Történetmondás felsőfokon

Azok számára, akik még csak a borítóját látták, s nem lapoztak bele Csicsay Alajos könyvébe, nehéz lesz érzékeltetnem, mi mindenről szól az Iskolatörténet. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnám, a (cseh)szlovákiai magyar iskolák történetéről esik benne leginkább szó, de ez is talányos feladvány. Mert mi is az a szlovákiai magyar iskolák története? Csak a Lilium Aurum Kiadónak — e mostani kötet gondozójának — is több olyan kiadványa jelent már meg, mely a kérdést így vagy úgy megválaszolja, vagy a kérdéses témát valamilyen módon kimeríti.

Nos, Csicsay Alajos Iskolatörténete mindenekelőtt a teljességre törekszik. Ez már a könyv első felütésekor nyilvánvalóvá válik, hiszen A kezdetekről című fejezet az iskola (és a tanítás, valamint az oktatás szó és fogalom szerinti) körülhatárolásával indít, időben meg valahová Mezopotámiába irányítja az olvasót, míg a kötet végi Felhasznált irodalom a szakma legújabb, XXI. századi forrásait is feltünteti. A közbülső mintegy 270 oldal tartalmáról a negatív meghatározás árulhat el sokat, magyarán: könnyebb megfogalmazni, mi az, amit e teljességből az Iskolatörténet nem vállalt. S itt egyvalamit említhetek csak: a tárgyalt anyag szintjén nem vizsgálja a felsőfokú oktatást — igaz, a két háború közti tanárképzés jellemzőit egy rövid fejezetben azért összefoglalja.

Az Iskolatörténet két szempont együttes érvényesítésével ragadja meg a (cseh)szlovákiai magyar oktatás jellemzőit, mindenekelőtt helyzetét, jellegét és szerepét: időrendi sorrendben és tematikus egységekben. A két látószög egy ezek fölötti, vezérelvként érvényesülő szemléletmódban egyesül — a kisebbségi iskolarendszer sajátosságainak feltérképezéséhez a mindenkori történelmi (akkor aktuális politikai) helyzet szolgál viszonyítási alapul. Mégis, szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy nem vagy nem elsősorban a könyv felépítéséből, a téma felfogásának fent vázolt rendszeréből kifolyólag válhat az Iskolatörténet igazi bestsellerré, hanem sokkal inkább a szerző témamegközelítési, előadói módszerének köszönhetően.

Csicsay Alajos olyan, a tudományos-népszerűsítő szakirodaloméval rokon stílusú, szerkezetű és ízlésű közlésmódban taglalja az adott politikai kereteket s jeleníti meg a társadalmi hangulatot, mely nem áll távol a szépirodalom szociográfiai-elbeszélő műfajaitól sem, sőt helyenként kifejezetten az emlékirat-irodalom stílushatásait idézi. Nem történelmet ad elő, hanem a tényeket szervesen a történetmondásba fűzve elmeséli a történteket. Ez a fajta interpretáció úgy tartja fontosnak az olvasói ismereteket gyarapítását, hogy az ismereteket, elsajátításukat és elsajátításuk módját műveltségi kérdésként kezeli, éppen ezért leginkább a szemléltetve magyarázás és az összefüggéseiben értelmezés módszerét alkalmazza az anyag kifejtésében. A kronologikus „iskolatörténet” elemzése során, tehát az 1918-tól nagyjából 2000-ig (2001-ig) tartó időszakot bemutatva, annak egy-egy jellemző szakaszát nagyítja ki, s ezeket utalásokkal kapcsolja-köti a korábban tárgyalt vagy következendő fejezetekhez, témákhoz.

Ezek központjában mindenkor az ember áll, a tanító és a tanuló, a tanár és a diák. S mindazok, akiktől az oktatás és a nevelés e főszereplői függenek, a gondnoktól meg az iskolaorvostól a legfelső politikai vezetőkig, beleértve a tanítást és a tanulást befolyásoló valamennyi negatív és pozitív — történelmi, szociális, adminisztratív, szakmai, kollektív és egyéni, ideiglenes vagy tartósnak bizonyult — körülményt. A kisebbségi helyzetek és szerepek hátterében folyamatosan jelen van a többségi nemzet és az uralkodó államideológia viszonyulása is, és szükség szerint a magyarországi állapotokkal való összevetés nyújtotta tapasztalat. Mi sem természetesebb, hogy az iskoláink történetében a két háború közti, valamint az 1945-től napjainkig tartó két nagy korszakon kívül teret kapnak a jogfosztottság évei is, továbbá a hadifogságba került tanítók áldatlan sorsa. Mint ahogy minden jelentős esemény és mozzanat, mely éppenséggel az iskoláink megmaradásának függvényében vizsgálja megmaradásunk esélyeit.

E rendkívül terjedelmes és sokfelé ágazó tárgykörnek nincs olyan kisebb egysége, melyre a könyv ne térne ki. Nem csak arról van szó, hogy a kisebbségi iskolák ügyével és a tanítással kapcsolatban minden lényeges ismeretet és tudnivalót magában foglal, hanem arról, hogy vállalt feladatának — az iskoláink mindenkori állapotáról nyújt szintézist — nem tud eleget tenni anélkül, hogy — a tájékoztatás teljességét szem előtt tartva — ne kerítsen sort az összkép kialakításához talán nélkülözhető, ám pedagógiai (erkölcsi) szempontból célszerű és fölöttébb hasznos információk, vélemények, attitűdök felmutatására, rövid értékelésére. ĺgy kerül be a történetmondás sodrába a tanulmányi kirándulások, versenyek és a kényszerű szerepvállalások tapasztalatain kívül a hitoktatás kérdésköre, a cigányság és a zsidóság képzése (múltja és jelene), a könyvtárhelyzet, a szlováknyelvtudás, a lapkiadás, a higiénia, a bérezés (és a tanítók nyugdíja) problematikája… hosszan lehetne sorolni.

Mint a tudományra támaszkodó szakirodalom általában, az Iskolatörténet is bőséggel sorakoztat fel, rendez, csoportosít és hasznosít koncepciójának szüksége szerint adatokat, forrásművek eredményeit, kimutatásokat, törvényeket, rendeleteket és előírásokat, ezeket azonban a folyamatok megértéséhez és helyes értelmezéséhez nélkülözhetetlen ismertetés formájában alkalmazza. Leginkább azonban — s azt hiszem, ez adja a könyv egyedi varázsát, lényegében ettől olyan vonzóan olvasmányos és „emberközpontú” — a műfajához hasonló stílusú forrásokat idézi: a republika idejéből főként a Szerényi Ferdinánd szerkesztette Csehszlovákiai Magyar Tanítók Almanachja és az Ölvedi László szerkesztette A visszatért Felvidék adattára című köteteket (ez utóbbiból a Vájlok Sándor-öszszefoglalást); az 1945 utáni irodalomból pedig a sorsfordító események közvetlen elszenvedőinek vallomásait: az Iskolatörténetéhez hasonló szerkezetű-célzatú könyvek (egyebek közt a Csengerné Kovács Erzsébet írta „Mint tudomány vásárjába…” című, egy kisközség, konkrétan Kisújfalu életének és iskolájának történetét bemutató kötetből merítve), vagy a közvetlen érintettek és érdekeltek szóbeli közlése alapján. A nagy történetmondók jól bevált módszere ez: gyűjtsd egy életen át, amit a magad szakmája szerint fontosnak és érdekesnek tartasz, s amikor már mindent, amit megtartandónak s figyelemre méltónak gondolsz, ezt a hagyományként élő tudást add tovább saját életeddel s tapasztalataiddal kiegészítve.

S még valamit ezekhez a könyv varázsának megfejtését firtató széljegyzetekhez. Ha a könyv várható, mert elkerülhetetlen sikerének titkait kutatjuk, nem hagyható figyelmen kívül, hogy az Iskolatörténet szerzője több évtizeden át gyakorló pedagógus, pedagógiai szakíró, azaz behatóan ismeri a téma legapróbb részletét is. Az meg, ami ennek a breviáriumként, kortörténeti esszéfüzérként is olvasható könyvnek ugyanilyen érdeme, a lebilincselő stílusa, kétségtelenül a szépíró Csicsay Alajos tollára vezethető vissza.

Azok számára, akik még csak a borítóját látták, s nem lapoztak bele Csicsay Alajos Iskolatörténetébe, azt ajánlom, tegyék meg. Bárhol üssék is fel, biztosra veszem, hogy visszalapoznak az elejére, ha ugyan nem feledkeznek bele annyira az olvasásba, hogy elfelejtenek visszafelé hajtogatni. A legjobb tehát, ha az elején kezdik. Csanda Gábor