Tóth Kálmán református lelkész emlékezete

GALO VILMOS

Szegény földműves szülők ötödik gyermekeként született 1904. december 5-én a Zselízhez közeli Nagypeszeken. 1917-ben a pápai református gimnáziumba került. A történelmi Magyarország széthullása után visszatért szülőföldjére, majd 1920-tól immár Csehszlovákiában, az ipolysági állami gimnáziumban folytatta tanulmányit. Az érettségi után a Losonci Református Teológiai Szeminárium lelkésznövendéke lett. Itt fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy a jövőben a református ifjúsági munka területén szeretne munkálkodni.

A „bibliakörös fiúk”

A Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyház az 1920-as évek második felében kezdett komolyan foglalkozni a református ifjúsági munka megszervezésével. A Konvent Varga Imre és Narancsik Imre segédlelkészeket bízta meg a közép- és főiskolai református ifjak lelki gondozásával. A két ifjúsági megbízott a losonci református teológia hallgatóival együttműködve végezte munkáját, mely ugyan ígéretesen indult, de pár év múlva különböző okok miatt elakadt. Tóth, aki kezdetektől fogva aktív részese volt e kezdeményezésnek, egy későbbi írásában meglehetősen elmarasztalóan ír az ifjúsági munka ezen időszakáról: „Ha összegezni akarnám ezen idő eredményeit az ifjúsági munka terén s számba venni azt, amit én nyertem ezen idő alatt, azt mondhatnám, hogy nagyon kevés és csak negatív volt az a nyereség és eredmény. […] Lelki indíttatást nem Losoncon nyertem, hanem főképpen más magyarországi és egyéb külföldi konferenciákon. Az ifjúsági munka alapvető kérdéseit szintén nem ismertem meg a theológián, mert erre a mi mozgalmunk nem nyújtott lehetőséget. […] Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen nem volt sem Losoncon, sem máshol rendszeres ifjúsági munka. Emlékszem rá, hogy azzal az elhatározással távoztam a theológiáról, hogy majd kinn, a gyülekezetben meg fogok ismerkedni közelebbről a munkával és a magam elgondolása szerint csinálom, nem más parancsára.”

1931-ben Komáromba került Galambos Zoltán mellé segédlelkésznek. A város több mint 4000 fős református közössége a szlovák országrész legnagyobb kálvinista gyülekezete volt. Tóth Kálmán megérkezése után azonnal hozzálátott az ifjúsági munka megszervezéséhez, összegyűjtötte azokat a felső-középiskolás fiatalokat, akik a Szentírás iránt komolyan érdeklődtek, és heti rendszerességgel bibliaórát tartott nekik. Ösztönzésére a „bibliakörös fiúk” közül többen aktívan bekapcsolódtak az ifjúsági munka szervezésébe is: vasárnapi iskolai oktatást vállaltak Komáromban és a környező falvakban, tanonc bibliaköröket hoztak létre, ifjúsági missziói napokat tartottak. Évente nagy sikerrel többnapos ifjúsági konferenciákat szerveztek, melyek programját a korábbiaktól eltérően kizárólag a Bibliára építették. Az ifjúsági evangelizáció terén elért sikerek megerősítette Tóthot abban az elképzelésében, hogy korábbi református ifjúsági munka kudarca elsősorban abban keresendő, hogy túl nagy teret szentelt a társadalmi, politikai, irodalmi és egyéb kérdések megvitatásának, ahelyett, hogy programjának középpontjába tisztán a Bibliát és Jézust állította volna. Csoportjukban egyre erősödött a késztetés, hogy tiszta evangéliumi életet éljenek. Ritmikus zsoltáréneklést kezdtek tanulni, imaórákat tartottak, majd számos tagjuk szociális munkát kezdett végezni. Többen már ekkor úgy döntöttek közülük, hogy egész életüket Isten szolgálatának szentelik.

A kiskoszmályi mozgalom

Tóth Kálmán szemléletváltozásának a hátterében a kiskoszmályi mozgalom munkájával, illetve annak vezetőjével, Nehézy Károllyal való megismerkedése állt. Nehézy a 20. század egyik legeredetibb magyar evangelizátora volt. A húszas években a Komáromhoz közeli Marcelházán volt lelkész, ahol tevékenysége nyomán vallásos lelki ébredés indult, és a helyi gyülekezet egy saját árvaházat alapított. Az árvaház a 30-as évek elején a Léva melletti Kiskoszmályra költözött, ahol hamarosan több mint 50 gyerekről gondoskodtak. Körülötte egy kegyes (pietista) vallásos ébredési mozgalom bontakozott ki, mely az evangelizációt és a szociális munkát tekintette fő céljának. (A pietizmus központi fogalmai a bűn és a kegyelem, a régi életből az újba való újjászületés, amely a megtéréskor tanúsított bűnbánatban jelenik meg.)

A komáromi „bibliakörös fiúk” 1934-ben csatlakoztak a kiskoszmályi mozgalomhoz. Ezt követően felvették a Timóteus Szövetség nevet, magukat Timóteusoknak kezdték nevezni, tevékenységüket pedig a kiskoszmályi mozgalom ifjúsági munkájaként határozták meg. Mivel szükségük volt egy állandó konferenciázó helyre, 1935 nyarán Kiskoszmályon önkéntes adományokból egy közel 80 fő elszállásolására alkalmas fabarakkot építettek, további konferenciáikat már itt tartották.

A Timóteus-munkában komoly törést jelentett, hogy Tóth 1935 végén elhagyta Komáromot, és a feketeardói gyülekezet lelkésze lett Kárpátalján. Itt-tartózkodása alatt vette feleségül a komáromi Tárnok Gizellát, aki élete végéig hűséges társa volt. Gyermekük nem született, ezért később, 1946-ban örökbe fogadtak egy ötéves árva kislányt, Kovács Ilonát. Tóth távollétében az ifjúsági munka Komáromban és környékén hanyatlani kezdett, ellenben a legkeletibb egyházmegyében virágzásnak indult. Alig több mint egyéves kárpátaljai tartózkodásának valódi jelentőségét abban kereshetjük, hogy szellemi összeköttetést tudott teremteni a kegyes lelkiséget képviselő kiskoszmályi mozgalom és azon kárpátaljai lelkészek között, akik hasonló szellemben képzelték el az egyház megújulását (pl. Szabó Béla, Simon Zsigmond). Ez döntő hatást gyakorolt a 30-as évek második felében kibontakozó kárpátaljai református ébredésre (és az ún. Keleti Baráti Kör tevékenységére), melynek közvetett hatása a mai napig érzékelhető a Kárpátaljai Református Egyház életében.

A Timóteus-palota

Tóth Kálmán 1937 elején visszatért Kárpátaljáról, és árvaházi lelkész lett Kiskoszmályon. Mivel a faluban csak elemi iskola működött, komoly gondot jelentett a tehetségesebb árvák továbbtaníttatása. A probléma orvoslására ugyan Léván már 1934-ben létrehoztak egy fiókárvaházat, de ott kevesen fértek el, így a Timóteusok elhatározták, hogy egy újabb otthont építenek Komáromban, és magukra vállalják a fiúárvák ellátásának és nevelésének a terhét. Így a várostól ingyen kapott két holdas telken 1938 márciusa és októbere között felépítették a kiskoszmályi mozgalom komáromi árvaházát, a „Timóteus-palotát”. Ezt követően Tóth feleségével átköltözött a komáromi intézetbe, melynek lelkészvezetője lett. Az épület gyorsan megtelt gyerekekkel, hamarosan már több mint ötven személynek adott otthont. A „Palota” a felvidéki árvagondozás és ifjúsági evangelizáció egyik legfontosabb központja lett. Tóth Kálmánt 1944-ben a komáromi egyházmegyei misszió lelkészének választották meg, a háborús viszonyok miatt ez irányú tevékenysége azonban főként csak 1945 után bontakozhatott ki.

A második világháború vége a szlovákiai magyarság szempontjából az 1938 előtti területi visszarendeződést, majd a jogfosztottság éveit hozta. A református egyház szlovák vezetés alá került, mely számos magyarellenes rendelkezést léptetett életbe. A kiskoszmályi mozgalmat mint magyar szervezetet feloszlatták, vagyonát – köztük az árvaház épületeit is – az állam elkobozta. Így állami kézbe került a Timóteus-árvaház is, Tóth és családja kénytelen volt elhagyni az intézményt.

Komáromtól Prágáig

A háború kataklizmája után a 30-as években indult lelki ébredés hullámai még magasabbra csaptak. Tóth nagy lendülettel folytatta missziói tevékenységét a komáromi egyházmegyében, mely országos viszonylatban is jelentős evangelizációs központtá vált. Vezetésével 1949- ben Komáromban missziói intézetet alapítottak, melyet azonban felsőbb állami nyomásra egyéves működés után be kellet zárni. A jogfosztottság éveiben havi rendszerességgel ún. baráti körös találkozókat tartottak, melyek nemcsak a hitélet ápolása, hanem a magyarság megtartása terén is fontos szerepet játszottak. 1947 tavaszán az egyházak a pozsonyi magyar meghatalmazotti hivatallal együttműködve Csehországba küldték papjaikat a deportált magyarok lelki gondozásának az ellátására. A református egyházban Tóth Kálmánnak jutott a nehéz feladat, hogy megtalálja és felkeresse a kitelepített reformátusokat. Az egykori deportáltak később a legnagyobb hálával emlegették Tóth közöttük végzett munkáját.

A kormány egy 1950-es rendeletével a református lelkészképzést a prágai Comenius Evangélikus Teológiai Kar jogkörébe utalta. A református egyház oktatói két helyet kaptak a karon, és 1951-ben Štefan Turnský mellett a docenssé kinevezett, csehül kiválóan beszélő Tóth Kálmánt kérték fel a többségében magyar anyanyelvű református lelkészek oktatására. Két szemeszteren keresztül teológiai és egyháztörténeti tárgyakat oktatott a teológus-hallgatóknak. Emellett ellátta a prágai református közösség lelki gondozását is.

A szlovákiai egyházak működését felügyelő Egyházi Ügyek Szlovákiai Hivatala 1952-től egyre erőteljesebben lépett fel az evangelizációval szemben. Beidézték Pozsonyba Tóth Kálmánt is, és a komáromi egyházmegye missziói lelkészi, egyúttal prágai oktatói állásáról való lemondásra szólították fel, azzal, hogy ha nem tesz eleget a felszólításnak, hivatali úton fosztják meg tisztségeitől. Egyúttal gyülekezeti lelkipásztori állás elfoglalására kapott záros határidőt – a komáromi egyházmegyén kívül. 1952-ben így a barsi egyházmegyéhez tartozó Ipolypásztó lelkésze lett. Itt a hatóságok zaklatása ellenére tovább folytatta missziói munkáját; továbbra is szervezte a „baráti köröket”, azonban munkája elé egyre nagyobb nehézségek tornyosultak, mivel állami nyomásra az egyház is megkezdte a missziói munka leépítését.

1956. szeptember 21-én előadást tartott egy lelkészkonferencián a Tátrában, de hazatérte után már nem érezte jól magát. Hamarosan kórházba került, majd négy nap múlva, szeptember 25-én, 52 éves korában váratlanul elhunyt. Halálát nem kezelt cukorbetegsége okozta. Személyében a szlovákiai magyar belmisszió egyik legkiválóbb képviselője távozott az élők sorából.

A szerző a komáromi Duna Menti Múzeum történésze