Történeti tudat, a műélvezet vonzásában

Nosztalgikus múltidézés mai indíttatású hangvételét érzékelhette a néző a nagy lengyel költő és drámaíró Adam Mickiewicz Pan Tadeusz című elbeszélő költeményének filmreviteléből.

A remekmű filmi megjelenítése a neves rendező, Andrzej Wajda nevéhez fűződik, aki kiváltképp elismerést szerzett a romantikus igazságkeresést és a hiú remények szertefoszlását egyesítő lengyel történelmi lelki alkat avatott ábrázolásával. Egyébként a filmnek közvetlenül húsvét előtti, az ünnep szombatjára időzített műsorra tűzése is – a Magyar Televízió 1-es csatornáján – alighanem az irodalmi alapmű és filmi alakváltozata iránti kifinomult érzékről vallott. Mintha csak arra akart volna figyelmeztetni, hogy a húsvéti ünnep egyaránt módot ad a meditáló befelé fordulásra és az örömszerző szórakozás önfeledtségére. Mert a film hangulati alapfestésében mindkét hatáselem jelen van, az irodalmi ihletforrás és a filmrendezői megközelítés sajátos egymásba vetüléseként.

Wajda számára az 1832–1834 között keletkezett romantikus nemesi hőseposz, mely egyes értékelések szerint a lengyel irodalomban utat nyitott a realista ábrázolásmód felé, eszköz lett ahhoz, hogy érvényt szerezzen a korabeli alkotói szándék és műélvezet egyfajta mai fogantatású kiteljesedésének.

Mickiewicz nagy ívű hőseposza a párizsi emigrációban született, ahová a cári uralom elleni, 1830-ban az orosz fennhatóság alá tartozó Lengyel Királyság területén kitört felkelés leverése után távozott. A szerző művének cselekményét korábbi időszakba, a napóleoni háborúk idejébe helyezte. Az akkori litvániai lengyel nemesi világ mintegy körképszerű megörökítésével saját kora nemességének akart példát szolgáltatni. Az emigrációs honvágy, az elveszett haza utáni vágyakozás és a gyermekkori emlékek ihletésétől megszállva buzdította az újabb nemzedékeket a függetlenségi harc folytatására. Napóleon oroszországi hadjárata hazafias támogatásra lelt a litvániai lengyel nemesség körében is, és elsimítani látszott a regionális érdekellentétekből fakadó konfliktusokat. A hazafias nemesi felbuzdulást az ifjú Tadeusz képviseli, akit Mickiewicz – jövőbe mutató koncepciója szellemében – kezdeményezőerővel ruház fel: a fiatal nemesi sarj felszabadítja jobbágyait. Egyébként a mickiewiczi hőseposzból ezt emeli ki az a minden valószínűség szerint egyedüli írás, mely az elmúlt évtizedekben Mickiewiczről a hazai magyar kisebbségi közegben megjelent. A szerző, Sas Andor 1955-ben az akkori ideológiai korszellemnek is eleget tett ezzel az Új Szó hasábjain, miközben értékes mozzanatokat elevenített fel Mickiewicznek az emigrációban kialakult, magyarokhoz fűződő kapcsolatairól.

De milyen is az a napóleoni, Mickiewicz által megidézett lengyel nemesi világ? Szerb Antal világiroda-lomtörténete ad erről, magyar szemmel, felülmúlhatatlanul érzékletes képet: „Az emberek vadászattal, evés-ivással, gombaszedéssel töltik a bőséges időt, mindenki elnök, táblabíró, tárnokmester vagy valami szép hasonló címet hord, csak nemesek által lakott falvakat és csodálatos külpolitikai tájékozatlanságot látunk: mindez olyan otthonias.” Nem kétséges, hogy Szerb Antal itt magyarhonra utalt, azon sajnálkozva, hogy miért is nem választott Arany János korban közelebbi témát eposzaihoz, mert így a magyar nemesség szokásairól, erkölcseiről, jellegzetes típusairól is lenne kifejezésteljes magyar irodalmi látlelet. Szerb Antal nyilván Mickiewicz művészi ábrázolásmódjának azokra a jegyeire is gondolt, amelyeket egyaránt áthatott a meleg együttérzés és az ironikus bírálat. S ebből a szemszögből Mickiewicznek a léha semmittevést, a széthúzást, önzést, családi perpatvarokat és értelmetlen háborúskodást célba vevő költői telitalálatai magyar alkotásokban és történelmi eseményekben is visszaköszönnek.

Az eposz cselekményének közép-pontjában is családi viszálykodás áll. Két nemesi família viaskodik egymással az ősi vár omladozó falainak birtoklása miatt. Az ellenségeskedés végül is nevetséges hősi pózban megjelenített „megrohamozáshoz” vezet, ami aztán a közös ellenséggel, a beavatkozó orosz csapatokkal összefogva megbéküléssel végződik. A magyar olvasó és néző számára óhatatlanul is felidéződnek a patópáli magatartás költői képei és fordulatai, a Beszterce ostroma című Mikszáth-regény tragikomikus főhősének, a kőzépkori várúrként viselkedni akaró Pongrácz grófnak mulatságos cselekedetei, de ugyanígy Balassi Bálintnak a történetileg nagyon is hiteles villongásai a szomszéd birtokosokkal, erőszakos bevonulásának körülményei a pataki várba.

Andrzej Wajda élt a filmrevitel stíluselemeinek alkotó erejű alkalmazásával, mely főként a lankás litván tájat poetikussá varázsolva a film egészének is alaphangot adó, szinte krúdys hangulatkeltéssel párosult. Mindebbe Boguslaw Linda alakításának jóvoltából még szinte freudi mélylélektani asszociációkat keltő, és kafkai bűntudatot felvillantó mozzanatok is belevetülnek, amikor a titokzatos vándorszerzetes halálos ágyán bevallja: valójában Tadeusz édesapja, aki egykoron hiúságból elkövetett gyilkosság miatt szánta rá magát a szerzetesi vezeklésre. A film befejező jelenetei, az ifjú Tadeusz menyegzőjének fergeteges színpompája már kissé a népszínművek érzelgősségével is határos. S talán mintha itt, ezen a ponton válna érzékelhetővé Andrzej Wajda mához szóló filmi üzenete: a múlt a maga dicsőséges és ugyanakkor esendő mivoltával, kissé andalítóvá oldódva, szinte észrevétlenül késztethet sokkal értékesebb meditáló elmélyültségre, mint a szüntelen újat keresés rövid életű hozadéka a mai rohanó, megbolydult világban.

Ilyesmi történhet velünk már rögtön a film végén, a népes szereplőgárda feltüntetésekor. Hirtelen eszünkbe juthat, szerepelt-e a lengyel–francia koprodukcióban litván színész. Ugyanis a 19. századi nagy lengyel regényíró, Sinkiewicz trilógiája első kötetének megfilmesítése során a lengyel történelmi tudatban gyűlöletesnek számító ukrán hejtmant, Bohdan Hmelnickijt – akinek arcmása a mai Ukrajna öthrivnás bankjegyén szerepel – ukrán színész alakította. Vajon közrejátszott-e ebben, hogy lengyel, litván, belorusz és ukrán történészek a rendszerváltás után közös vállalkozásban megkísérelték egymás történelmének párhuzamos feldolgozását, a közös vonásokat és az eltérő, konfliktusforrást jelentő értelmezések okainak egymással szembesített feltárását?

Ezúttal, az 1999-ben készült film forgatása során ilyesfajta megfontolások nemigen merültek fel. Némi kesernyés közép-európai iróniával arra is gondolhatunk, hogy talán a huszadik századi lengyel–litván viszony valamiféle utórezgése hallatott itt, akaratlanul is, magáról. A két háború közötti Lengyelország és Litvánia között nemcsak a diplomáciai, hanem a postai összeköttetés is megszakadt. Litvániában tilos volt lengyel filmeket játszani, sőt olyanokat is, amelyekben lengyel színész szerepelt. Viszont a litvánok ősi fővárosában, a Lengyelországhoz került, lengyel többségű Vilniusban, lengyelül Wilnóban (a magyarok számára Vilna) a Stefan Báthory Egyetemnek egyetlen litván oktatója sem volt – közli Bojtár Endre Európa megrablása című könyvében.

A litván és lengyel önmeghatározás nehézségeiről vall beszédesen a Vilnában felnőtt, Amerikában élő nagy lengyel költő, Czeslaw Milosz egyik esszéjében, mely a Kalligram Kiadó gondozásában Szülőhazám, Európa címmel megjelent kötetbe is bekerült. Milosz az első világháború utáni, családokat is megosztó, egymással nemritkán szembeállító indentitásválasztással kapcsolatban írja: „Amíg rokonunk Párizsban Litvánia ügyéért fáradozott, apám más utat választott: ő a lengyel utászok tiszti egyenruháját viselte.” A lengyel–litván állami együttélés és különválás akár tükörképe is lehetne a magyar–szlovák viszony fejlődéstörténetének. A lengyel szemlélet a soknemzetiségű lengyel–litván kozépkori államot kizárólag Lengyelországként igyekezett kezelni, viszont a 19. és 20. században kibontakozott litván nemzeti mozgalom mindazt, ami Litvánia területén lezajlott – az ellengyelesedett nemességet is beleértve – litvánnak minősítette. ĺgy a litvánok számára a lengyel hősköltemény befejező felkiáltása, mely a filmben a zárójenetbe került – „Litvánia, hazám!” – valószínűleg legalábbis érzelemzavarokat vált ki. A kérdés csupán az, hogy az intellektuális elitet és a közgondolkodást összekötő szemlélet megteremtését, a kölcsönös közeledést szolgálva-e. Bízzunk a művészi leleményeknek a múltat mai közös művészi élménnyé nemesítő, és ugyanakkor elgondolkodásra késztető hatásában – magyar–szlovák viszonylatban is?!