Törzsi Eurovízió

Bevallom, nem tartozom a könynyűzenei vetélkedők nézőközönségéhez, s ezen alapjaiban a legutóbbi, 52. Eurovíziós Dalverseny sem változtatott. Annál is inkább, mert nem követtem a vetélkedőt, nem hallgattam elejétől a végéig a dalszámokat – pontosabban afféle háttérzeneként mégiscsak volt valami fogalmam az akcióról. Viszont magát a szavazást, amely eldöntötte, ki nyeri az idei vetélkedőt, végignéztem. Enyhe hányinger kíséretében.

Magáról a szavazásról annyit kell tudni, hogy minden országban saját sorrendet állítottak föl, ennek alapján kapott egy-egy versenyző pontokat. A nézők nem szavazhattak saját országuk versenyzőjére, kivédendő a hazaszavazást. Nos, nem hogy nem lehet kivédeni az említett módszerrel a hazaszavazást, hanem éppen ellenkezőleg. Az uniós, kevésbé uniós és nem uniós európai szavazópolgárokból a lehetőség szinte zsigeri, törzsi energiákat mozgósított. Ahogy egymás után jelentek meg a képernyőn az egyes országok szavazataiból összeálló sorrendek, kínomban egy idő után már azzal kezdtem szórakozni, hogy előre megjósoltam az eredményeket és pontszámokat – és, sajnos, szinte sosem tévedtem. Romániában a moldáv versenyző produkciója volt a „legjobb”, Moldáviában a románé. Cipruson, enyhe túlzással, már évtizedek óta csak görög versenyző kapja a legmagasabb pontszámot – biztosan az egész európai könnyűzene elbújhat a görög mögött. De akkor a muzulmán vagy jelentős muzulmán lakossággal rendelkező államokban miért a török és a bosznia-hercegovinai versenyzők taroltak? Tényleg: a britek és a németek annyira szeretik a török popzenét??? Vagy valami másról van szó?

Ezek után egyáltalán nem véletlen, hogy a dobogóra kizárólag szláv államok – Szerbia, Ukrajna, Oroszország – versenyzői állhattak fel. Szegény győztes Szerbia! A szétesett jugoszláv területek szerb lakossága éppúgy énekesükre szavazott, mint a nyugat-európai országok jelentős szerb diaszpórája vagy a szláv testvériséget vallók. A magyar közvetítés egyik parodisztikus mélypontja volt, amikor kiderült, az észtországi szavazóknál az orosz versenyzők győztek. A magyar műsorvezető szerint ugyanis ez azért érdekes, mert most volt Észtországban a szobor körüli botrány, de – hangzik a bölcs megállapítás – úgy látszik, a zenében nincs politika. Ja, igen, főleg ha elfeledkezünk a 30%-nyi észtországi orosz lakosságról, amelynek egyes tagjai pár hete még bőszen tüntettek, most pedig ugyanolyan bőszen szavaztak az orosz, fehérorosz stb. versenyzőkre. Mint ahogy bőszen szavaztak a vajdasági és az erdélyi magyarok is, magyarországi buzdítás nyomán, most jól jöttök alapon – Szerbia és Románia zászlaja alatt, a magyar versenyzőre. Vagy a skandináv országok egymásra stb., stb.

Nemcsak az fájó, hogy faji, nemzeti, vallási alapon folyt szinte az egész szavazás, hanem hogy elég markáns határ rajzolódott ki Kelet- és Nyugat-Európa között. A vesztes, komplexusaikból ilyen „sikerek”-be menekülő és tágas rokonsággal rendelkező országok hierarchiájából egy negatív minta rajzolódott ki: minél előrébb végzett egy ország, annál szerencsétlenebbnek, alacsonyabb civilizációs szinten levőnek tűnik urambátyámos, vérségi alapú gondolkodásmódjából következően – ebből a szempontból nem is olyan rossz a magyar versenyző helyezése. Az pedig borítékolható, hogy hasonló részvétel és hasonló feltételek mellett sem ír, sem brit, sem magyar, sem lett, litván vagy észt győztese nem lesz a versenynek az elkövetkezendőkben.

Annak a versengésnek, amelynek semmi köze nem volt sem az értékhez, sem a minőséghez, sem az esélyegyenlőséghez – annál inkább az európai vérségi alapú, törzsi gondolkodáshoz. Ja, az csak hab a tortán, hogy idén a „parádés” versengésre az Egyenlő Esélyek Mindenki Számára Európai Év keretén belül került sor...