Udvarlás két part közé

Az olvasó még egy ideig ott maradt a könyv felett függve a leírtaktól, meg a látványtól, mint a vonatbéli mozdony hosszún kígyózó füstcsíkja, és biztonságos távolságból még egyszer megnézte, hogy jól látja-e, látta-e, amit látott. A könyvet, most buta mód jönne, jöhetne, hogy nagybetűs, de az úgy már talán viszolygást is kelthetne, és elillanna a varázs, mint a füst, mert az olvasó persze csak egy könyvet tart a kezében a maga tipográfiájával, tördelésével, a fotókkal, ja és persze a szöveggel. Szóval. Szóval, ami kell. Lopva a Hrabal-idézetből, a kötet elejéről: „őrjítően szép”, és tényleg ilyen. Tényleg az. Pedig egy ideje a birtokomban tudom már, és többször néztem át, olvastam bele. Tetszetős. Végig. És ez, ugye, érdek nélkül az.

Aztán gondolkodik persze az olvasó, szemlélődő, hogy vajon külön-külön milyen lenne a hatás, mint mikor azt az utca túloldalán megnézett (stírölt) szemrevaló hölgyekkel teszi, hogy milyen lenne az eseményen túl, vagy azt leszámítva, szólna-e az valamiről, vagy minek az, vagy minek ez a kérdés egyáltalán. Majd alakul. Meg persze a hatás, lehet, csak alatta van még, majd kimászik. De nem.

Most akkor tovább, egészen pontosan, hogy helyes, hogy Kőrösi Zoltán megírta a Budapest, nőváros című könyvet, és köszönjük szépen a Czabán György-fotókat, Hrapka Tibornak a borítótervet, és van itt még valami grafikai elrendezés (ami nem is kevés). Ezt is meg kell, kéne köszönni, mert mi most itt esetleg hátha meg lenni manipulálva? Hm? Mert ez így együtt nagyon működik.

És akkor még látjuk, hogy van rajta, a könyvön (mint például a szépségkirálynőkön) egy szalag, és arra az van írva: Édes Anyanyelvünk Pályázat I. díja.

No ne, ez már szinte sok. Hogy aztán ez még lassan főzni is tudjon. Szokta volt mondani egyik barátom a strand fűszálperspektívájából nézve a felhozatalt. És igen, ilyen is ez a könyv. Szinte szó szerint. Nekem mondjuk a gíroszrész kiváltképp tetszett. Mondjuk, nincs pesti gírosztérképem, és nem is akarok polemizálni a jó gírosz fellelhetőségi helyéről, helyeiről. Igazából szerintem mindenkinek máshol, másért jó.

Ez lehet ebben a könyvben is. Ez az általános, örökérvényű igazság. A néhol egészen apró mozaikokból felépülő szerkezet részleteiben is izgalmas. A porcikái is élvezetesek. Még a dzsumbujnak is megvan a varázsa. Mi ne tudnánk. De majd lehet, a romantikusabbaknak a háztetők vagy a galambok lesznek a nyerők. Vagy a József Attila-év kapcsán a költőhöz kapcsolódódó sorok, vagy a Duna gyanús kékje. Esetleg a belopózó ősz. Őszelő. Krúdys. Kőrösis. Regényes, mesés.

Budapest, nőváros. Párizsról is már hallottunk ezt-azt. És mi van Pozsonnyal, Prágával? Kiderül egyszer? Legalább a nemük? Lesz velük valami idővel?

De addig is itt, ebben a könyvben, vagyis ebben a városban, vagyis, ahogy a hölgyeknél, az idő picit másként szuperál, vagyis telik, de nem múlik. Ez, ez elragadó.

Használjuk, hátha működik, és úgy felejtődjünk, tudják, ahogy az a füstcsík a levegőben egy város felett. Jó lenne.

Mizser Attila