez az év örömteli és nyugalmas legyen.

Tíz év telt el a Szlovák Köztársaság megalakulása óta. Legújabb kori történelmünk kulcsfontosságú pillanata volt az önálló állam megszületése, 1989 novembere és a Szlovák Köztársaság várva várt belépése az Európai Unióba, valamint a NATO-ba.

1989 novembere egy új, szabad társadalom építésének kezdete volt. Nélküle nem lett volna 1993. január 1-je és nem jött volna létre a demokratikus önálló államiság. Az európai struktúrába való belépés utat nyit létezésünk és érvényesülésünk számára a szabadság, a demokrácia és a fejlődés nyugati világában.

A ma elsősorban a jövő kihívása mindnyájunk számára. Történelmünk során rendkívüli esélyünk adódott arra, hogy tisztességes és a nagyvilág előtt tekintélyes hazát teremtsünk hazánk minden lakosának. A mai nap magában foglalja önálló államunk építésének tíz esztendejét. Ez alatt az egy évtized alatt a társadalom új szabályaiért folytattunk harcot. Ebben a harcban nemcsak a demokrácia hiányosságait kellett pótolnunk, hanem egyúttal annak legmegfelelőbb módját is kerestük, hogyan tüntethetnénk el a kommunista önkényuralom örökségét, mely felőrölte társadalmunkat. Negyven éven át óriási feszültségben éltünk. Minden állampolgárnak hálával tartozunk azért, hogy tíz év alatt sikerült megteremteni a Szlovák Köztársaság stabilitását. E nélkül semmiféle változás nem lett volna. Ma, hála az eredményes munkának, Szlovákia más helyzetben van, mint 1989 novemberében vagy 1993 januárjában. Új távlatok nyíltak, új kihívások várnak ránk.

Néhány hónap múlva teljes jogú tagjai lehetünk az euroatlanti szövetség két legfontosabb szervezetének. Ez a belépés azt jelenti, hogy új kötelezettségeket kell vállalnunk, szuverenitásunk egy részét fel kell adnunk, ami új, rendkívül igényes helyzet elé állít bennünket, s ez hatással lesz egész társadalmunk jellegére. És mivel éppen ezért a jellegért folytatunk történelmi harcot, fontos, hogy megvizsgáljuk, milyen állapotban vagyunk ma, a jövő kihívásai előtt.

Ezen az ünnepélyes napon, a Nemzeti Tanács történelmi helyiségeiben ezért nemcsak a jövőre és a jelenre kell figyelnünk, hanem történelmünkre is. Ugyanis az nyitja meg előttünk az utat napjainkhoz, és szabja meg irányunkat a jövőbe.

Ezen ünnepélyes alkalommal a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának elnökeként más jellegű vitát szeretnénk nyitni Szlovákiáról, mint amilyent 1989 óta folytattunk. Nem helyezek hangsúlyt a szlovák nemzet történelme egyes fragmentumainak vagy eseményeinek védelmére, bírálatára, nem ítélek meg egyes személyiségeket. Ezeket a témákat már kimerítették a történészek, a szociológusok, az ideológusok és nagymértékben a politikusok. Ez a folyamat elengedhetetlen volt, de az érvelés stílusa nem vezetett ahhoz, amire a legnagyobb szükségünk van – saját történelmünk elfogadásához. Elítéltünk és bíráltunk, kiemeltünk és sárba tiportunk, mítoszokat teremtettünk és démonizáltunk. Hosszan és sokrétűen. Ma már az a kötelességünk, hogy alkossunk. Alkossuk meg annak képét, ami mélyen belénk vésődött – elődeinkbe, országunkba. S ezen az alapon öntudatosan mutassuk be Szlovákiát mint olyan országot, amely kész hatni Európa fejlődésére és a világ történéseire.

A jellemet az arc tükrözi leghívebben. Hazánk arcáról fogok beszélni. Mint az ember arca, az országé is a legtöbbet árul el arról, milyen társadalom alkotja, mit élt át, mi a lényege. Az arc sokkal többet elárul, mint a név, mert minden jót és rosszat tükröz, azt is, ami nyitott előttünk, s azt is, amit már elfeledtünk. Az arcot nem lehet levágni a testről, és nagyon nehéz elkerülni a vele való találkozást. Az arc adja a legjobb és leghűbb képet az egyén és az ország történelméről.

A tizedik évforduló a legjobb alkalom arra, hogy őszintén megvizsgáljuk arcunkat, és megállapítsuk, milyenek vagyunk. Csak ennek ismeretében léphetünk érdemben tovább és írhatjuk tudatosan eljövendő történelmünket.

Országunk arca néhány alapvonást visel magán, amelyek kitörölhetetlenek. A legfontosabb a keresztény hit elfogadása 829-ben. Lényegesen korábban fogadtuk el, mint amikor már olyan nevet kapott ez a földrajzi térség, ami lakosai szláv eredetét tükrözi. Országunk arcába olyan alapvonás vésődött, amely mindörökre hasonlóvá tette arcát más európai országokéhoz. A kereszténységen belül szent Cirill és Metód tevékenységének nyomán – a Nagymorva Birodalom politikai területén – annak nyugati hagyományai felé fordultunk. Történt ez akkor, miután Metódot pápai legátussá nevezték ki. Szlovákia a kereszténységgel egy kulturált magatartásmintát is felvett, amely hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon nemzeti önazonosság-tudata. Nem véletlen, hogy azok a szláv népek, amelyek nem tértek keresztény hitre, nem maradtak meg Közép-Európában.

Szlovákia második, örökre bevésődött arcvonása Magyarország megalakulása volt 1000-ben. Szlovákia olyan királyság része lett, amely kilencszáz éven át alakította Közép-Európa történelmét. Jóslatként hangzanak az országalapító Szent István szavai, aki végakaratában felszólította fiát, tartsa tiszteletben királysága nyelvi és nemzeti sokféleségét. Az utána következő uralkodók csaknem nyolcszáz éven át tiszteletben tartották Szent István szavait, ezért volt Szlovákia nyolcszáz éven át Magyarország szubjektuma és nem objektuma. Éppen ennek hála vésődtek országunk arcára azok a gazdag tapasztalatok, amelyek Európát mozgatták, irányították.

Szlovákia arcán így jöttek létre középkori városok, melyek később kereskedelmi és kulturális központok lettek. Pozsony az Academia Istropolitanának, Nagyszombat pedig a Nagyszombati Egyetemnek köszönhetően jelentős művelődési központ volt.

Rá van írva Szlovákia arcára elődeink történelmi szerepe a török elleni két évszázados harcban. Szlovákia az 1526-os mohácsi ütközettől az 1683-as bécsi csatáig védőbástyát alkotott, megakadályozva az Oszmán Birodalom behatolását Európába. Büszkeséggel és egészséges patriotizmussal jelenthetjük ki: Szlovákia több mint 140 évig Magyarország történelmének és politikai történéseinek középpontjában állt.

Pozsonyban tartották a magyar országgyűlést, és fővárosunk kétszer hosszabb ideig volt Magyarország fővárosa, mint Budapest. Néhány évszázadon keresztül itt koronázták a magyar királyokat, itt volt a közép-európai kultúra és művelődés egyik központja.

Ne féljük magunkénak vallani azt, amire méltán lehetünk büszkék. Egy birodalom része voltunk, amelynek olyan jelentős uralkodói voltak, mint Szent István, Róbert Károly, Korvin Mátyás vagy Mária Terézia. Ők a mi királyaink és uralkodóink is voltak, és az ő uralkodásuk idején jól ment Szlovákia sora. Ne akarjunk megszabadulni tőlük, és ne hagyjuk, hogy megfosszanak bennünket tőlük. Határozott eszmékkel és nagy tettekkel írták be magukat történelmünkbe. Ne kerüljük meg, ne akarjuk retusálni a történelmet. Büszkén vállaljuk közös történelmünket a magyarországival mint saját történelmünk részével.

A 19. század első felében a modern közép-európai nemzetekkel együtt a modern szlovák nemzet is alakulni kezdett. Ennek modern politikai programja lett a Liptószentmiklóson 1848-ban íródott A szlovák nemzet kívánsága.

Szlovákia arcának leírásához azonban az elmagyarosítás sebhelye is hozzátartozik. A magyar elit – főként a 19. század második felében – figyelmen kívül hagyta Magyarország alapítójának, István királynak az intelmeit. Ám a magyarosítás nyomására sem sikerült kiölni az emberekből, a népből azt az energiát, amely az európai történésekkel összhangban formálta a modern szlovák nemzetet.

Ez alatt az időszak alatt kezdődött arcunkra vésődni az a vonás, amely mind a mai napig jellemző ránk. Ez pedig a megosztottság, amely modern történelmünk csaknem minden sorsfordító eseményét végigkíséri. A 18. század végétől elsősorban a katolikus és az evangélikus konfesszió tudós emberei kezelték lazán a szlovák nemzeti érdekek megvalósításának kérdését, amely az irodalmi szlovák nyelv elfogadásában (1843), valamint az 1848-as politikai fellépésben csúcsosodott ki.

Csupán a 19. század hatvanas éveiben győztük le a konfessziós megosztottságot. A szlovákok nemzeti emancipációja az autonómia igényléséhez vezetett, amelyet a Szlovák nemzet memorandumában fogalmaztak meg 1861-ben. E kérés elutasítása, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után fokozódó nemzeti elnyomás következtében gyengült a szlovák politikai elit lojalitása Magyarországgal szemben. Az első világháború már csak történelmi törés volt.

Új államok létrejötte Közép-Európában – köztük Csehszlovákiáé – újabb vonás Szlovákia arcán. 1918-ban – és utána – hazánk lakosainak nagy része örült Csehszlovákia megalakulásának. Ám megosztottságunkról tanúskodik, hogy a lakosság egy része közömbösen fogadta az új államot, sőt volt egy jelentős csoport, amely elutasította. Vitathatatlan tény azonban, hogy 1918-ban Szlovákia saját nevet és területet kapott, és 1918-tól a szlovákok demokratikus államban fejlődhettek, amely szlovák állami, művelődési és kulturális intézmények megalakítására adott teret.

Ezáltal igazolódott és megerősödött a szlovák nemzettudat, amely új, fontos impulzust adott kulturális és politikai fejlődésünknek.

1939 márciusában a szlovák politikai elit nagy része elhatározta, hogy kikiáltják az önálló Szlovák Államot, megakadályozva ezzel Szlovákia felosztását Németország, Lengyelország és Magyarország közt. Szlovákia lakosságának többsége elfogadta ezt a döntést, és ezt a történelmi tényt nem tagadhatjuk le. A szlovák polgárok nem kis csoportja azonban szomorúan vette tudomásul az első Csehszlovák Köztársaság megszűnését.

A háborús Szlovák Köztársaság arcáról azt sem törölhetjük le, hogy csak egy pártja volt, és Szlovákia hadat üzent a Hitler-ellenes koalíciónak. Nem szabad megfeledkeznünk a zsidók tragikus sorsáról, akiket megfosztottak állampolgári jogaiktól és akiket koncentrációs táborba deportáltak. Ezzel az örökséggel – amely örökre foltot hagy a szlovák történelmen – a mai napig nem tudunk szembenézni.

1944-ben kitört a háborús bűnök elleni harc, a szlovák nemzeti felkelés, amely kiutat jelentett a háborúból, és az országot a győztes nagyhatalmakhoz sorolta. Tudatosítom azonban azt a tényt is, hogy a felkelés – amellett, hogy a németek elleni harc volt – egy ország polgárainak egymás ellen vívott csatáját is jelentette. Történelmünk paradoxona, hogy az ötvenes évek börtöneiben a felkelés résztvevői egy cellában ültek a szlovák állam képviselőivel, akik ellen harcoltak.

A második világháború végkifejlete két tragikus nyomot hagyott Szlovákia arcán. Az egyik állampolgáraink tízezreinek deportálása a sztálini gulagokba, a másik a szudétanémetek kitelepítése, valamint a magyar kisebbség elleni repressziók a kollektív bűnösség jegyében, ami számtalan ember életét tette szerencsétlenné.

Szlovákia arcán jelentős pozitív vonásnak tartom az 1946-os választást. A demokratikus politikai elit összefogott a kommunizmus fellépése ellen. Bár az egyes politikai táborok két évvel korábban még egymás ellen harcoltak, képviselőik szerencsére összefogtak, és legyőzték a kommunistákat. Ám mivel Európát felosztották a nagyhatalmak közt, és Csehszlovákiában törékeny volt a demokrácia, négy évtizedre a kommunista blokk tagjává vált az ország.

A kommunizmus negyven esztendeje mély, soha el nem tűnő sebhelyet hagyott hazánk arcán. Állampolgáraink százezrei lettek politikai üldözöttek. A szabadság elnyomása miatt Szlovákia nem fejlődhetett úgy, mint azok az országok, amelyek ma az Európai Unió tagjai. Sokáig éreztetni fogja még hatását, hogy az iparosítás szovjet mintára folyt nálunk. Hosszú ideig hátrányos helyzetben leszünk más államokkal szemben azért, mert itt a hetvenes–nyolcvanas években a kommunista rendszer a következő nemzedékek kárára „fejlesztette” a gazdaságot. A kommunizmus negyven esztendőre lehetetlenné tette, hogy fokozatosan és természetesen kiegyezzünk megosztottságunkkal. Csupán 1989-ben kezdhettünk reménykedni abban, hogy megszabadulhatunk ettől a vonásunktól.

Ha van olyan történelmi fordulópont, amely nem terhes belső konfliktusoktól, az 1989 novembere, amelyet egységesen, örömmel fogadott Szlovákia népe. November eszméi – szabadság, demokrácia, jogállam, Szlovákia betagozódása Európába – az ország egész lakosságát összekapcsolták – nemzetiségi és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A rendszerváltást követő három esztendő Szlovákia építésének jegyében telt, s ugyanekkor zajlott a demokratikus értékrend, a jogállamiság meghonosítása Cseh-Szlovákiában. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának elnökeként büszkén kijelenthetem, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács volt az, amely képes volt két történelmi vétségért bocsánatot kérni. 1990 karácsonya előtt mélységes sajnálatát fejezte ki a zsidók deportálásáért, 1991 elején pedig a szudétanémetek kitelepítése miatt kért bocsánatot, és elutasította kollektív bűnösségüket.

Meggyőződésem, hogy a szlovák parlament akkor helyes útra lépett. Szlovákia tisztességesen viszonyult két történelmi tragédiához.

Szeretnénk, ha a nyitott szlovák–magyar kérdésekben is megegyeznénk. Ehhez mi azzal járulunk hozzá, hogy készek vagyunk szembenézni a magyar kisebbség második világháború utáni repressziójával és diszkriminációjával. Úgy gondoljuk, magyar partnerünk belső elhatározásán múlik, hogy déli szomszédaink szembenéznek-e a szlovákok repressziójával és diszkriminációjával. Meggyőződésem, ha mindkét fél kiegyezik a történelemmel, jövőnket nem terheli ismételten a múlt traumája, és megnyílik a terhektől mentes együttműködéshez vezető út.

Az 1989–1992-es időszak az új államforma keresésének jegyében telt. A cseh és a szlovák politikai képviselet kétéves egyezkedése után sem sikerült elfogadható kompromisszumra jutni, amely megfelelt volna a közvélemény elképzeléseinek és elvárásainak. Az 1992-es választás után új cseh és szlovák politikai reprezentáció került hatalomra, amely megegyezett az ország kettéválasztásában.

A Szlovák Köztársaság tíz évvel ezelőtti megalakulását is a hagyományos szlovák megosztottság jellemezte. A polgárok egy része örömmel üdvözölte, más részének viszont nem tetszett, hogy nem rendeztek népszavazást erről a kérdésről. Ma, tíz év elteltével nyugodt szívvel jelenthetjük ki, hogy az országot elfogadják és a vele kapcsolatos megosztottságot legyőztük.

Az eltelt tíz év az államunk jellegéről folytatott vita időszaka volt. Megalakulása után a Szlovák Köztársaság két politikai táborra szakadt. A két tábor közti szakadék mélységéről tanúskodik, hogy a politikai csatározásokba olyan fegyvereket vetettek be, amelyek Szlovákia nemzetközi elszigeteléséhez vezettek. A polgárok döntésének következtében 1998 és 2002 között megszűnt az elszigeteltség, amit a NATO és az Európai Unió meghívása is igazolt.

Az ország jellegéről folytatott harc azonban még nem ért véget. Csak rajtunk múlik, tisztességes lesz-e a társadalom vagy szemet huny a korrupció fölött, tiszteletben tartja-e az alkotmányt és a törvényeket vagy megkerüli őket, hogy kiharcolhatóak lesznek-e a jogok, elérhető az igazság, figyel-e a társadalom a tagjaira vagy az érzéketlen önzés fog uralkodni.

Hazánk alapvető arcvonásai a kereszténység, a Magyarország történelmében való részvétel, a modern szlovák nemzet létrejötte, az elmagyarosítással szembeni ellenállás, de a megosztottság is, amely a 19. századtól minden történelmi mérföldkőre jellemző volt.

Ezek a mi vonásaink, még ha némelyik nem tetszik is nekünk. Ezek ismeretében válaszolhatunk napjaink kérdésére: Hogyan viszonyuljunk tízéves államiságunkhoz? Az egyik lehetőség az, hogy továbbra sem szűnik meg a történelmi megosztottság, ám ez nem jelent perspektívát. A másik, hogy új lapot nyitunk, és kijelentjük: békéljünk meg. Ez az alternatíva azonban nem lenne tisztességes, és puszta póz maradna.

Államiságunk első tíz évének tapasztalatai meggyőztek, hogy a megosztottság legyőzésének első feltételeként új politikai kultúrát kell bevezetni. Az új politikai kultúra bevezetésének két feltétele van: alkotmányunk tisztelete és tiszteletben tartása, ami minden polgárra vonatkozik, a politikai elit képviselőire is; a másik, hogy az államérdek nem lehet politikai csatározások tárgya. Meggyőződésem, hogy a parlamentnek sikerül fokozatosan bevezetnie az új politikai kultúrát. Első megnyilvánulásai akkor váltak láthatóvá, amikor közösen igyekeztünk elérni az Európai Unióba, valamint a NATO-ba való felvételt, sőt az új választási időszak minden egyes eddigi ülésén. Ezért szeretnék köszönetet mondani a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa minden képviselőjének – a koalíciósoknak és az ellenzékieknek egyaránt.Az állam megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából mint a parlament elnöke kérem önöket, továbbra is az új politikai kultúrához tartsuk magunkat. Nézeteink különbözhetnek, de egy hazában élünk, és az ország építése mindnyájunk kötelessége.

Mindenben sohasem vallhatunk azonos nézeteket, politikai vitáink nem szűnnek meg, de minőségükön javíthatunk – ha fegyvertárunkból kihagyjuk a személyes antagonizmust és a gyűlölködést, ha érveket fogunk használni és nem demagóg szólamokat, ha politikai partnerként – emberként tisztelni fogjuk egymást.

A Bibliában az arc az egyik leggyakrabban használt kifejezés. Saját arcunk keresése nehéz folyamat, tele szenvedéssel és reménytelenséggel. Ahogyan az Jób könyvében meg van írva.

Tíz kemény éve keressük saját arcunkat. Jób könyvében felmerül a kérdés: „Ha eltakarja arcát, ki látja meg?” Ez használati utasítás arra vonatkozóan, hogyan őrizzük meg identitásunkat, amikor egy ötmilliós ország az európai nemzetek néhány százmilliós közösségébe készül. Jób üzenete így szól: „Mutassátok meg arcotokat!”

A kereszténység révén arcunk más európai országok arcáéhoz hasonló. Magyarország történelme által közép-európai lett. A nemzeti felvilágosodás sajátossá formálta arcunkat Közép-Európában. Ezek a vonások határozták meg arcunkat. A holokauszt olyan sebhelyet égetett arcunkra, amely hosszú évekig gyógyul. A történelmi megosztottság véste barázdákkal csak fokozatosan tudunk megbékélni.

Ne féljünk tükörbe nézni – arcunkra évszázadok nyomai vésődtek: jóságé és gonoszságé, sikereké és vereségeké, hősiességé és gyávaságé. Fogadjuk el olyannak, amilyen. Ne szégyelljük. Mutassuk meg a világnak annak tudatában, hogy a mi nemzedékünk is fontos nyomot hagy rajta.

Államiságunk második évtizedébe léptünk. Történelmi mérföldkő előtt állunk. Ha belépünk az Európai Unióba, lemondunk önállóságunk egy részéről. Ez után a lépés után soha többé nem leszünk olyanok, amilyenek korábban voltunk. Ám emiatt ne legyünk se könnyelműek, se kishitűek, ne veszítsük el bátorságunkat, ne zárkózzunk magunkba. Tisztában kell lennünk lehetőségeinkkel. Csak akkor lesz erőnk ahhoz, hogy öntudatosan alakítsuk történelmünket, és nem azt fogjuk érezni, hogy külső hatások és az események alakítanak bennünket.

A jövő olyan mértékben lesz a miénk, amennyire fontos lesz számunkra saját arcunk megőrzése és alakítása. Államiságunk második évtizedében ez az egyik legfontosabb feladatunk – ehhez pedig igazságosnak és bölcsnek kell lennünk, az alapvető kérdésekben egységesen kell fellépnünk.

Csak így őrizzük meg hazánk arculatát, csak így őrizzük meg identitásunkat az európai közösségben. Fogadjuk el ezt a kihívást. Együtt sikerül.

A szlovák parlament elnökének 2003. január elsején elhangzott beszéde