Trinken, bis der Arzt kommt…

Éppen ez teszi a düsseldorfi karnevált Németország egyik legjellegzetesebb, legtarkább ünnepségévé. Ezekben a napokban majdnem minden megengedett, ilyenkor mindenki mindenkinek a komája, és annyira mindegy, mint virrad az emberre a másnap, hogy nyugodtan érdemes a tömeggel a végsőkig, hamvazószerda hajnaláig talpon maradni. Remekül el lehet veszni a színes forgatagban, mindenki maszkot, szerepet ölt, valami mással azonosulhat, és hat nap erejéig megcselekedheti azt, amire egyébként biztosan nem lenne mersze. Persze, tudjuk, az egésznek vallási háttere van, carne levare, azaz a húst elhagyni, búcsút venni a negyvennapos böjt előtt – nemcsak a hústól. A Rajna mentén ennek az ünnepnek azáltal nagy a jelentősége, hogy az iparosodott nagyvárosok környéke nem éppen vallásosságáról híres, a templomok vasárnaponként félig üresek, a Ruhr-vidék széles vonzáskörzetéről pedig tudvalévő, hogy sokféle tájról és országból származó vegyes lakossága csak töredékében vagy egyáltalán nem ápolja azt a temérdek ősi hagyományt, azt tarka folklórt, amely Dél-Németországban például máig elevenen él. A karnevál, így a düsseldorfi is, mindezek ellenére elmaradhatatlan része az évnek, már-már jellegzetessége a városnak. Talán azért is, mert nem rekeszt ki senkit, mindenkihez szól és a maga hatalmasságában mégis könnyed névtelenséget kínál résztvevőinek.

A jeck fittyet hány a holnapra

Az egész ceremónia azzal kezdődik, hogy csütörtök délelőtt pontban tizenegy óra tizenegy perckor egy ollókkal felfegyverkezett, vénasszonyokból álló menet bevonul a városházára, kihozza a Marktplatzon addigra már összegyűlt tömeg elé a főpolgármestert, majd ünnepélyesen lenyisszantják – a nyakkendőjét. Erre a sorsra jut e napon bármelyik férfi, a hölgyek ugyanis trófeaként gyűjtik a nyakkendőcsonkokat. Igen, a vénasszonyok csütörtökével (Altweiberdonnerstag) újra itt a hagyományos, őrült Rajna-menti karnevál. Helau, helau, kurjongatják a maskarákká változott düsseldorfiak. Sok fiatal és kevésbé fiatal indul ilyenkor szerencsét próbálni, hiszen a rossznyelvek szerint az évben soha ilyen könnyen nem lehet alkalmi, futó szerelmi kapcsolatra szert tenni. Jelmezben virít a postás, az elárusító, a pék és sok irodai alkalmazott is. Az eszményi ünneplő állandó jelzője a jeck, a szorgalmas mulató: jeck az, aki részt vesz a körmeneteken, a végsőkig talpon van és mulat, táncol, fittyet hányva a holnapra. A város tele van lovas rendőrökkel, reggelenként vastag réteg üvegszilánk borítja az Altstadt sétálóutcáit, olyannyira, hogy könnyedébb gumitalpú sportcipőben nem is ajánlatos az utcára menni. Az óvárost aztán délelőtt kilenc-tíz órára kitakarítják, nem sokkal később újra megjelennek az első ünneplők, és az egész kezdődik elölről.

Légy paraszt!

A nagyobb bevásárlóközpontok már vagy egy hónappal a karnevál kezdete előtt tele vannak tarkábbnál tarkább kosztümökkel, a leggyakoribbak az apáca-, szerzetes-, kalóz-, valamint bohócruhák, igen sok a diszkókirály, és nem ritka a bajor népviseleti parasztjelmez sem, annak ellenére, hogy a Rajna-menti átlag német szemében a bajorok megítélése nem egyértelműen jó. Aki viszont igazán jeck akar ilyenkor lenni, az mindenképpen maga készíti el jelmezét. Tavaly például, amikor a médiában nagy visszhangja volt a madárinfluenza-járványnak, több olyan jelmezt is lehetett látni, amely beteg csirkét formázott. Hiába, haladunk a korral.

Ne igyál kölni sört!

Egy ilyesfajta ünnepsorozat kiváló alkalom a már meglevő, ősi rivalizálások kiújítására, hangoztatására. A régi vetélytárs, Köln, talán nagyobb, népesebb, de Düsseldorf lehagyja minden másban, karneválja is sokkal tarkább, legalábbis a tősgyökeres düsseldorfiak szerint. A mulató tömeg hagyományos itala a Düsseldorfra jellemző Altbier (egyfajta barna sör), csütörtöktől hétfőig ez folyik mindenhonnan, nem árt tudni viszont, hogy a kölniek jellegzetes söre, a Kölsch fogyasztása szigorúan tilos (és fordítva, éppúgy szentségtörésnek számít, ha valaki ezekben a napokban Kölnben Altbiert iszik). És természetesen előkerül a fánk (Berliner) és egy sor más nyalánkság is. Az egész forgatag gócpontja az óváros tengelye, a szűk Bolkerstraße, ahol Heinrich Heine szülőházán meg egy kisebb ruhaüzleten kívül valóban minden más épület földszintjén és alagsorában kocsma áll – nem hiába nevezik hát a városnak ezt a részét a világ leghosszabb bárpultjának. Ezen az utcán egyébként csúcsidőben, csütörtöktől kedd éjszakájáig estelente még lépésben is alig lehet áthaladni, de hát ki akarna ezekben a napokban sietni, főleg haladni...

Talicskán szerzett érdemek

Alkalmi szónokok – Büttenrednerek – szapulják a politikát, Merkel asszonyt, Busht, a tévésztárokat. A város híres bevásárlóutcája, a Königsallee az (ilyenkor tán megbocsátható) ízléstelenség határát súroló, ordenáré, de a februári hideghez mérten nagyon is szellős női kosztümökbe bújt férfiaktól hemzseg: A Tuntenlauf győztese az lesz, aki a legrikítóbb parókát, a legmagasabb sarkú cipőt, a legmaskarább szoknyát vonultatja fel, és a legközönségesebb beszólásokat produkálja. A farsangi napok jellegzetes része a Niederkassel városrészben már több mint egy évszázada évente megrendezett Tonnenrennen. Szintén jelmezbe bújt résztvevői, túlnyomórészt férfiak versengenek súlyos hordókkal megpakolt talicskát tolva különböző díjakért meg a hölgyek elismeréséért. A játék időre megy, és szigorú szabályai vannak. A külvárosi lakónegyedek utcáin az ilyenkor szünetjüket élvező gyermekek színes madzaggal állják el az arrafelé haladó autók útját. Vámot szednek. Az összeget édességben szokták megadni, ám akinél nincs cukorka, az ilyenkor aprópénzben fizet.

Apácák, állatok, bonbonok

Az ünnepforgatag kicsúcsosodása egyértelműen hétfőre esik, ez a Rosenmontag. Hivatalosan ugyan nem munkaszüneti nap, viszont szinte nincs munkaadó, aki ilyenkor szabadot ne adna alkalmazottainak. Düsseldorf utcáin ilyenkor egy több kilométer hosszúra duzzadt, pazar díszítésű kocsikból, a képtelenségig változatos, fantáziadús szekerekből, különféle figurákkal, mottókkal díszített, zenélő, sípoló, doboló alkalmi tákolmányokból álló tarka karaván hömpölyög végig. Jó idő esetén akár egymillió ember kíséri, ilyenkor jön ki a legtöbb család is, az egész környék tele van a belváros felé gyermekestül-nagypapástul igyekvő maskarákkal. Nem ritka az sem, hogy a hosszan kígyózó forgatagból a mázsányi konfetti mellett cukorka vagy bonbon szállingózik. Külön jelenségnek számít, amikor a menet véget értével a tömeg lassan hazaindul. Az egész városban hazafelé ballagó állatjelmezeket, apácákat, szörnyeket lehet látni. Olyan, mint egy különös, csendes és békés forradalom.

A karnevál és az asszimiláció

Érdekes tanulmányok témája lehetne, hogy az itt élő külföldiek mennyire ünnepelnek együtt, illetve mennyiben tartják magukénak ezt az ünnepet. Ha mérhető, kutatható ez egyáltalán. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a város muzulmán lakossága – noha megtűrik, sőt szeretik azt – nem fogadta be a parádét, nekik megvan a saját ünneptáruk, de japánt sem sokat látni az ünneplő tömegben (Düsseldorfban található Európa legnépesebb, mintegy nyolcezres japán kolóniája). Az Európa más országaiból érkezett külföldiek azonban előbb-utóbb maguk is beállnak az áradatba, és ugyanúgy ünnepelnek, mint német kollégáik.

Az intelligencia rókabája

A lázas hat nap nem mindenkinél talál lelkes fogadtatásra. Némely, magukat hűvös egyszerűséggel értelmiségieknek tituláló körökben nagy divat ilyenkor a karneválozókat mint jellemtelen, közönséges, részeg bandát szidni. A téma kapcsán szokás az identitászavar fogalom említése is. Kétségkívül van a farsangban egy adag közönségesség, gyakran valóban puszta alibi a rendbontásra, a mértéktelen piálásra. De megéri-e ilyenkor is szigorúnak lenni? Lehet persze kényelmesen fitymálni a jellemvonásokat, lehet ravasz rókaként sarkon állva embertípusokat tanulmányozni és csípős karikatúrákat készíteni. Ez is érdekes és biztosan értékes hozzáállás, és ugyanúgy szerves része a nagy forgatagnak, mint a bohócruhában trombitáló önfeledt ünneplő. A legtöbb ember, ha kezdetben elrémíti is a maskarába bújt áradat vagy éppenséggel saját maga felkészületlensége és civil ruházata, előbb-utóbb, ilyen vagy olyan formában átadja magát az őrületnek.

Piál a föld...

És nem éppen ez lenne önazonosságunknak egyik legősibb, legelemibb bélyege? Az évente eljövő rituálé, a bolondos szereposztás? Hiszen emberemlékezet óta ezt tették sámánok, trófeákért és királykisasszonyok kezéért küzdő címeres lovagok, bohócok és szemfényvesztők, de ezt tesszük mindnyájan sokszor mindennap. Az alig több mint fél évvel ezelőtt lezajlott labdarúgó-vb miliője bizony nem sokban különbözött egy átlagos karneváltól. Csak ott éppen nem lovagok meg papok, bohócok és ősemberek parádéztak, hanem németek, angolok, olaszok. Szerepet öltünk, jelmezt cserélünk, ha nem is mindig tudatosan. Farsangkor bárki felidézheti álmait, a sisakrács fedte névtelenségbe burkolva akárki lehet (újra) muskétás, érsek, karatézó vagy pokémon. És ami a legfőbb, mindenki készül rá, és mindenki egyszerre csinálja. Az is biztos, hogy senkit nem nevetnek ki rosszindulatúan jelmeze kirívósága miatt. Mert az számít, amit egyébként szégyellenénk. Remek lehetőség profi búfelejtésre. Az ilyenkor történt kínos dolgok később csak feleannyira vagy egyáltalán nem számítanak. Az egész olyan, akár egy könnyed vázlat, egy vágólap. S mindebben van valami titkos, egy kevés tiltott, egy kevés közös, egy kicsit mulandó és rögtönzött. Trinken, bis der Arzt kommt, szól a hagyományos Jeck-mondás, inni egészen addig, míg nem jön el az orvos. Hogy aztán hamvazószerdán, a Hoppeditz nevű szalmabábu elégetésével, az élénk hangulatú kalandok lezárásával, ha nem is feltétlenül böjtölve, mindenesetre újra a régi rend alakjában váltsa fel ezt a pár napos farsangi lázat az idővel ugyan már megkopott, de még mindig valós német munkaszeretet és precizitás.