Találkozások Franz Kafkával

„Sokszor töprengtem már azon, milyen életmód lenne a legjobb nekem: írószerszámmal és lámpával fölszerelve megbújnék egy szerteágazó, jól elzárt pincesor legbelsőbb helyiségében” – írta Franz Kafka menyasszonyának, Felice Bauernek 1913 januárjában. A menyasszonyból nem lett feleség: az eljegyzést, amely kétszer is megköttetett, Kafka mindkétszer felbontotta. „A valakivel való együttélés lehetetlensége” – jegyezte fel ennek kapcsán naplójába, az íráshoz ugyanis magányra volt szüksége, s nem a remete, hanem a halott magányára.

A Setkání s Franzem Kafkou (Találkozások Franz Kafkával) című könyv a prágai író kortársait szólaltatja meg. Valószínűleg egészen más kötetet olvashatnánk, ha a barátokat és ismerősöket még Kafka halála előtt kérdezik meg. Az összkép kevésbé lett volna ilyen bájosan szeretetteljes, hiszen az írót csak halála után fedezték fel, miután Max Brod, a hagyaték gondozója – Kafka óhajával ellentétben – nem égette el a kéziratokat, hanem sorra megjelentette őket. A korábbi kiadások jóformán visszhangtalanok maradtak, s még az egyébként megbízható irodalmi ízlésű Robert Musil is azt írta a Szemlélődésről, hogy üres és értéktelen, s a Szappanbuborékok címet javasolta neki. Megjegyzendő viszont, hogy a Szabadság című, rövid életű kassai lap 1922-ben folytatásokban közölte Kafka két elbeszélését (Az ítélet, Az átváltozás), mindkettőt Márai Sándor fordításában (a Kafka-hívők számára csemegét jelenthetnek a szövegek, Gregor Samsa például Samsa Gergelyként szerepel).

A harminckilenc visszaemlékezés között akad persze olyan is, amelyik az eredetiség vágyától hajtva igyekszik megcáfolni az „aszkéta művész” mítoszát. Leopold B. Kreitner berlini újságíró szerint Kafka rendszeresen látogatta Prágában Madame Goldschmidt hírhedt bordélyát, baloldali anarchista gyűléseken vett részt, s gyakran megfordult a Balkán nevű kabaréban is, Jaroslav Hašek, Egon Erwin Kisch vagy a mindig hegedűvel a hóna alatt érkező Albert Einstein társaságában. Hašeket valóban ismerte (olyannyira, hogy Hašek kiadója a csehül kiválóan beszélő Kafkával szerette volna németre fordíttatni a Švejket, amire Kafka természetesen nemet mondott), és abban az időben Einstein is Prágában tanított (1911-ben és 1912-ben). Az azonban alig hihető, hogy a szélsőségesen introvertált Kafka gyakori vendég lett volna a táncos lokálokban. „A lehető legaszketikusabban élni, aszketikusabban, mint egy agglegény” – írta naplójába, s közeli ismerősei is ilyennek ismerték, depresszióktól gyötört, de máskülönben jóindulatú, csendes különcnek, sejtelmes mosollyal szája szegletében. A vegetariánus Kafka azzal keltett feltűnést prágai irodalmi körökben, hogy nem dohányzott, nem ivott alkoholt, de még kávét és teát sem (a család szolgálólánya szerint még azt a kényelmet is megtagadta magától, hogy puha ágyban aludjon, ezért lefekvés előtt kivette az ágymatracokat). Anarchista agitprop-gyűlésekre pedig biztosan nem járt, ezt azóta több Kafka-kutató is cáfolta (lásd még Josef Čermák Max Brod Kafka-könyvének cseh kiadásához írt utószavát).

Kortársai közül senki nem hallotta Kafkát hangosan nevetni, mint ahogy arra sem emlékszik senki, hogy valaha is felemelte volna a hangját. Ez nem meglepő, hiszen Kafka az emberekkel főleg levél útján érintkezett. Szigorú napirendje nem engedte meg számára, hogy hiábavalóságokra fecsérelje idejét. Reggel nyolctól délután kettőig a prágai Munkás-Baleset Biztosító Intézet hivatalnokaként dolgozott. Munka után megebédelt, este nyolcig aludt, majd egy rövid torna után sétára indult, s végül a családi vacsora után, éjjel tizenegy óra körül végre leülhetett az íróasztalához, ahonnan általában csak hajnali hatkor kelt fel, hogy munkába induljon. De még ezt is kevesellte, és Balzac időbeosztását tartotta a legcélravezetőbbnek, aki állítólag napi tizennyolc órán át írt egyhuzamban (Balzac írásművészetéről már korántsem volt ilyen jó véleménynyel).

Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvében idézi azt az anekdotát, mely szerint Byron a tükör előtt állva arról ábrándozott, bárcsak tüdőbajban halna meg, mert akkor minden hölgy azt mondaná: „Nézzétek, milyen érdekes a szegény Byron, ahogy haldoklik.” Kafka tuberkulózisban halt meg, őt azonban nem érintette meg a tbc romantikája. A matlárházi tüdőszanatóriumnak köszönhette viszont magyar kapcsolatait, ott ismerkedett meg Klopstock Róbert budapesti medikussal, aki utolsó éveiben egyik legjobb barátja lett, s akinek a visszaemlékezései szintén olvashatók a Találkozások...-ban. Kafka az ő tolmácsolásában ismerte meg például Ady verseit (különösen a „Sem utódja, sem boldog őse...” tetszett neki).

Kollégái – ahogy ez a visszaemlékezésekből kiderül – sokáig nem tudták Kafkáról, hogy író. Semmit nem tudtak róla azon kívül, hogy mindig segítőkész, bár nem szívesen szólal meg társaságban. Ahogy naplójába írta: „Nincs semmi közölnivalóm, soha, senkinek.” Ha viszont megszólalt, akkor lényegretörő, tiszta logikájú kérdéseivel zavarba hozta beszélgetőrársait. „Nem való a faluból, nem való a kastélyból; egyszerűen semmi. De sajnos mégis valami: idegen, aki fölösen és mindenütt útban van” – ezekkel a szavakkal jellemzi a kocsmárosné a földmérőt A kastély című regényben. Mindez Kafka egyik naplóbejegyzésére rímel: „A családomban, a legjobb, a legdrágább emberek között is idegenebbül élek, mint egy idegen.”

Setkání s Franzem Kafkou. Vzpomínky současníků. Szerkesztette: Hans-Gerd Koch. Nakladatelství Franze Kafky, Prága, 2004, 212 oldal, 310 ČK.