The Uncommon Reader

Nemcsak az angolok, hanem az amerikaiak is nagy örömmel olvasnak a brit királyi családról. A Ruppert Murdoch-féle pletykaújságok ezt a tényt maximálisan ki is használják, mint ahogy ezt Diana hercegnő halálos balesetével kapcsolatban azok is megtudták, akik egyébként nem olvasnak bulvárlapokat. A királyi család tagjairól, már amennyiben érdekel bennünket a téma, könyveket olvashatunk, újságcikkek százait nézhetjük át, és dokumentum- meg játékfilmeket tekinthetünk meg. Bizonyára született számos regény is a királyi családról, mégis meg merem kockáztatni, hogy az idén jelent meg a leghumorosabb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb szépirodalmi mű, amelynek főszereplője a ma uralkodó Erzsébet királynő.

Alan Bennett, akit a színházba járók a History Boys című darab szerzőjeként ismerhetnek, azt a kérdést tette fel magának, mi lenne akkor, ha a királynő hirtelen buzgó olvasóvá válnék. Mi lenne, ha komoly irodalmat kezdene el olvasni? A válasz a The Uncommon Reader (’A szokatlan olvasó’) című, alig több mint százoldalas könyvecskében található, amelyet egy hosszú téli este alatt kényelmesen el lehet olvasni.

Bennett soraiban felismerjük a többek között nemrég Helen Miren által is remekül alakított Erzsébetet, aki szigorú, szűkszavú, és mindenekelőtt a királyság szolgájának érzi magát. A királyné olyannyira élethűnek tűnik a történetben, hogy az olvasó csak a végén ébred rá, ez mégiscsak fikció, nem pedig megtörtént események leírása.

A szerző szerint előfordulhatna, hogy Erzsébet, aki köztudottan imádja kutyáit, egy szerda reggelen a hátsó kijáraton át követi két kedvencét, amikor meglátja a kis minibuszt, a mozgó könyvtárat. Hogy elkerülje a helyzet kínosságát, beszélgetésbe elegyed a könyvtárossal és az egyetlen könyvkölcsönzővel, Normannel, a konyhasegéddel. Mivel egyszerűbbnek tűnik kikölcsönözni egy könyvet, mint üres kézzel távozni, Erzsébet végignéz a polcokon, és meglepetésére sok ismerős nevet lát. Ugyan nem azért, mert olvasta volna az ismert nevek műveit, hanem mert sokakkal többször is találkozott, és pontosan emlékezett családjukra meg a róluk szóló pletykákra.

Őfelsége úgy gondolja, majd a következő szerdán olvasatlanul visszaadja a könyvet, de amikor kötelességtudóan mégis belelapoz, rájön, hogy érdekli a történet, és egy hét múlva örömmel keresi meg a mozgó könyvtárat és cserél eszmét az olvasottakról Normannel.

ĺgy kezdődik Erzsébet története az angol nyelvű irodalommal. Igaz, hogy az elején terheli némi lelkiismeret-furdalás, mivel tudja, hogy az olvasás magányos dolog, és igazából nem is számít cselekvésnek, ráadásul ahelyett, hogy összehozná az embereket, elválasztja őket. Mégis, Norman segítségével meglehetősen eklektikus módon olvassa egyik könyvet a másik után, és rájön arra, hogy egy könyv sok más könyv felé nyitja ki az utat.

Mint ahogy ezt minden az irodalmat kivételesen szerető ember megtapasztalta, Erzsébet is ráébred, hogy napjaiban kevés az óra, és hogy a programja tele van felesleges és időt pocsékoló eseményekkel, amelyek helyett olvasni is lehetne. Őfelsége mindenhová viszi magával az éppen aktuális olvasmányát, Normant kiemeli a konyhából, és maga mellé veszi segédnek. A többi palotaszolgának és főleg a királyné közvetlen közelében dolgozó férfiaknak egyáltalán nincs ínyükre ez a változás.

ĺgy fordulhat elő, hogy Erzsébet egy állami vacsora alkalmával azt kérdezi a francia elnöktől, mit gondol Jean Genetről, meglehetős pánikot keltve a francia államfőben. Saját miniszterelnökét arról faggatja, ismeri-e Perzsia, a mai Irán történetét, és amikor kiderül, hogy nem, könyveket küld az irodájába, majd a következő alkalommal kikérdezi ezek tartalmáról. Amikor alattvalóival kell beszédbe elegyednie, a királyné gyakran azt kérdezi tőlük, mit olvastak utoljára, és az emberek rémülve néznek maguk köré, mintha választ várnának valakitől. Megdöbbenésük még nagyobbra nő, amikor királynéjuk egy könyvet halász elő táskájából, és ajánlásába kezd.

Őfelsége nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az emberek többsége, mint ahogy korábban ő sem, nem olvas könyveket, és mivel a cselekvések embere, tenni akar ellene. Míg először csak passzívan és örömből, később tollal és papírral felszerelkezve olvas, sőt egy idő után azt veszi észre magán, hogy a könyvek és a jegyzetelés hatására olyan dolgokat észlel vendégeiről, amelyeknek korábban nem szentelt volna figyelmet. Néha azon kapja magát, hogy saját gondolatait is papírra veti.

Eközben a palota intrikusai szorgosan dolgoznak azon, hogy Őfelsége hagyjon fel az olvasással és az azzal járó viselkedésváltozásával, de Erzsébet mindenki eszén túljár.

A regényben sok mókás epizódot talál a kedves olvasó, például amikor egy kanadai látogatása során Erzsébet véletlenül megismerkedik a ma talán legtehetségesebb élő rövidprózaíróval, Alice Munróval, vagy amikor Henry Jamest olvasva hirtelen hangosan türelmetlenségének ad hangot, mire az éppen ott dolgozó cseléd keze sokkal gyorsabban kezd el járni. (Őszintén szólva, Henry Jamest olvasva ki ne mondta volna, akár többször is, hogy „Oh, do get on!” [Gyerünk már, mozdulj!])

Alan Bennett esetében viszont nem fenyeget ilyen veszély. Ezt a kis gyöngyszemet gyorsan és könnyedén el lehet olvasni, akár többször is. És mindenki, aki rabul esett már a könyvek varázslatának, úgy érezheti, ez egy kicsit róla is szól.