Tamás Mihály indiszkrét dekrétuma

Nem csillapodó csodálattal idézem fel a szlovenszkói (és a ruszinszkói) magyar irodalom legjelentősebb stílusművészét. Tamás Mihály képe ifjúkorom olvasmányait juttatja eszembe, s írói példaképként lobog fel nékem. A „kedvenc“-nek kijáró féltékenységgel figyeltem irodalmi utóéletét, magamban dünnyögve nehezményeztem, valahányszor Darkó Istvánnal egy lapon említették vagy éppenséggel mögé sorolták, s jólesően nyugtáztam, ha lelkes olvasójára akadtam. Az irodalomtörténet talán nem is bánt vele mostohán, bár gyanítom, életműve mára – akárcsak a két háború közti Szlovákia magyar nyelvű szépprózája mindenestől – kihullt az olvasók tudatából. A kétszeres évforduló (1897. március 1. – 1967. augusztus 27.) így éppenséggel alkalmas ürügy Tamás Mihály megidézésére.

Annál is inkább, mert noha az előző korszak hagyományőrző tevékenykedése révén több regénye és novellája könyvekben jelenhetett meg ismét, az irodalomtörténet-írás pedig legalább nagy vonalakban besorolta és értékelte, Tamás Mihálynak továbbra is adósai vagyunk. Ezen a tartozási jegyzéken kis és nagy tételek szerepelnek; az egészen aprók közé sorolható mondjuk az életrajzi adatainak téves szerepeltetése (legutóbb például elhalálozásának pontos dátuma A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában), a nagyobbak közt elég műveinek hiányzó esztétikai elemzését említeni. A közelmúlt előremutató példáira is jobbára a számontartás és a rögzítés a jellemző, az értékes kivételek közt két csemege említendő. Az egyikkel a Magyar szárnyvonalak (Határon túli prózaírók antológiája, 1999) című könyv szolgál, mely kivonatosan közli Tamás legjobb, Két part közt fut a víz című regényének egy első kezdeményét, a másik Turczel Lajos felbecsülhetetlen tanulmánya (Arcképek és emlékezések, 1997), mely nemcsak új színekkel gazdagítja az író portréját, s helyezi az írót az őt megillető helyre, hanem a fent említett regényről is kiváló elemzést nyújt.

Maradva Tamás Mihály legnagyobb irodalmi teljesítményénél, a Két part közt fut a víz című regénynél, az esetleges további kutatások egyik iránya a regény stilisztikai vizsgálata lehetne, figyelembe véve a kiadását (1936) megelőző változatokat is – a már említettet változatrészlettel és az Új Auróra 1930. évi almanachjában közölttel. Az ilyen kutakodás számos lehetőséget kínál a szövegmódosulásokból adódó irodalmi és nem irodalmi következtetések levonására. Jómagam összevetettem a Franklinnál megjelent regényt azzal, melyet csaknem fél évszázaddal később adott ki a Madách, s ez utóbbiból hiányolom például a következő szakaszt (íme, a törlesztés): „A munkásnép a nemzetköziséget, a minden embert ölelő nagy testvéri közösséget úgy magyarázta, hogy a saját fajtáját kell gyűlölnie. Félő, alázatoskodó barátkozással közeledett a csehekhez, akik a hódító okosságával fordították ezt a félszeg szimpátiát a maguk hasznára.“ Hozzáteszem: a hiányzó sorok mit sem vonnak le a regény esztétikai értékéből, de kétségtelen, hogy egységes eszmei-társadalomszemléleti szerkezete szenvedett csorbát.

Felteszem, a leginkább érintett tiltakozott volna ez ellen a cenzori beavatkozás ellen. Ambivalens alkat volt: emberként, a beregszászi születésű Tvaroska Mihályként nem szeretett az érdeklődés középpontjába kerülni, kerülte a vitákat és az összetűzéseket, de a világpolgár író Tamás Mihály következetes volt, s nem ismert alkut. Utána lehet nézni, hogy az általa szerkesztett Tátra folyóirat milyen szellemiségben, színvonalon és kritikai igényességgel kínálta az irodalmat és a kultúrát, s mivé lett, miután helyéről kiutálták. Vagy: volt egy nagyobb nyilvánosságú, ismert esete, a Szép Angéla háza című regényével, melyet létező, élő alakokkal népesített be (közülük párat saját nevükön szerepeltetve!), s a történetnek (mint annyi más írása történetének) is valós volt az alapja. A könyv nagy felháborodást keltett, a szerzőt is beperelték, meghurcolták, kiközösítették, nevét a napi politika alakítói vették szájukra. „Modellek lázadása“ – jellemzi az ügyet találóan Féja Géza. És jellemző módon akik támadták és akik védelmezték, közös álláspontot képviseltek: amennyiben egyik fél sem a regény művészi minőségére figyelt; még a kisregény új kiadásához írt előszó is a „brutális indiszkréció“ kifejezéssel illeti a szerzőt. Szép Angélával nagyjából az történt, ami Ignotusszal a Timár Virgil fia című Babits-könyvben, Kun Bélával a Légy jó mindhalálig című Móricz-könyvben, és sorolhatnám. Pedig Tamás Mihály csak magáról írt, áttételesen, művészi eszközökkel.

Rájuk, a maguk módján így vagy úgy korlátoltakra hagyta, intézzék el egymás közt, ha úgy látják jónak, van mit elintézni. A Tátra bukása után elhallgatott, évtizeddel később elhagyta az országot, kisvártatva a földrészt is. „Törtetés nélkül való ember voltam, akihez az a kevés siker, ami volt, magától jött, nem futottam utána. A mérnökséget is csak úgy fél kézzel csináltam, komolyan sohse vettem, de az emberek azt hitték, hogy nagy mérnök vagyok“ – írta nem sokkal halála előtt, könnyű kézzel maszatolva el a valószínűleg fájó múltat. Alkalmanként még írt helyi (új otthonabeli, azaz ausztráliai) magyar és angol nyelvű lapokba, született írástudóként, a szabad polgár őszinteségével. Tárcáiban, esszéiben és visszaemlékezéseiben a néhai Csehszlovákia liberális polgári újságírásának legjavát idézve, szépírói munkáinak minőségével egyenrangúan. Úgy volt újságíró is, ahogyan csak a legjobb írók írtak újságot, egy Ady például. E helyt olvasható „beneši dekrétuma“, melyet hagyatékából bocsátok közre, egy gazdag élet és írói pálya által szentesített végzés. A benne említett alakokat és helyszíneket nem a képzelet szülte, az időzítés is az író kétszeres jubileumához kötődik. Minden egyéb időszerűség és brutális indiszkréció a napi politikát és mindenkori alakítóit terheli.