Történelmi lánc közepén élni…

A Kalligram Könyvkiadó ezzel a – noha nem teljes, hiszen a kiadványba több dolgozat nem került bele – gyűjteménnyel mutatja be történészeknek, politológusoknak, filozófusoknak, szociológusoknak, etnológusoknak, publicistáknak, irodalomkritikusoknak és íróknak azokat a gondolatait, melyek Szlovákia múltjával s jelenével kapcsolatban a nevezett folyóirat hasábjain jelentek meg.

Azt hiszem, a folyóirat rendszeres olvasóit is meglepheti, milyen terjedelmesre duzzadt ennek a kérdésnek a vizsgálata egy évtized alatt, mennyi szakértő bevonásával, s mennyire különböző megközelítések születtek a válaszadásokban. Volt olyan időszak, nem is oly rég, amikor annak latolgatása, kik vagyunk, s honnan származunk, egyetlen személyiség kiváltságának számított; az illető általában olyan íróember volt, akinek már nem fűlt a foga regényíráshoz, s a történelmi küldetésről való elmélkedései által „a nemzet lelkiismeretének” mibenlétét igyekezett megragadni. Mintha ez a kiváltságos helyzete feljogosította volna arra, hogy múltat és jelent egyformán megítélhesse. Nem kellett napokat vagy éveket töltenie levéltárakban, hiszen lelki szemei előtt az idők mélyéből kirajzolódott a történelmi fejlődés görbéje, s ezzel együtt a nemzet elhivatottsága is. Ahhoz ugyanis, hogy egyeseket megfeddjen ballépéseikért, másokat meg a haladás letéteményeseiként vállon veregessen, s megvonva a mérleget, kiállítsa a nemzet bizonyítványát, nos ehhez nem volt szüksége szociológiai vizsgálatokra.

De milyen összetetté vált minden ennek a nemzet lelkiismeretét megtestesítő figurának a letűnésével! Éppen ez a könyv a példa rá, mennyire különféle adalékokból áll össze a nemzetkép. Másként viszonyulnak a szlovák történelemhez a történészek, s másként az írók. Sőt, az egyes foglalkozásokon belül is megnyilvánul a hozzáállás mássága; az adott kérdéshez más úton közelít a filozófus reflexiója, mint a szociológus vizsgálódása. S akkor még nem is szóltam azokról a különbségekről, melyek két történész között tapasztalhatók.

Fölmerül a kérdés, mi a közös ezekben a szövegekben, melyek a szlovákkérdéshez ennyire eltérő álláspontokról közelítenek anélkül, hogy bármelyikük is fölérendelt szempontokat kívánna kijelölni. Kialakíthatják-e egyáltalán ennyi diszciplína és szakma képviselői a szlovák múlt és jelen egységes képét? Ellentmondásnak tűnhet, de pontosan ennyiféle megközelítés kapcsán merülhet föl még sürgetőbben az egységesség iránti igény követelménye. Persze, ez nem ugyanaz a kerek egész, melyet a nemzet küldetésének hírvivője annak alapján sajátított ki magának, hogy az egész nemzet nevében beszél. Az egység meghatározását, azét, amely már nem kiváltság, hanem feladat, történelmi és egyben politikai feladat, ennek a könyvnek rögtön az első írásában megtaláljuk. Történetesen Ľubomír Lipták fogalmazza meg jellemző című (Milyen történelemre volna szükségünk?) dolgozatában. Neki történészként van tapasztalata arról, miként szól bele a politika a történelemismeretbe, s fejtegetéseit ezzel zárja: „Mai szóhasználattal élve inkább szellemi és politikai tőkénk restitúciójáról lehetne beszélni. (…) Ehhez bátorságra van szükség, de a teljes szlovák politikai történelem elsajátítása nélkül a szlovák politikai tudat sem fog soha megszabadulni a szorongástól, nem szabadulhat meg védekező és gyanakvó magatartásától.” Figyelemre méltó, hogy e nézetet épp olyan történész vallja, aki módszertanilag, de személyesen is kénytelen volt szembesülni a történelemkutatás politizálásának veszélyével. De éppen ő tudta nagyon is, hogy ezekre a veszélyekre nem a történelem és a politika összefüggésének az elutasítása a helyes válasz, hanem a bevallása, s annak felismerése, hogy a politikai tudat felemelésének feltétele a teljes történelem megismerése – nem csak a dicső és felemelő részéé. Ľubomír Lipták történészként annak is tudatában van, hogy ennek a felismerésnek a belátása nem egyszerűen a cselekvő megismerés; nyíltan kimondja: „bátorság kell hozzá”. S mihelyt ily módon ötvöződik a történelmi a politikaival, a megismerés kockázatos vállalkozássá válik.

Azért emelem ki ezt a megközelítést, mert a kérdésnek éppen ez a fajta felvetése teszi számunkra lehetővé, hogy a múlttal együtt a jelen is sajátunkká váljék, hogy valóban jelen lehessünk a maga idejében és a maga helyén, hogy ne csak résztvevői, hanem alakítói is legyünk a magunk történelmének. Azért emelem ki ezt a megközelítést, mert ilyen értelemben válik a múltismeret sürgetéséből ösztönzés a türelmes és módszeres munkára, mellyel az előítéletek megszüntethetők, a kényelmes általánosítások és sémák leépíthetők, s felszámolható végre az a történelmi alibi, mely oly gyakran segítette a világ hatalmasságaival szembeni passzivitásunkat és szolgalelkűségünket igazolni. S azért is ezt a megközelítést emelem ki, mert a történelmi emlékezet hordalékain áthatoló figyelmes régészeti munkát a bátorság követelményével köti össze: nincs az a legendaréteg, mely akadályozhatná annak a múltnak a megismerését, mely a jelenhez szól.

Amikor Ľubomír Lipták 1997-ben ezt a dolgozatát írta, aligha egy olyan esszé- és tanulmánysorozat programjaként fogalmazta, mint amilyennel most van dolgunk. De talán nem alkalmatlan leszögezni e helyt, hogy az ő szempontrendszere visszatekintve egy olyan irány kijelölésének tűnik, melynek továbbgondolásához ennek a könyvnek az írásai több oldalról hozzájárulnak. Hiszen akár a történészek, a filozófusok, szociológusok, akár a publicisták írásait nézzük, minden különbözőségük ellenére arra jutunk, hogy bátorság kell a teljes szlovák politikai történelem megismeréséhez. Ez a könyv sokszor győz meg bennünket arról, hogy a bátorság követelménye mennyire nem könnyű, de izgalmas vállalkozásokat ihlet. Annak a reményemnek adok hangot, hogy ugyanez a meggyőződés lesz a magunk keresése folytatásának ihletője is, amiként remélhetőleg ennek a szerzői és kiadói vállalkozásnak is lesz folytatása.

Az említett közös nevező természetesen nem azt eredményezi, hogy a kötetben foglalt szövegek múltunk és jelenünk minden részletében találkoznának vagy hogy harmonikusan kiegészítenék egymást. A kérdés épp e szövegek által vált összetetté, s a részeredmények arról árulkodnak, miként hatják át a szlovák társadalmi és politikai valóság objektív megítélésének kísérleteit a személyes tapasztalatok, a generációs illúziók és dezillúziók, az átélt traumák és a folytonosan felnyíló sebek. Bár úgy tűnhet, hogy a múlt objektív megismerését ezáltal háttérbe szorítja a szubjektív élmények deformáló hatása, éppen ezek a személyiségi jegyek segítenek annak átfogóbb megértésében, kik voltunk, s kik vagyunk. Végső soron ezek a különbségek is az összkép részeivé válnak, mely összkép így nem lesz ugyan valamiféle „egységfront” terméke, ennek ellenére lehetővé teszi néhány közös jegy kimutatását. Elsőként a negatív hozzáállásban mutatkozik egység: az első oldalaktól kezdve tapasztalható a sztereotípiák, a mítoszok és a magukat tényként meghatározó legendák elutasítása. Egy pozitív értelmű közös szemlélet megragadása már valamivel bonyolultabb feladat. Ha mégis meg kellene határoznom valamiféle horizontot, mely kirajzolná a kötet minden írásának hátterét, ismét Ľubomír Liptákhoz fordulnék segítségért. Ezúttal azokat a szavait, melyeket a könyvben Bohumila Ferenčuhová idéz tőle: „Minél jobban megismerjük a történelmet, annál inkább érteni fogjuk, hogy sem egyes emberként, sem nemzetként vagy országként és államként nem állunk a történelmi láncnak sem az elején, sem a végén: középütt vagyunk.”

Mit jelent az, hogy középütt vagyunk? Ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk a kezdetek és a végek illúzióit, melyeket minden különbözőségük dacára a történelmi elrendeltség, a valamiféle történelmi küldetés köt össze. Továbbá le kell mondanunk arról az elképzelésről is, hogy az ősiség, ha más nem, legalább a mitikus, önmagában véve a jövő záloga. S le kell mondanunk az ezzel párhuzamos, de ellentétes elképzelésről is, hogy minden épp most kezdődik, s hogy a néven nevezés aktusa új lényt eredményez. Másként mondva: le kell győznünk magunkban azt a büszke naivitást, mellyel az ifjú Voltaire felel meg az egyik legősibb nemzetség sarjának, Rohan lovagnak nem sokkal azután, hogy elhagyta az Arouet, s felvette a Voltaire nevet. Rohan kérdésére („Arouet, Voltaire? Tulajdonképpen mi az ön neve?) Voltaire így válaszol: „Voltaire! Én e névvel kezdem, ön pedig ezzel végzi!”

Nem, e világi jelenlétünket nem vezethetjük le sem nemzetségünk ősiségéből, sem abból a radikális elhatározásból, hogy új életet kezdünk s ezen alapuló új világot teremtünk. E világra nem keletkezése idején jöttünk, sem pedig tegnap, valahol középütt vagyunk. Azon a helyen, melyet az érett Voltaire pozíciójához hasonlíthatnánk. Amikor tudatosítja, hogy a költő radikális gesztusa jottányit sem változtat a világon, mert megverhetik, lecsukhatják, száműzhetik, vagy betilthatják a könyveit, amikor prózaíróvá vált, s megírta a Candide-ot, megélt illúzióvesztéseit követően, abbéli meggyőződésében, hogy nem a lehető világok legjobbikában él, hőse szájába ezt a mondatot adja: „Igaz, így van. De vár rám a munka a kertben.”

A könyv, mely most előttünk fekszik, olykor szinte kegyetlen a múltunkról szóló illúziók és mítoszok kiforgatásában. Kétség nem fér azonban ahhoz, hogy kertünk ápolásának igyekezetéből született, s ez a kert valahol a történelmek nagy országának közepén található. A könyv üzenete pedig arra sarkall bennünket, hogy folytassuk ezt a munkát. Valóban, az illúziórombolás tanulsága rég ismert és prózai: Il faut cultiver notre jardin…

(Elhangzott a könyv pozsonyi bemutatóján, 2007. március 19-én, az OS [Open Society] székházában. Cs. G. ford.)