Szlovákia egy pici földdarab Közép-Európában

Az MKP számomra veszélyesnek tűnik, mert az etnikai elv alapján tömörít politikusokatSomogyi Tibor felvételeÖn a szlovák társadalomról beható ismeretekkel rendelkezik, hiszen lényegében egész életében azt vizsgálta, de az utóbbi évtizedet az országon kívül élte meg. Mi a véleménye most a közös ország különválásáról és az azóta eltelt időszakról?

Nekem még mindig ugyanaz a véleményem, ami volt: a különválasztás Szlovákiára és Csehországra egyaránt károsan hatott. Károsan gazdasági, szociális és geopolitikai szempontból is. Szlovákiát jobban sújtotta, mint Csehországot, mert Szlovákia elmaradottabb infrastruktúrával rendelkezett, alacsonyabb civilizációs szintet ért el és eleve kisebb ország. Elvesztettük a kétnyelvűségünket, szétestek az informális kapcsolatok, két standard, de szomszédos állammá váltunk. Ám demonstráltunk valami olyasmit is, ami számomra szinte fatálisnak tűnik: egyrészt mindannyian az Európai Unióról álmodozunk, másfelől a történelmi szempontból, kulturálisan és földrajzilag oly közeli két ország nem volt képes egy államban élni. Mit kezdünk majd így a jövőbeni nagy, közös, integrált Európában? Ha a különválasztás előnyeiről kellene beszélnem, egyetlen dologról szükséges szót ejtenem: a szlovákoknak lehetőségük nyílott letesztelni annak a mítosznak az életrevalóságát, amely mítosz szerint a csehek meglopták őket, elvonták a forrásaikat. Ez a mítosz nyilvánvalóan igaztalannak bizonyult. A szlovákoknak lehetőségük nyílott arra, hogy saját identitásuk legmélyére tekintsenek, és kipróbálhassák, milyen potenciállal rendelkeznek, milyenek az esélyeik ebben a világban. Csehszlovákia egy kicsi, de ismert európai ország volt, Szlovákia ma egy pici, ismeretlen, marginális földdarab Közép-Európában, s ne legyenek illúzióink: ilyen is marad. Ez persze nem jelent semmi szomorút vagy távlat nélkülit, csak egyszerűen tény.

Az identitás kérdéséről beszélt az imént. Miroslav Kusý szerint Szlovákia lakosságának egyszerre, egymással párhuzamosan négy identitást kell építenie, alakítania: egyrészt a nemzetit, másfelől – az ország multikulturális és multietnikus jellegére tekintettel – az államit, továbbá egy közép-európai, illetve európai azonosságtudatot. Hogyan formálható egyszerre ennyi identitás?

Nem akarok vitázni Miro Kusýval, de azt hiszem, ez egy kissé értelmetlen vízió. Az embernek vagy van valamilyen identitása, vagy nincs, s az identitások egyes fajtáit egész egyszerűen nem lehet építeni. Én nem tudom elképzelni, hogy miként épülhetne olyasvalami, mint az európai vagy a közép-európai identitás. Valaki vagy európainak, közép-európainak érzi magát, vagy egyébként mit jelent ez az egész? Számomra az európai identitást azok az értékek és az a civilizációs kontextus határozza meg, amelyben élünk, amelyet elsajátítottunk, azokkal a szabályokkal, amelyeket felvállalunk. Az eddigi helyzethez képest azonban az változik majd, hogy ez a civilizációs kontextus, ezek az európaiaknak tartott értékek és szabályok a legközelebbi évtizedekben karnyújtásnyira kerülnek. Menjen Londonba, Párizsba vagy Prágába, és kérdezze meg az ott élőket, mi az ő identitásuk! Negyvenezer amerikai Prágában, kínai, japán, olasz, arab negyed Londonban. Ezek a világban vándorló és a mai Európa részévé váló emberek olyan identitással rendelkeznek, amely felettébb bonyolultan rétegzett. Az én identitásom az, hogy szlovák vagyok. Csehországban élek, szeretem is azt az országot. Férfi vagyok és szociológus, értelmiségi, ezeket és ezeket az értékeket vallom. Mihelyst identitásom bármely dimenzióját piedesztálra emelném, roppant veszélyes helyzet alakulna ki. Én egész egyszerűen félek azoktól az emberektől, akik azt mondják, hogy ők mindenekelőtt szlovákok, aztán következik két kupac gané, és még nem tudom mi. Nem tudom, számomra ki és mily módon biztosítja, hogy én – az EU-csatlakozásnak és a NATO-tagságnak, a határok meg-szűnésének és az egységes pénznem bevezetésének köszönhetően – valamilyen új identitást építsek magamban. Én ugyanaz a Fedor Gál maradok, aki egész életemben voltam.

Főként az európai, részben pedig a közép-európai identitásról szólt. Mi a helyzet a nemzeti és állami identitás viszonyával?

A másik oldalról közelíteném meg a kérdést. Azt akarom, hogy Csehország és Szlovákia bekerüljön az Európai Unióba, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ez mit hoz. Nagyobb piacot jelent és – talán – nagyobb biztonságot is. S tán azt is, hogy – bár ennek már kevésbé örülök – a világon új határok alakulnak ki. Egy új európai erőd jön létre, amely őrizni fogja anyagi és életszínvonalát. Az én állami identitásom számomra teljesen fiktív fogalom. Édesanyám öt államban élt. Mindegyikhez pozitívan kellett volna viszonyulnia? Például a fasiszta szlovák államhoz vagy a kommunista Csehszlovákiához? Ez egyszerűen lehetetlen. Az állam számomra egy szolgáltató intézmény, és én nem vagyok képes szeretni, legfeljebb tisztelni tudom, ha a velem mint szabad polgárral szembeni szolgáltatói kötelezettségeit rendben teljesíti. Azok az emberek, akik az állammal szemben valamilyen mély emóciókkal viseltetnek, számomra furának t?nnek. Másfel#l azonban: belém a szlovák mivoltom mint identitásom egy darabja szervesen épül be, nem pedig az én választásom eredményeként... Ha választhattam volna, legszívesebben kaliforniainak születek, mert ott remek az időjárás és kitűnő az életszínvonal, minden működik. De egyszerűen máshol születtem, a szlovák az anyanyelvem, soha egyetlen nyelvet sem leszek képes jobban elsajátítani. Az az ország, azok a városok, az a kultúra, amelyet gyermekként magamba szívtam, ez az ország, ezek a városok, ez a kultúra volt. Ezek az utcácskák... Itt szövődtek az első szerelmeim, barátságaim, ami azt jelenti, hogy mindez nem az én szabad választásom volt, de nem akarok ettől megválni. Hiába fogja nekem bármelyik nemzeti pár elnöke, Anna Malíková vagy Ján Slota azt mondani, hogy rossz szlovák vagyok: egyszerűen szlovák vagyok. Identitásom e részét magamba szívtam, s nem választottam, de szeretem és részem, ám semmilyen körülöttem futkosó más identitással szemben nem viseltetem távolságtartással, ellenérzéssel. Együtt járunk-kelünk az utcán, egy helyen dolgozunk, és hogy ne viszonyuljak hozzájuk természetesen, nos, számomra ez abszurdnak tűnik. Az identitások egyenértékűek.

Úgy tűnik, mintha az állami identitást számos szlovák vagy szlovákiai értelmiségi és politikus a polgári identitással tartaná rokon jelentésűnek. Az úgynevezett polgári társadalom építése szempontjából sincs létjogosultsága az állami identitásnak?

A polgári társadalom olyan fogalom, amellyel Szlovákiában – főként az utóbbi időben – nagyon gyakran visszaélnek. Számomra a polgári társadalom elsősorban önsegélyezés, szolidaritás, közösségi életmód, olyan tevékenység, amelyet az emberek maguknak, saját érdekükben végeznek, méghozzá az érdek alapján és az állami intézményeken kívül gyülekezve és működve együtt. Lényeges mozzanat: az állami intézményeken kívül. Mihelyst a polgári társadalom valami olyanról alkot véleményt, ami azt mutatja, hogy hatalmi és politikai ambíciói vannak, kezdek óvatos lenni. Ha ugyanis valakinek ilyen ambíciói vannak, lépjen be egy pártba és kezdjen politikai pályafutást.

Ha végigtekintünk az elmúlt tíz év történetén, úgy tűnik, mintha a szlovákiai magyar kisebbség szempontjából lenne egy választó- vagy törésvonal: 1998. A különválás – vagy ahogyan Ön mondja: különválasztás – után 1998-ig a magyar kisebbség legitim politikai képviselete az államigazgatáson kívül állt, míg azóta – vitatható, a megfelelő mértékben-e, mégis – része az államigazgatásnak. Miként értékeli ezt a tényt?

Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy a szlovákiai magyarság politikai képviselői számomra mindig nagyon rokonszenvesek voltak. A magyar politikai pártokat szerettem, mert rugalmasak voltak, világos elképzelésekkel és remek képviselőkkel rendelkeztek. Ma nem mondhatom el ugyanezt. A Magyar Koalíció Pártja számomra veszélyesnek tűnik, mert az etnikai elv, nem a politikai vízió alapján tömörít politikusokat. Nagyon kellemetlen konfliktusok csirájának tartom, hogy van egy pártunk, amely esetében teljesen mindegy, liberális vagyok-e, konzervatív, kereszténydemokrata vagy baloldali, a lényeges az, tudok-e magyarul és magyar iskolába járnak-e a gyerekeim. Ez az első dolog, amit mondani szeretnék. A második: teljesen természetes, hogy a Magyar Koalíció Pártja részt vesz a hatalom gyakorlásában, mert a magyar kisebbség a szlovákiai népesség jelentős hányadát jelenti. Ha azt kérdezi, mely volt a szlovákok, magyarok, romák együttélésének boldog időszaka, akkor azt kell mondanom, hogy az első szabad választások ideje, az 1990-es év, amikor senki sem kérdezte, hogy A. Nagy László, Hunčík Péter, Sándor Eleonóra vagy Tóth Károly magyar-e, szlovák vagy éppen roma. A lényeges az volt, hogy olyan elvet képviseltek, amely az ő nemzeti-etnikai hovatartozásuk fölé emelkedett. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) jelölőlistája ezen emberek előtt nyitva állt, bármiféle diszkriminatív feltételek nélkül. Ez elveszett, ami nagyon rossz. Az 1998 előtti időszak bármikor megismétlődhet. Míg a „mi és ők” elve fog érvényesülni – márpedig a mi szlovákok és ti magyarok elv még ma is nagyon sok szlovákiai párt és politikus számára nagyon fontos –, addig ez állandóan itt lappangó konfliktus lesz. Amíg a magyar kereszténydemokraták vagy polgári konzervatívok azt fogják lényegesnek tartani, hogy a magyarságuk fontosabb, mint az, hogy kereszténydemokraták vagy polgári konzervatívok, addig, az az érzésem, a jövőbeni konfliktusokra dolgozunk – az integrált Európában.

Ha jól értem, Ön szerint az 1990–1992 közti időszak az együttélés szempontjából egyfajta integráció időszaka volt. Első látásra úgy tűnik, hogy ez az első időszak és a mai hasonló, legalábbis ha a kormányra tekintünk, hiszen mindkét időszak kormányaiban voltak magyarok és szlovákok is. Miért következett be az a törés, amely a két időszakot elválasztotta?

Úgy vélem, ebbe több tényező játszik bele. Természetes, hogy Vladimír Mečiar csak a jelképe valaminek. Ha nem lenne Mečiar, akadna más, aki felmutatná az ellenségképet, hogy így egyengethesse a hatalomhoz vezető útját. Ha nem a magyarok lennének az ellenség, akkor a zsidók, ha nem a zsidók, akkor a romák vagy a keleti bevándorlók. Ez nagyon gyakran használt adu. Állítom, a legvéresebb etnikai és nemzetiségi viszályok hátterében is nagyon konkrét személyi és csoportérdekek, gazdasági érdekek húzódnak meg. A második tényező az, hogy ennek a vírusnak indukáló hatása van. Nem véletlen, hogy a 90-es évek elején megjelenő szlovák–magyar viszály a vegyesen lakott területeken volt a leggyengébb, s ott a legerősebb, ahol nem élnek magyarok, de a feszültség fokozatosan átterjedt Dél-Szlovákiára is. Ez azt jelenti, hogy a folyamatos manipulálás, agymosás olyan embereket is magával ragadhat, akik azt gondolnák magukról, őket sohasem keríthetik hatalmukba ilyen indulatok. A harmadik tényező az – legyünk őszinték –, hogy Csehszlovákiát is egyes emberek nagyon konkrét érdekei alapján választották külön. A hatalmi elit számára lényegesen könnyebb egy kisebb területet uralni, mint egy nagyobbat. Mečiar Csehszlovákiában jelentéktelen politikus lett volna, Szlovákiában nem az. Slota, Malíková Csehszlovákiában politikusként nem létezhetett volna, Szlovákiában komolyan kell őket venni.

A viszonylag kis kiterjedésű Szlovákia hamarosan egy nagyobb egység, az Európai Unió részévé válik. Hogyan változtatja meg ez azokat a jellemzőket, amelyekről az imént ejtett szót?

Sok olyan dolog történik, amiről nagyon keveset beszélünk. Pillanatnyilag csak az a közbeszéd tárgya, hogy legyünk ott az Unióban, tegyünk meg mindent azért, hogy oda kerülhessünk és hullani fog a mennyei manna. Ez, természetesen hülyeség, és nem igaz. Néhány dolgot jó volna tudatosítani. Az Európai Unió nem fejőstehén, és az a mindennapos vita, hogy mennyi pénzt kapunk a belépésünk után, egyenesen perverz. Mi nem azért lépünk az Európai Unióba, hogy pénzt kapjunk a mezőgazdaságra vagy miegymásra, hanem azért, mert ezen a nagyobb egységen belül nagyobb az esély az együttműködésre és a termelékenység növelésére, mint számos kicsi, szétszórt államban. S amiről nem folyik vita: az integrált Európa létrejöttével egy új és erős európai bürokrácia alakul, ahol legalább tíz kérdőjellel kell megkérdeznünk, hogyan változik meg a demokrácia fogalma. Hogyan hathat az iglói, a vágsellyei, a somorjai ember a brüsszeli intézményekbe általa megválasztott képviselőjére, miként jelöli ki, delegálja őt, milyen lesz az illető hatásköre? Milyen lesz a demokrácia, mi lesz az állam és milyen erős? Ezek azok a kérdések, amelyekről nagyon kevés szó esik. A harmadik, szintén keveset tárgyalt kérdéskör a migráció. A jövő egységes Európájában, ahol megszűnnek a határok, elsőként az elit kezd el vándorolni. Szívesen látnám azokat az indokokat, amelyek arra ösztönzik a ma a Comenius Egyetemen dolgozó remek sejtbiológust, hogy ne vegye a kalapját és ne menjen Londonba, Párizsba, Münchenbe dolgozni. Az ilyen migráció Európa elmaradottabb régióit sújtja majd a legjobban. De nemcsak a migrációról van szó, hanem a már említett úgynevezett állami identitás elmosódásáról is. Hiszen a nemzeti kormányok hatáskörének egy jelentős részét a brüsszeli adminisztráció veszi át, eltűnnek a határok, és nemzetek feletti intézmények kezdenek működni. Szerintem a regionális identitás is megerősödik, és ezzel kapcsolatban is felmerül a kérdés, hogy ez mit jelent az ország stabilitása, területi épsége szempontjából. Tehát mit jelent, ha erősebben valljuk magunkat kassainak, vágsellyeinek vagy dél-szlovákiainak, mint szlováknak, márpedig ez megtörténhet. Készek vagyunk követelni, felkerekedni a jobban fizetett munkáért, de felkészültünk-e a szegényebb országokból származó bevándorlók befogadására? Készek vagyunk-e elfogadni a másságukat, más kultúrájukat, civilizációs értékrendjüket? Megszűnünk fajgyűlölőként, ellenérzésekkel tekinteni rájuk csak azért, mert az Európai Unió részévé válunk? Rengeteg lesz a probléma, és én nem azért beszélek róluk, mert fatalista vagy kétkedő vagyok, csak zavar, hogy e kérdésekről nem esik szó. Az Európai Unióba szeretnék kerülni, de ezeket a gondokat nem tudatosítani annyit jelent, hogy később még nagyobb kellemetlenségekkel kell szembenéznünk.

Mennyire rajzolja át a csatlakozás az ország változékony, mégis több tartós csoportosulást, hatalmi központot mutató politikai térképét?

Átrajzolja. Nem szeretnék annak fényében tetszelegni, mint aki tudja, hogyan megy ez végbe, csak azt mondom, ami szerintem megtörténhet. Bizonyára bekövetkezik a standard politikai pártok integrációja. A kereszténydemokrata, konzervatív, liberális és baloldali pártok az egységesült Európa térképén és politikai palettáján is hálózatot építenek ki.

Elsöpri ez az etnikai bázisokat is?

Nem. Az imént említett folyamattal párhuzamosan erősödni fognak az etnikai és kisebbségi pártok. Hangsúlyozom, a standardizálódással párhuzamosan. Ezek a pártok ugyanis minden olyan kérdést, amelyről ma nem esik szó, de holnap komoly problémaként jelentkezik, a pozícióik erősítésére használnak fel. A standard pártok integrációjával az európai politika valamiféle haiderizálódása is végbemegy. Mindig akad majd politikus, aki visszaél az európai dotációs vagy pénzügy-politikai hibákkal, hogy feltehesse a kérdéseket: miért nekünk szlovákoknak, magyaroknak, lengyeleknek kell erre ráfizetnünk? Miért szokjuk meg, hogy rengeteg a bevándorlónk? Miért kell tűrnünk a szervezett bűnözést, amely fékét vesztette azáltal, hogy eltűntek az államok közti határok? A populista politikusoknak tehát sok érvük lesz, s a társadalom peremére szorult, munkanélküli vagy manipulálható emberek csatlakozni fognak hozzájuk. A jövő Európájának ezekkel a gondokkal is szembe kell néznie.