Tömör gyönyör

Susan Sontag szerint „az irodalmi fordítás lényegének legtalálóbb meghatározása nem más, mint az igény, hogy elismertessük a lefordítandó mű irodalmi értékét”. A fordítót egy evangéliumi késztetés hajtja, célja „a fontosnak ítélt könyv olvasótáborának bővítése.” (Nagyvilág 2004/4, 343.)

A Csehy Zoltán szerkesztette és fordította Martialis-összeállítással (Költők, ringyók, pojácák. Kalligram, 2003) kapcsolatban is, mely a költő epigrammáiból nyújt válogatást, feltehetjük tehát azt a kérdést, mi indokolja, miért fontos, hogy ma Martialis újra megszólaljon magyarul? Mi teszi annyira aktuálissá ezt a költőt, akinek verseiből három éve már megjelent egy válogatás (Adamik Tamás szerk., Magyar Könyvklub)? Mi vitte rá a fordítót, Csehy Zoltánt, hogy összeállítsa a maga saját Martialisát?

Persze a tényleges okokat én sem ismerem, de a kötet alapján néhány lehetséges választ azért megpróbálok megfogalmazni. Mielőtt még azonban erre rátérnék, tegyünk egy próbát, amolyan szúrót — válasszunk ki egy epigrammát a kötetből, s ezen teszteljük le, milyen szövegekként is olvasódnak a Csehy-féle fordítások. A másikon keresztüli értés elvének eleget téve pedig szúrjunk még oda mellé egy másik Martialis-fordító tollából származó epigrammát is. Egy ugyanazon versnek, Martialis 11,21 jelzésű epigrammájának két fordítását fogom idézni. ĺme, az első: „Lydia oly kerek és széles, mint nagyfaru bronzló, / mint a zörögve futó, gömbölyű érckarikák, / mint öblös fakerék, mit unásig nyaggat a bűvész, / mint elnyűtt csizmák bő, latyak-ette csöve, / mint ritkás hálók, mik a fürge rigókra lecsapnak, / mint szinház-boritó ponyva, vihart mi kiáll, / mint ami karperecet ledobott valamely buja némber, / mint bélese-veszett dunna dagad lötyögőn, / mint a koszos Britton-zacskós nadrágja, vagy éppen / mint a gödény undok torka, ha tátva vedel. / Azt mondják, hogy a fürdőben megölelt, az enyém volt... / Nem tudom; azt hittem, lám — a medence ölel.” S így hangzik a második: „Lydia annyira tág, mint segge az érclovasoknak, / mint gyors fémabroncs, mely karikázva csörög, / mint artistakerék, amelyen hipp-hopp átugrik a tornász, / mint csatakos bocskor, vén, csupa víz, csupa sár, / mint a lazult háló várván kóbor madarakra, / mint színházunkban, hogyha a ponyva lazul, / mint egy karperec egy csont-bőr buzi szálka-kezéről, / mint matrac, melyben tollpihe épphogy akad, / mint nyomorult gallok nadrágja! Ravenna-vidéki / undoritó pelikán torka-tokája ilyen! / Azt terjesztik, hogy tóban dugtam meg e nőcskét, / nem tudom: én a tavat dugtam, ez így hihetőbb.” Az első, a korábbi, Bede Anna, a második, későbbi, Csehy Zoltán munkája. Mi a legmarkánsabb stílusbeli különbség a két fordítás, tehát a két célszöveg között? Tekintsünk most el a lexikális szinten megragadható értelmezésbeli különbségek számbavételétől és értékelésétől (érckarika—fémabroncs, bűvész—tornász, rigók—madarak, dunna—matrac, gödény—pelikán), s kizárólag azt nézzük meg, milyen esztétikai minőségek dominálnak az egyikben, illetve a másikban. A másodikként idézett fordítás nyersebb, valamivel vulgárisabb, jobban engedi érvényesülni a szlengbe áthajló beszélt nyelvi elemek érdességét (kulcsszavak ebből a szempontból: segge, buzi, dugtam, nőcskét); az első finomabb-finomkodóbb, mondhatni prűdebb, erős eufemizálás jellemzi, igyekszik megtartani a szöveget a költészet emelkedettebb regiszterében (nagyfaru, buja némber, megölelt, enyém volt). Talán e rövid mintavételből is kiderülhetett, mi a Csehy-fordítások sajátos kifejezésbeli tendenciája. A fordító úgy próbálja közelíteni a mai olvasók horizontjához a Martialis-szövegeket, hogy eleget tesz a római költő által (is) vallott simplicitas, azaz a szókimondás elvének: nem próbálja elkenni az obszcenitás mozzanatait, a „pornográf lexikába átfaroló” (Cs. Z.) részeket stílusnemüknek megfelelő s a mai nyelvhasználathoz közel álló magyar ekvivalensekkel adja vissza. Az „életre keltésnek” más eljárásai is érvényesülnek azonban a kötetben.

Csehy Zoltán az utószóban (Széljegyzetek a pillanathoz) rámutat az életmű irodalomelméleti szempontból izgalmas oldalaira (a költeményekből kibontható olvasó-tipológia, a szöveg és a befogadás folyamatának erotizálása), úgy, ahogy ezt már megtette más antik és reneszánsz kori költő műveivel kapcsolatban is (l. A szöveg hermaphrodituszi teste. Kalligram, 2002). Ezzel függ össze az is, hogy nagy számban válogat be olyan szövegeket a kötetbe, melyekre ma bizonyos profi értelmező közösségekben nagyobb fogadókészség mutatkozhat. A metapoétikai jellegű posztmodern szövegeken (is) edzett kortárs olvasók körében épp az önmagáról gondolkodó, ars poetica-szerű, erősen ironikusan, esetenként szarkasztikusan hangolt epigramma iránt mutatkozhat affinitás. Az erotikus, olykor pornográf darabok (melyek közt több homoerotikus vonatkozású költemény is található) pedig a gender szempontok irodalom- és kultúratudományokban való előtérbe kerülésének, a nemi identitások újraszituálódásának köszönhetően tarthatnak számot érdeklődésre. Nem biztos persze, hogy Csehy Zoltán ilyen megfontolásoktól vezetve szelektált, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, ma nagyobb esélyük van ezeknek a verseknek megszólítani — elsősorban — az értelmezés munkáját végző irodalmárokat. De nemcsak az új(abb) elméletekre fogékony kritikus vagy irodalomtörténész találja meg bennük a magáét, hanem az is, aki pusztán a szöveg olvasása nyújtotta öröm végett veszi kézbe őket. Megvallom, hogy egyébként az epigrammáknak épp e két csoportját tartom a kötet legjobban sikerült darabjainak. Az antik kultúra elevenné varázsolásának ez lehet egy másik, szintén hatékonynak mondható eljárása.

A harmadik az, amikor a fordító kimondottan reflektál az általa fordított szövegek recepciós esélyeire: „Martialis epigrammái széljegyzetek a pillanathoz, a jelenhez, a hétköznapokhoz. Humorának ezerarcúsága és egy-egy versben is jól megmutatkozó rétegezettsége máig aktuálissá és az antikvitás egyik legélvezhetőbb költőjévé teszi.” (205.) Vagy: „Költészetében alighanem az lehet a legvonzóbb a mai olvasó számára, hogy látszatra (és bizonyos aspektusaiban valóban) maga alá temette az alteritást és elidegenítődött tőlünk, sosem a múlt beszél a verseiből, hanem többé-kevésbé ugyanaz a jelen, amit megszéljegyzetelt verseivel.” (uo.)

A negyedik figyelemfelkeltő eljárása pedig az, hogy Martialist megpróbálja elhelyezni a magyar (nyelvű) irodalmi hagyományban, egyrészt a fordítások történetének áttekintésével, másrészt pedig azzal, hogy — főként a műfajiságot és a költői szerepet tekintetbe véve — huszadik századi (Képes Géza, Csorba Győző) és kortárs (Kovács András Ferenc) költők műveivel hozza őt kapcsolatba. Van azonban még egy olyan irodalmi-műfaji kontextus (bizonyára több is), aminek felemlegetése a Martialis-recepció újabb, eddig még talán nem kutatott tartományaira vet fényt. Ez pedig a detektívtörténet. Még mielőtt ezt az eszementnek tűnő ötletet a jelen sorok írójának privát rögeszméjével magyarázná bárki is, sietek pontosítani: a Jégcsaptőr című versről van szó, mely egy meglehetősen bizarr halálesetet mond el. Egy szerencsétlenül járt ifjúról szól, akit a kapuívről lezuhanó olvadó jégcsap szúr nyakon: „és miután a szegény iszonyú sorsát befejezte, / szétolvadt a meleg sebben a jégcsap, a tőr.” Egy népszerű amerikai szerző regényében nemcsak a rendőrségnek, hanem még a zseniális amatőr detektívnek is nagy fejtörést okoz az a gyilkossági eset, melynél nem találnak semmi fegyvert vagy fegyverre utaló nyomot a holttest közelében, csupán egy különös alakú szúrt seb a mellkason és körülötte némi nedvesség árulkodik arról, hogy erőszakos halál történt. A történet végén kiderül, hogy egy hatalmas jégcsappal szúrták le az áldozatot, mely aztán a sebben elolvadt. „Gyilkos Végzet, tudsz iszonyúbb trükköt kiagyalni?” — olvassuk Martialisnál. Hogy detektívünk is olvasta volna a római poéta verseit? Hiába, nemcsak a görögök, már a rómaiak is...

A Költők, ringyók, pojácák című kötet elolvasása után meggyőződhetünk arról, hogy a Martialis-epigrammák nem tartoznak az antikvitás holt, múzeumi darabjai közé, hanem eleven, élményteli párbeszédet képesek kialakítani a mai kor olvasóival is. S bár lesznek, akik némely versén megbotránkoznak majd, a tehetséget és ezzel szoros összetartozásban a hol megértő derűvel, hol kegyetlen éllel párosuló szellemesség és irónia költői erejét aligha vitathatják el tőle.

Benyovszky Krisztián