Több mint tíz éve nem kértek tőle magyar filmet

# Wilhelm Furtwängler, a világhírű karmester a Szembesítés hőse, az ő életének egyes epizódjait dolgozza fel a film, mégpedig azokat a helyzeteket, amikor a győztes szövetségesek vizsgálatot folytattak a nácikkal együttműködők ügyében. A dirigens (Stellan Skarsgard) bűnösségét mindenáron bizonyító akaró amerikai tiszt (Harvey Keitel) azt állítja: Furtwängler azért működhetett a berlini szimfonikusok élén, mert jó kapcsolatot ápolt Hitlerrel és körével. Megdöbbentő képsorral végződik Szabó István filmje: eredeti felvétel tudósít Furtwängler vezényléséről, lent a nézőtéren náci tisztek ülnek. Az utolsó taktus után felugrik Goebbels, hogy kezet fogjon a művészszel. Az eredeti híradófilmben nem látható tisztán, mit szorongat a kezében. A technika azonban „elárulja“: egy agyonizzadt zsebkendőt.

Szabó István most sem egy történeti korszakról akart hírt adni. A negyvenes évek Berlinje csupán alapul szolgál számára ahhoz, hogy sorsokról, erkölcsi értékrendről, kompromisszumokról, Európa mai kérdéseiről beszélhessen.

Furtwängler Magyarországon is vezényelt párszor. Bizonyára találkozott olyan zenészekkel, akik személyes kapcsolatban álltak vele.

Egy másik világhírű karmesterrel, Zubin Mehtával beszélgettem róla, aki jól ismerte őt, és remek zenésznek tartotta. Furtwängler népszerű dirigens volt, emberi magatartását tekintve pedig igazán különleges. Harvey Keitel a forgatás kezdetén, amikor a szövegüket olvasták fel a színészek, hirtelen megállt annál a résznél, amikor Furtwängler arra hivatkozik: ő zsidókat mentett. Korábban ugyanis azt vallotta, nem tudott arról, hogy mi zajlik a „kulisszák mögött“. Ha nem tudta, hogy emberirtás zajlik, kérdezte Keitel, akkor miért mentett zsidókat? A lényegre tapintott rá. Be is írtuk ezt a jelenetet a forgatókönyvbe.

A németek, elcsitíthatatlan lelkifurdalásukkal hogyan fogadták a filmet?

Nagyon jól. A német kritikák nyolcvan százaléka egészen pozitív.

Könnyen viselik, hogy ismét az ő lelkiismeretüket piszkálta meg?

Nem az ő lelkiismeretüket, hanem a miénket. Igaz, hogy kétszer-háromszor olyan témát, olyan kérdéskört vetettem fel, amelynek köze van Németországhoz, de én úgy látom, hogy a huszadik század történelmében és politikájában Németország megkerülhetetlen. És most nemcsak Hitlerre gondolok, hanem sok minden másra is. A németek pedig tudják, hogy ha szembe akarnak nézni a múlttal, és ha előbbre akarnak jutni, akkor nyitottnak kell lenniük minden jóindulatú elemzésre.

Amerikában milyen reakciókat váltott ki a film?

Eddig főleg egyetemeken jártam, a Columbián, a Harvardon, aztán a chicagói egyetemen, ahol a fiatalok mellett az idősebb tanárok voltak jelen, akik valamilyen módon kapcsolatban vannak a filmmel. Tehát történészek, irodalmárok vagy épp filmtörténetet, filmesztétikát tanítanak. Ez a nagyon magas színvonalú értelmiségi közönség pedig minden vetítés után izgalmassá és pozitívvá tette a beszélgetéseket.

A film barna képsorait ki komponálta? Ön vagy Koltai Lajos, a film operatőre?

Barna képek? Hol látott ilyeneket?

Tavaly, Karlovy Vary fesztiválján.

Az baj! Annak csak a vetítés fényereje és a kópia lehetett az oka. Ez a film nem lehet barna. Olyan korban játszódik, amikor a világ eléggé kihűlt. Vannak persze melegebben fényképezett jelenetek is a filmben, amikor láthatóan besüt a nap, de alapvetően hideg képsorokból kell hogy álljon.

Amikor Milos Forman az Amadeusra készült, hosszú heteket töltött együtt Peter Shafferrel, hogy a színműből „ütős“ forgatókönyvet írjanak. Ronald Harwood darabját mennyire kellett átalakítani?

A mű csupán alapul szolgált a filmhez. Az író segítségével írtuk át olyanná, hogy ebből forgatókönyv legyen. Ami azért volt nagyon könnyű, mert Harwood nyitott ember, és nagy örömmel végezte ezt a munkát. Egyes szereplők „elmentek“, mások erősebb karaktert kaptak, az orosz tiszt figuráját beírtuk a történetbe. Nagyon fontos volt, hogy olyan szemszögből is nézzük a történetet, ami reális. Az amerikai tiszt egy demokratikus világban gondolkodó ember szemszögét mutatja be. De láttatni akartuk azok szemléletét is, akik Olaszországban, Németországban, Magyarországon és a Szovjetunióban ugyanilyen helyzetben másként gondolkodnak.

A Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen után most már végérvényesen elengedte Klaus Maria Brandauer kezét?

Köztünk továbbra is szoros baráti viszony van. Hogy ezt egy konkrét példával is bizonyítsam: amikor színésznőt kerestem az amerikai tiszt titkárnőjének a szerepére, felhívta Brandauert, volna-e ötlete, ismer-e valakit, akit látnom kellene. Birgit Minichmayrt tehát egyértelműen neki köszönhetem. Annak, hogy Brandauer a Hanussen óta nem játszott nálam, egyetlen oka van: én mindig a történethez, a figurához keresek megfelelő színészt. Stellan Skarsgard a legjelesebb svéd színészek egyike. Furtwängler szerepében egyszerűen zseniális. Ő is a barátom lett, ugyanúgy, mint Brandauer.

Harvey Keitellel sem dolgozott még.

Ez is nagy tapasztalat számomra. A vele való munka. Keitel, bár eredeti hivatása szerint pap, nagymestere a színészetnek. A felkészülése, a munkamódszere egészen más, mint az európai színészeknek. A forgatás első napjaiban gondot is okozott, mert láttam, hogy közte és Stellan között van egy határ, amelyet nekem kell megszüntetnem. De mert az élet jelentős kérdéseiben egyformán gondolkozunk, végül jól dolgoztunk együtt.

Voltaképpen minden egyes filmje szembesítés. Szembesítés a múlttal, önmagunkkal, a hibánkkal, a bűneinkkel. Lelkiekben mennyire fárasztják ki ezek a súlyos erkölcsi kérdések?

Inkább energiát adnak. Ez fordítva működik. Minden egyes munka során nyitott emberekkel dolgozom, akiktől rengeteg érzést, gondolatot kapok, ezek pedig engem is továbbvisznek.

A mágikus realizmussal milyen a kapcsolata?

Márquezt nagyon szeretem.

És Maria Vargas Llosát?

Őt is.

„A legrosszabb élményeim hatnak a legtermékenyítőbben a képzeletemre.“ Ezt ő nyilatkozta. Lehet, hogy ezzel Ön is így van?

Hogy mi hat a képzeletemre? Őszintén megmondom: nem tudom. Llosának biztosan igaza van, mert nagy író, és sokkal tapasztaltabb, mint én. Azok az élményeink, amelyek nekünk fontosak, nagymértékben befolyásolják a fantáziánkat.

„A legnagyobb öngyilkosság egy országot képviselni.“ Ezek is Llosa szavai.

Ez jól hangzik, de nem igazán értek vele egyet. Attól függ, hogyan képvisel valaki egy országot, és hogy milyen az az ország.

„Én nem hiszek abban, hogy az író nemzeti tulajdon“ - állítja. Egy rendező az lehet?

Senki sem! De nem az a legnagyobb baj, hogy mások valakit nemzeti tulajdonnak tartanak, hanem ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő azon a szinten van, ahol már annak kell lennie. Ez a legtragikusabb. Ez őrültség. Ez valami szörnyű.

#Miloš Fikejz felvételei És most Önt idézem: „Én egy amatőr operarendező vagyok“ - nyilatkozta nem is olyan régen. Most mégis újra operát állított színpadra. Kasselben, a Három nővért.

Mivel nem vagyok tanult zenész, nem lehetek más, csak amatőr operarendező.

Amatőr komoly szakmai tapasztalatokkal. A Tannhäusert Párizsban, a Borisz Godunovot Lipcsében vitte színpadra.

Párizsba Dohnányi Ernő hívott meg. Neki is azt mondtam annak idején, amit most magának, hogy én nem vagyok operarendező. „De én mindenben támogatni foglak“ - válaszolta, és nem is kellett csalódnom benne. Azóta több helyre meghívtak operát rendezni, és el is fogadtam a meghívásokat.

Mi az oka annak, hogy nagyformátumú filmrendezők egy idő után az opera felé fordulnak? Zeffirelli és Bergman is ezt tette.

Egészen pontosan: ők az operától indultak. Zeffirelli Visconti munkatársaként dolgozott, és csak később kötött ki a filmnél. Bergman szintén színház- és operarendező volt, és csak később kezdett el filmet rendezni.

Akkor vegyük Milos Formant. Neki Smetana Daliborja lett volna az első operarendezése, és csak azért hiúsult meg a terve, mert amikor vázolta az elképzeléseit, a prágai Nemzeti operaigazgatója azt felelte neki: „Köszönjük, ha így gondolja, akkor mi ezt nem kérjük“.

És hogyan gondolta?

Újítani akart. Leporolni. Kisebb-nagyobb változtatásokkal.

És az már nem kellett. Kár. Sajnálhatják. Forman biztosan tudta, mit akar. Én egyébként csak akkor vállalok operarendezést, ha éppen nem tudok filmet rendezni. Ha nincs még forgatókönyv, vagy nem kapok rá pénzt. Vagy ha valamilyen más okból szabad vagyok. Egy operához mindenesetre három hónapos felkészültségre van szükségem, mert ahhoz, hogy hozzá tudjak szólni valamelyik szerző egyetlen művéhez, a többit is ismernem kell. Mert az az egy mű nem önmagában áll, hanem valamilyen sornak a része. Én meg nem tudom, mert nem tanultam, ezért hosszabb időre van szükségem a rendezéshez.

De az öntől is függ, hogy melyik filmjében milyen zene szólaljon meg?

Igen, én választom meg az anyagot.

Egyszer azt nyilatkozta: a kortárs zene az ön számára Bartóknál és Stravinskynál végződik.

Ezt azért mondtam, mert én elég nehezen birkózom meg a mai zenével. Úgy érzem, a mai, nagy igényű zene és miközöttünk, a közönség között óriási szakadék tátong. A zeneszerzők pedig nem is törekednek arra, hogy ezt áthidalják. Ők inkább egymásnak dolgoznak, és egy nagyon szűk hallgatói rétegnek. Persze a filmrendezők között is van olyan, aki nem a közönségnek dolgozik, sőt azt sem tudja, hogy az létezik, hanem egy-két filmkritikusnak és néhány sznobnak, akik arra specializálódtak, hogy ezekbe a „különleges művekbe“ magyarázzanak bele mindenféle értéket. És ezek a rendezők büszkék erre. Ezt tartják igazi művészetnek. Ha valamit elsőre megértenek vagy szeretnek, az már bizony kommersz. Üzlet. Az valami olcsó. Ez az általános megítélés. De hát nem kell ennek bedőlni. Én a magam részéről továbbra is eszeveszetten tudom értékelni Mozartot, Bartókot és Stravinskyt.

Opera után most ismét film következik?

Szeretnék forgatni, talán ismét Glenn Close-zal, de még nincs meg hozzá a szükséges összeg.

Ne mondja, hogy Oscar-díjas rendezőként ugyanúgy kell „koldulnia“, mint azoknak, akik az első filmjükkel is „rövidet dobtak“.

Akkor nem mondom. Mindenki azt hiszi, hogy az Oscar-díj teljesen szabad utat teremt. Lehet, hogy egy amerikai rendező számára igen, hiszen az ő esetében, a témájánál fogva ez üzleti sikert is jelent, de hogy egy európai film esetében ez nem így van, az biztos. Tény és való, amióta Oscart kaptam a Mephistóért, kedvesebben beszélnek velem az emberek, de nem azért kérnek fel a következő filmre, mert van egy ilyen díjam, hanem mert az előző munkám eredményes volt. És ha szerencséje van az embernek, akkor talál egy olyan producert, aki szabadságot ad neki, és arra ösztönzi, hogy szabadon használja az elképzeléseit. Nekem szerencsém van a producereimmel, de az Oscar-díj így sem segít a következő kamerapozíció megtalálásában, és a színészeket sem tudja inspirálni. Ilyen értelemben minden filmet a nulláról kell elkezdeni.

Prágai jó barátja, Jiří Menzel hét éve nem forgatott már.

Az Édes Emma, Drága Böbe és A napfény íze között én is hét évet hagytam ki. És nem önszántamból.

Nehéz hét év volt?

Nem volt könnyű. Megvolt a forgatókönyv, és nem tudtam előbbre jutni. Nem adtak pénzt. Mindenki jóindulatúan széttárta a karját és azt mondta: „Megváltozott a világ, én nem tudok segíteni.“ ĺgy aztán pokoli nehéz. Mindenki jó barát, úgy csinál, mintha drukkolna, csak nem tud az ember előre jutni. És akkor jön egy ilyen angyal, mint Lantos Róbert producer úr, és egyik napról a másikra lendületet kapnak a dolgok. Remélem, hogy Jiří barátom is fog még filmet rendezni, de miután ő nemcsak filmrendezőként óriás, hanem színházban is, ráadásul nagyszerű könyveket ír, ő nem hagyta elveszni az időt.

Öntől most mindenki magyar filmet vár.

Tudom. Csakhogy az elmúlt tízegynéhány év alatt egyetlen felkérést sem kaptam Magyarországról. Én meg nem fogok erőszakoskodni, és a fiatalok elől sem akarom elvenni a pénzt. Ez nem az én módszerem.