Szövegvágyak és szövegörömök

Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték — idézi Csehy Zoltán Babits Mihály Martialis-fordítását, mint az erotikus szöveg finomkodó, deszexualizáló, az eredeti jelentést domesztikáló példáját, majd rögtön hozzáteszi a maga pedáns fordítását: „Ketten mentek a szép Phyllishez reggel, hogy megdugják”. Magam bizony — élve a Csehy Zoltán által ajánlott szexualizáló olvasatok lehetőségével — a kötet egészére érvényes allegóriaként olvasnám a „Cum duo venissent ad Phyllida mane fotutum” sort. Ketten mentek a szép Szöveghez, Panormita-Beccadelli Hermaphroditusához, Janus pajzán epigrammáihoz, az Antologia Palatina homoerotikus szövegsziporkáihoz, reggel vagy este, mindegy: Csehy Zoltán, a filológus és Csehy Zoltán, a költő, az antik erotikus költészet kongeniális fordítója, az egyik a gyönyörökbe beavattatásra éhesen, a másik a megismerésvágytól hajtva, hogy halott művek corpusában elmerülve dialógust folytassanak egymással. Végtelen dialógust, nekrofil vitát, amelynek pólusai között kirajzolódik a szerző önarcképe, távol a biográfiai éntől, az élvező olvasó és a polifon módon generált szöveg intim körében, csak nekem, csak nekünk.

Milyen is ez az önarckép? Rejtőzködő, ambiguus, a határokat — nemcsak a nemek közötti, hanem tudományos irodalom és a költészet közötti határokat is — átlépő, játékos, a szerepeit megsokszorozó tenult költő, poeta doctus, aki — hasonlóan kedvenc szerzőihez, Beccadellitől KAF-ig, nemcsak a hagyománykontinuumban helyezi el saját szövegét, hanem egyúttal a hagyománytörténés paródiáját is megalkotja. Folytonos izgalomban van, és izgalmat akar kelteni maga körül, de az izgalmat csak a szövegeit a hozzá hasonló felkészültséggel olvasó tudós csürhe, a studiosa turba számára teszi hozzáférhetővé. Voyeurré avatja az olvasót, de be is vonná a játékba, amelynek során ő maga folytonos ingajáratot folytat költészet és valóság, szellemi és szexuális izgalom között.

Hadd osszam meg Önökkel a magam olvasói tapasztalatát. A Beccadellit mozgató furor poeticus helyett egészen hétköznapi furor fogott el, mikor megtudtam, hogy barátom és egykori tanárom, Szörényi László a maga reménytelenül kontextualista filológus módján a heylszínre, azaz Itáliába utazott humanista költőket tanulmányozandó, és rám hagyta a munkát, a humanista költőkről író humanista költő kötetének ajánlását. Valahogy úgy éreztem magam, hogy stílszerű maradjak, mint a Görög antológia szerzője, Sztratón, aki az elolvasni való versek tekercsét látva rögtön paedicatiótól érezte fenyegetve magát. Örömmel láttam azonban, hogy a malac-voyeur olvasat lehetősége mellett párhuzamosan végigfut a köteten egy másik ív is. A pszeudo-vergiliusi Priapea 68. versének mindent a szexualitásra redukáló egyetemes kultúrakritikájától (ahol a világtörténelem konfliktusaira elegendő magyarázatul szolgál a spártai punci és a trójai fütykös egymás iránti vonzalma), szóval, innen eljutunk a James Mitchell Gay Epiphanyjében felmutatott sajátos passiótörténetig, ahol a „kitaszított és megbélyegzett, kísérleti alannyá és beteggé degradált” homoszexuális fiú vágya ellen rideg, leíró, latin terminusokkal küzdő orvostudomány maga is költészetté lényegül, a felláció epifániát hoz magával. De említhetném a Pilinszky Kenyér című versében tetten ért orgiasztikus szakralitást vagy az ugyancsak gyakran hivatkozott Pasolini- és Sandro Penna-szövegeket is a homoerotikus szenvedéstörténet krisztusi allűrjeinek példáiként, példaként arra, hogy a Csehy-szövegek maguk is reprezentál(hat)ják az olvasás új életre keltő (szándékosan kurziválom a szerző nyomán) erejét. Ennek azonban, hogy némileg vitatkozzam is a szerzővel, ne csak dicsérjem, nem kell hogy előfeltétele legyen a dekontextualizálás, a versek köré filológiai aprómunkával felépített referenciaháló szétszaggatása.

A kötetben szereplő tíz tanulmánynak szinte mindegyike a költői-fordítói műhelymunka eredménye, amelyek azonban igényt tartanak a magas színvonalú magyar humanizmuskutatás tudományos diskurzusában való részvételre is, és teljes joggal. Csehy kitűnően ismeri témája (témái) nemzetközi szakirodalmát, a humanizmuskutatók körében zajló elméleti érdekességű vitákat éppúgy, mint a filológiai részletkérdéseket tárgyaló szakcikkeket. Beccadelli Hermaphroditusát körüljáró (saját stílusában azt mondanám: változatos pózokban némi nemcserékkel dúsítva a kéjt magáévá tevő) tanulmányaiban komoly akríbiával rekonstruálja a Quattrocento humanista elváráshorizontját, a légkört, amely kötelező erővel írta elő a pajzán játékoktól, az erotikus nuga-költészettől a carmen heroicumig vagy a panegyricusig vezető költői curriculum befutását, Vergilius, pontosabban pszeudo-Vergilius mintájára, aki a közhiedelem szerint a Priapea malacverseitől jutott el az Aeneis fenséges magaslatáig. Egyúttal a költői önreprezentáció válságát is jól érzékelteti Csehy: a nagyköltészet egyértelműen a hatalom közvetlen erőterében él, ezért a személyisége integritását megőrizni akaró Beccadelli csak negatív imitációval érhet sikert, azzal, hogy a Guarino és társai által óhajtott hősköltemény helyett a carmen heroicum epigrammákból épített hibrid műfajú paródiáját alkotja meg, s Ursa legendásan büdös vulvájától sehogyan sem akar eljutni a Vergiliusnál még egy politikai aranykor látomásával kecsegtető alvilág bejáratához. Az „Acheronta movebo” hősi (hős-költői) gesztusa itt csak ironikus kulcsban képzelhető el, az anális közösülés képében. Csehy Zoltán ugyanakkor érzékeny költő-olvasóként rekonstruálja a Beccadelli-ouvre poétikai rendszerét is, a költői eszménytől (a fő minta Catullus, természetesen), a műfaji és műnembeli hermaphroditizmusig, a szöveg testesüléséig, allegorikus testté válásáig, a toposzokig (alvilágjárás, hajótörés), a humanista szöveggenerálás alakzataiig. El egészen a verissima lexig, a Catullus 16. verséből vett „legigazibb törvényig”, amely élet és költészet szigorú szétválasztását írja elő (csak emlékeztetőül: Pedicabo ego vos et irrumabo — Majd a szátokba s a seggetekbe fúrom…; Devecseri Gábor fordításában: „Mert a kegyes poéta jó ha / tiszta, ám ne a költeménye! arra / nincs szükség: sava-borsa úgy van éppen, / hoygha csintalan és nem szemérmes, / ám a kéjre fölingerelni képes…”).

A vers centrális jelentőségű az egész kora humanista erotikus költészet megértése szempontjából — ugyanakkor komoly paradoxont is felvet. A vers szituálta „valóságban” Furius és Aurelius, a címzettek, éppúgy paedicatióval fenyegettetnek meg, mint ahogy a versen belüli, hivatkozott versek adresszáltjai is. Ettől pedig jó esetben szintén beizgul a megfelelően diszponált olvasó, hiszen ez a kvázi-valóság maga is vers, horribile dictu: Catullus-vers (bár mint tudjuk, a költő neve úgy általában is ismét csak fikció — mint ahogy mi magunk, olvasók is azok vagyunk). Azaz: élet és költészet elválasztásának alaptörvénye ironikusan felszámolja önmagát, a vers mást tesz, mint amit ígér.

S van még egy olyan halvány gyanúm, hogy ez a játék megismétlődik Csehy Zoltán alaptörekvése, a „szövegvágyban” konstituálódó élvező olvasásmód és az általa mélyen elítélt filológusi olvasásmód között. Talán szándékosan. Bár a kötetben a számos lábjegyzet ellenére mélységes hallgatás övezi az elméleti premisszák forrásait (valahol Roland Barthes, Michel Foucault és a recepcióesztétika német klasszikusai között helyezkedik el), mégis következetesnek tűnik a szöveg test-jellegét megszüntetni igyekvő, vágymentes, „kontextushangsúlyos” filológia elleni polémia. Csehy deklarált fő ellensége a hagyományos filológus és tudománya, amely, mint írja: „alapvetően nekrofil tudomány”. Csak halkan jegyzem meg: azért az sem minden élvezet nélküli dolog. Mármint a szöveg háta mögötti valóságban sertepertélni, mások által nem olvasott szövegeket kiásni és magunkévá tenni… Mintha erről Csehy Zoltánnak is volna némi tudomása, hiszen elméleti és módszertani megfontolásait egy olyan anyagon igyekszik gyümölcsöztetni, amely per definitionem önmagán túlra utal, az erotikus tárggyal valódi erotikus izgalmat akar kelteni a valóságban (az olvasóban), sőt, az élvezetet (a hatást) folyamatos kontroll alatt kívánja tartani. Akárcsak a játékosan ironikus filológus Csehy a szövegörömben élvezkedő-újraalkotó Csehyt, sőt, tanulmányainak olvasóit is. Testis sum — magam vagyok rá a tanú, hogy a 2002 októberében rendezett Janus Pannonius-konferencián, Ferrarában, Ludovico Ariosto egykori házában hogyan sikerült hideg módszerességgel felizgatnia a filológusközönséget: a kontrasztív imitáció humanista technikáját kifejtő racionális érvelés argumentumai fölött csak úgy röpködtek a cunnusok és mentulák… A hatás nehezen leírható.

Terminus technicusokban összegezve: nemigen tudok elképzelni olyan élvezetet (legyen az szövegszerű vagy korporális), ahol a recepció akció nélkül jönne létre. Talán nem ártana, ha a szerző a rejtett, de szövegeiből kihallható elméleti iskolák között mint igazán pertinens lehetőséget számba venné a beszédaktus vagy szövegaktus teóriáját is. Azt az irányzatot tehát, amely a kontextualista megközelítés hátterét alkotja — ha már egyszer saját maga minden verbális rosszallása ellenére oly nagy sikerrel űzi a kontextualizálás nekrofil gyakorlatát. Ellenkező esetben ugyanis szövegnek lenni sem veszélytelen. Idézhetném itt a Csehy által idézett Beccadelli-poént a közéleti pályára átnyergelő költőről, aki a fórumon „prostituálja okos módon a szónoklást”, de nekem inkább Barthes önbizalomtól duzzadó definíciója rémlik fel: „A szöveg az a gátlástalan személy, aki a hátsó felét mutatja Politika Papának.” (ĺgy, kétszer os nagy P-vel.) Szerintem jó, ha élünk a gyanúval: Politika Papa sem biztos, hogy tétlen marad. Szörnyű feltevésnek tűnik, de lehet, hogy mégis tud olvasni.

Bene Sándor