Tilla most raktáron van, akár egy kitömött majom

„Nagyon sok kolléga mondta, hogy ők a Big Brotherből döbbentek rá, mennyire jó vagyok”Igazi showbiznisz-figura lettél, amióta legutóbb találkoztunk...

Igen, ez számomra is furcsa. Nyolcadik éve televíziózom, több csatornán csináltunk különböző kulturális műsorokat barátaimmal, Kistamás Lászlóval és Csernátori Dórával. Élesen különválasztom a televíziózásban az újságírói munkát, és a showbizniszt, azaz a szórakoztatást. Én valahol legbelül mindig is ez utóbbihoz vonzódtam, a kulturális műsorokhoz sem úgy álltam hozzá, mint egy újságíró. Persze számtalan interjút készítettem az évek során, számtalan dologból felkészültem, sok mindenben komolyan vájkáltam, ám saját felfogásom szerint mégis mindig showbiznisz-figura voltam. A Big Brother előtt egy évvel merült fel bennem, hogy szívesen kipróbálnék egy „monumentális”, fő műsoridőben sugárzott szórakoztató dolgot. Azelőtt viszont dacos voltam, úgy gondoltam, hogy elvből sohasem fogok részt venni ilyen idióta műsorokban.

Mitől változott meg a véleményed?

Úgy tűnt, nem nagyon élhetek tovább szakmailag, ha örökké a periférián mutatom meg az embereknek, mit tudok. Márpedig egy kulturális műsor ma Magyarországon, de a világ más pontjain is a periférián mozog, mivel a nézettségi adatok és egyéb gazdasági megfontolások meggátolják, hogy fő műsoridőben sugározzák. Hajtott a szakmai kíváncsiság, és egyszer csak feléledt bennem a népszerűség iránti vágy is. A népszerűség egyfajta narkotikum. Addig csak egy bizonyos körben voltam közkedvelt, ám ahhoz, hogy jobban érezzem magam a bőrömben, és a saját, illetve a barátaim ötleteit idővel jobban érvényesíteni tudjam a tévében, szükségem volt valamiféle „hatalomra”. Ilyen hatalomnak tartom a népszerűséget is, hiszen egy ismert műsorvezető például bármikor beszélgethet a televízió vezetőivel, míg a periférián munkálkodó, amúgy tehetséges ember nem.

Nem akartam szóba hozni, de ezek után talán rákérdezhetek: ugye a Big Brother indulása után nem sokkal kapott Pulitzer-díjat a Propaganda című kulturális műsorod, amelyet azelőtt alig vettek észre?

A Propaganda már nagyon sok díjat kapott, ezek között a legrangosabb természetesen a Pulitzer-díj, pontosabban annak magyar változata, a Pulitzer Emlékdíj, ami a legnagyobb hazai újságírói elismerés. Olyan emberek ítélik oda, akik számítanak a szakmában. Egyébként utánakérdeztem a dolognak, mert tisztában vagyok vele, hogy minden díj mögött valamiféle lobbitevékenység húzódik, ritka az olyan alkalom, amikor pusztán érdemeid elismeréseként kapsz díjat. Tudni szerettem volna, ki volt az a bizottságban, aki mellettünk kardoskodott. Nos, ezt nem sikerült kiderítenem, de világossá vált, hogy nagyon sokan úgy vélték, nem adhatják oda ezt a díjat, pont a Big Brother miatt. Ez a műsor szinte hátrány volt, a dolog tehát fordítva működött, mint ahogyan gondolnád.

Mekkora a szakmai tekintélyed mostanában, mennyit javított vagy rontott rajta a valóság-show? Elképzelhető, hogy most már csak Big Brother-szinten számolnak veled?

Jelenleg várakozó stádiumban vagyok, és ez az elkövetkezendő öt évben biztosan így marad. Ez annyit jelent, hogy azok az emberek, akik eddig a Propaganda miatt szerettek, nagy többségben ezután is szeretni fognak. Páran bizonyára azt gondolják, hogy átmentem idiótába, és ez az idiotizmus teljesen fel fog emészteni. A nagy tömegek nem ismertek, ők a Big Brotherben láttak először, gyakran kapok olyan kérdéseket, hogy honnan cseppentem a tévébe, most végeztem-e el valamilyen médiaiskolát. Ilyenkor mindig elmondom, tulajdonképpen már vén róka vagyok a szakmában. Bármilyen műsort csinál az ember, a tartalomtól függetlenül ott lapul egy nagyon egyszerű szakmai kérdés, hogy milyen műsorvezető az illető. Nagyon sok kolléga mondta, hogy ők a Big Brotherből döbbentek rá, mennyire jó vagyok. Ez a visszajelzés komoly megerősítése annak, amit az előbb mondtam, mert ezek a tulajdonságaim nem derültek ki a kulturális programokból. Azok ugyanis sokkal bonyolultabb szövetű, erős vizualitású dolgok. Szeretném, ha még legalább harminc-negyven évig hitelesen jelen tudnék lenni a műsorkészítésben, a televíziózásban. Ebben a folyamatban nyilván lesznek olyan műsorok, amelyek bizonyos embereknek nem tetszenek, ám a teljes kép a végén áll majd össze rólam. Ha fontos szereplője leszek a magyar televíziózásnak, talán mindenki meg fogja bocsátani nekem azt, amit nem szeretett.

Vagy már olyan helyzetben, hogy megszabhasd, milyen műsort szeretnél vezetni?

Ez sem egyszerű kérdés, az ember mindig lehet olyan helyzetben, hogy beleszóljon a dolgokba. A nézők a televíziót legtöbbször úgy képzelik el, mint valami szörnyű gyárat, ami beszélő babákat, egyéniség nélküli klónokat gyárt. Ez nem egészen így van, a műsorokat hús-vér emberek készítik, akik nem kényszeríthetik a másikat olyan szerepbe, amelyet az illető nem vállal. Engem sem kényszerített senki a Big Brotherbe, én vállalkoztam rá, és ez a továbbiakban is így lesz. Beszélgettünk a vezetéssel, és volt, amire azt mondtam, nem szeretném, volt, amiben kikérték a véleményemet. Az egész sokkal képlékenyebb, sokkal kevésbé szigorú, mint azt a nézők elképzelik. Az viszont biztos, hogy ha mindenre nemet mondasz, megkérdőjeleződik a munkád, hiszen világos, hogy nincs szükség olyan műsorvezetőre, aki nem dolgozik. Megtanultam osztani és szorozni, tudom, melyik az a program, ami száz százalékban érdekel, melyik az, ami csak hetven százalékban, ám borzasztó népszerűséget hoz, és mi az, ami harminc százalékos, de azért valahogy „kikalapálható” a személyiségemmel. Bízom magamban, hiszen olyan figura vagyok, aki nem függ teljes mértékben egy adott műsortól. Vannak olyan kollégák, akik a körülöttük lévő gépezet nélkül szinte láthatatlanok lennének, és ha megszűnne az a bizonyos műsor, ők is eltűnnének. Remélem, azért nem ilyen vagyok, mert a Big Brother-stábban is észrevettem, hogy sok mindenben támaszkodnak rám.

Nem mondták meg, milyen legyél az esti élő műsorban?

Egyáltalán nem, hiszen nem tudhatták, miket mondanak majd a betelefonálók, vagy mit csinálnak éppen a ház lakói. Bedobtak a mély vízbe, és menet közben derült ki, hogy alkalmas vagyok erre, hogy ösztönösen reagálok váratlan helyzetekben.

Volt ott mindenféle, még trágárkodás, különböző „beszólások” is. Ezek hogyan estek? Nem tetted fel magadnak a kérdést, hogy mit keresel te itt?

Nem, sőt elárulom, talán az egész stábból én voltam az egyetlen, aki élvezte ezeket a helyzeteket. Eléggé toleráns ember vagyok, ezt is tudtam tolerálni, mert valaha én is sokat csibészkedtem, telefonbetyárkodtam, sőt én is dobtam ki a barátaimmal az ablakból ezt-azt a járókelők fejére. Először csak tojást, aztán dinnyét is... És bizonyos dolgok még ma is előfordulhatnak... Egyszerűen nem tudok haragudni arra a szerencsétlen, unatkozó gyerekre, akinek éppen válófélben vannak a szülei, és lelki kielégülést érez, ha egy jó ízűt káromkodhat a televízióban.

A Sziget fesztiválon beszélgetünk egy találkozó után, és alig tudtam hozzád férni a sok rajongótól. Nekik melyik arcodat mutatod?

Ez mindig attól függ, hogy érzem magam. Az előbb odajött hozzám egy fiatal lány, és azt mondta, ő ezt a komoly Tillát szereti, nem azt, amelyik ott bohóckodik a képernyőn. Látod, pont ezért kell, hogy az ember hosszabb ideig reflektorfényben legyen és kialakuljon róla egy összkép. Eleve sok mindennel foglalkozom, de aki egyfajta műsor alapján azt hiszi, ismer, nagyon téved. Több arcom van, és nem okoz számomra gondot adott esetben felnagyítani egyiket-másikat. Ez meglehetősen bonyolult helyzet, mert a néző számára „kényelmesebb”, ha az ember mindig egyforma, és stabilan azt kapja, amit vár tőle. A termékek is így működnek, egy adott tusfürdő, amit megszoktál, nem változhat, nem lehet hirtelen más illatú.

„Bízom magamban, hiszen olyan figura vagyok, aki nem függ teljes mértékben egy adott műsortól” Somogyi Tibor felvételei A tévéműsorok viszont „termékek”, amelyeken te vagy a címke. Egy címke se nagyon változhat...

Az életben azért ez bonyolultabb, akkor is, ha valaki televíziós. Már Vitray Tamásék is egyszerre több műsort vezettek, Vitray hol olimpiát közvetített, hol pedig „Csak ülök és mesélek” címmel beszélgetős műsort csinált. Annyiban viszont igazad van, hogy régebben kevesebb volt a showbiznisz, kevésbé harsány műsorok dívtak, ezért nem szúrt szemet a sokféleség. Manapság a szórakoztatóipar egyre hangosabb, ezért lehet zavaró, ha ugyanaz az ember több különböző dolgot csinál.

Mik a legközelebbi terveid, illetve mi a terve veled a csatornának?

Ősszel indul egy bombasztikus műsor, amiben számítanak rám, de egyelőre nekem sem árultak el részleteket, mert a dolog szigorúan titkos. Amolyan csodafegyvernek tekinti a TV2, az sincs még eldöntve, mikor lesz az első adás. Most raktáron vagyok. Mint valami kitömött majom a boltban. Annyit sejtek csupán, hogy Magyarországon a reality-tévézés, a valóság bevonása a televíziózásba feltartóztathatatlanul gyűrűzik tovább. A külföldön már sikerre vitt műsorokat a magyar csatornák külföldi tulajdonosai szívesen megvásárolják, a bevált receptet itthon is alkalmazzák. Bármilyen hihetetlennek tűnik, tényleg nem tudok erről többet. A televíziók ugyanis úgy működnek, mint az iskolák vagy a színházak: nyáron titkos laboratóriumi munka folyik, készülnek az őszre, és a közlékeny, lepcses szájú műsorvezetőknek amúgy sem kötik az orrukra, mit terveznek.

Szerinted mitől sikeres egy valóságshow?

Az a lényeg, hogy olyan emberek kerüljenek össze, akik markánsan képviselni tudnak valamit, ami érdekes. Teljesen mindegy, milyen értelemben, mitől érdekes egy szereplő, az a fontos, hogy jópofa és közösségi ember legyen. Általában már az elején elindul a klikkesedés a csoporton belül, sőt az is lehet, hogy csak egy nagy klikk alakul, hogy olyan társaságot sikerül kiválogatni, ahol mindenki mindenkit szeret. Ez a verzió is sikeres tud lenni, bár ez ingoványosabb talaj, mert az emberek eredendően szeretik a konfliktusokat. Márpedig a történéseknek a konfliktusok adnak dramaturgiát, azok viszik előre a dolgot. A nézők pedig egy-egy valóságshowban is történeteket akarnak végigkövetni, ugyanúgy, mint egy szappanoperában.