Szlovákia: a túszul ejtett állam

Szlovákiában sosem volt újságíróbarátnak nevezhető közeg, de oknyomozó újságírót korábban nem gyilkoltak meg bizonyíthatóan (nyom nélkül eltűnt újságíróra viszont már volt példa). A kivégzésre emlékeztető, profi munkára valló brutális kettős gyilkosság megrázta és felrázta a közvéleményt. Ehhez hozzájárult, hogy egy kedves, házasságkötésre készülő fiatal párt öltek meg a saját házukban, valamint az, hogy a fiatal oknyomozó újságíró az utolsó leleplező cikkében olyan összefonódásokra mutatott rá a szervezett bűnözés és a legmagasabb politikai körök között, amelyek önmagukban is óriási felháborodást kelthettek volna.

A Mečiar-korszakban mind az államhatalom (például a titkosszolgálatok), mind az azzal összefonódott és egymással permanens háborúban álló szervezett bűnözői csoportok is fenyegették az újságírókat. Volt, hogy követte és lehallgatta őket a titkosszolgálat (a cseh Nova TV riporterét, Eugen Kordát), volt, hogy alapos verést kaptak valószínűleg a „titkosoktól” és/vagy a maffiózóktól (Tom Nicholson, Soltész Arpád) vagy felgyújtották az autójukat (Peter Tóth). De volt, hogy Mečiar híve vagy hívei rontottak rájuk (Ľuba Lesná, Štefan Hríb), sőt, később maga Mečiar támadt kamerák előtt többször újságírókra, például ököllel – az Elektra nevű villájának anyagi fedezetét firtató – Ľuboslav Cholujra (TV Joj). Tette mindezt többnyire minősíthetetlen kifejezések kíséretében…

A Mečiar-korszak után sem tűntek el teljesen a fenyegetőzések, fizikai támadások, gyújtogatások, de jóval ritkábbá váltak. A leleplező újságírók elleni fő fegyverré a rágalmazási perek, a médiák felvásárlása és a lejáratásukra tett kísérletek váltak. A maffialistás „vállalkozó” Marián Kočner 2017 szeptemberében például épp Ján Kuciakot fenyegette azzal, hogy „mocskot fog keresni” a családjára, és ki fogja azt teregetni. „Elkezdek speciálisan önnel foglalkozni, az ön személyével, az ön anyjával, apjával a testvéreivel” – mondta Kočner, ahelyett, hogy arra válaszolt volna Kuciaknak, hogyan adta el a hírhedt adócsaló, Bašternák által épített Bonaparte apartmanban, Fico kormányfő szomszédságában lévő lakását. Robert Kaliňák (akkori) belügyminiszter reakciója is emblematikus volt, ahelyett, hogy az állam védelméről biztosította volna a Kočnert feljelentő Kuciakot (a feljelentéssel, mint kiderült, a rendőrség érdemben nem foglalkozott), azt vágta oda a Denník N újságírójának, hogy: „Milyen fenyegetésekre gondol? Nekem a nyilatkozat kapcsán inkább olyan benyomásom van, hogy további újságíróként az önök napilapjához akar csatlakozni. Ez az, amit önök csinálnak, a mocsok keresése.” És már meg is érkeztünk oda, hogy a kormány vezető politikusai milyen légkört teremtettek Szlovákiában azzal, hogy évekig kígyót-békát kiáltottak az újságírókra. Szó szerint, mert a kormányfő, Robert Fico nevezte már őket egyebek között „nyálkás kígyónak”, de voltak már „idióták, hiénák és szlovákellenes prostituáltak” is. A Fico-kormányok a kényelmetlen újságírói kérdésekre adott hisztérikus, mocskolódó „válaszaikkal” élen jártak az újságíró-ellenes légkör kialakításában. Fico többször néven is nevezte, felsorolta, hogy pontosan milyen újságok, médiák munkatársai a hazug „hiénák és prostituáltak”. Általában a legtehetségesebb szlovák újságírókról és a legszínvonalasabb médiákról beszélt így. 

Mondhatnánk, hogy ez mind így van, de újságírót mégsem gyilkoltak idáig – de ez így nem biztos, hogy igaz. Szlovákiában ugyanis nem ismeretlen jelenség, hogy nyom nélkül eltűnik valaki, 2008 áprilisában például Pavol Rýpal oknyomozó újságíró (Plus 7 dní, Markíza, STV), akit valószínűleg meggyilkoltak. 

A kormányhivatalig érő calabriai csápok

Köztudott volt – az Új Szó hasábjain is többször foglalkoztunk vele –, hogy Szlovákia a túszul/foglyul ejtett állam tankönyvszerű esete, ahol a Fico-kormányok rendszerszintű korrupciós gépezetet építettek ki, és lebénították az igazságszolgáltatást, hogy büntetlenséget garantáljanak maguknak és szponzoraiknak, oligarcháiknak. Legkésőbb a Bašternák-botrány kirobbanása után az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kormányzat, ideértve a politikai vezetés legfelsőbb szintjeit (Fico, Kaliňák, Počiatek volt pénzügyminiszter), valószínűleg a szervezett bűnözéssel is összefonódott, fedezi az ügyleteit (főleg az áfacsalásokat) és ebből províziókat kap (Fico luxuslakása, Kaliňák és Počiatek üzletelése Bašternákkal) – erről is többször írtunk, újra meg újra visszatérve a témára. Ezzel kapcsolatban nem féltünk a maffiaállam kifejezés használatától sem, márcsak azért sem, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az állam (i)gazságszolgáltatási gépezete nem a korrupt politikusokat és üzlettársaikat üldözi, hanem a becsületes ügyészeket, a kiszivárogtatókat, meg az oknyomozó újságírókat.

Ján Kuciak befejezetlen oknyomozó cikke, amelyet több szlovák újság is lehozott, és az ország történetének legolvasottabb cikkévé vált, annyiban hozott újat, hogy a közpénzeket meglopó és a Smerrel összefonódott csoportok között feltűntek a calabriai maffiához köthető olaszok is. Azaz, a szlovák államot most már a hírhedt ’Ndrangheta közelében mozgó „üzletemberek” (főleg Antonino Vadala) is „megfejik”, sőt, egészen a miniszterelnökig érő kapcsolati hálót építettek ki! Mert talán a legsokkolóbb új fejlemény az volt, hogy Vadala korábban üzlettársi és élettársi viszonyt ápolt Robert Fico asszisztensével (nevezzük nevén a dolgokat, biztonsági átvilágítás nélküli, közpénzen kitartott szeretőjével), Mária Troškovával, de üzlettársa volt Viliam Jasaň, a szlovák Állambiztonsági Tanács átvilágítással rendelkező titkára is. Az újságíró-társadalom meg a Fico-ellenes közvélemény nagy részében ezek a sokkoló fejlemények az utolsó cseppet jelentették, betelt a pohár, az elégedetlenség elemi erővel tört fel. Ha Ficóék ezt is megússzák, akkor ennek az országnak vége. Akkor nemhogy az uniós magba nem jutunk be, de keleti diktatúraként végezzük. Milyen állam az, ahol profi bérgyilkos(ok)ra valló módszerekkel kivégezhetnek egy fiatal oknyomozó újságírót és menyasszonyát? Aki arról ír, hogy a calabriai maffiához köthető olasz „vállalkozók” nyúlják le az uniós pénzeket. Ahol a fő kormánypárt ilyen szinten összefonódik ezekkel az emberekkel? És hogy juthatott Trošková meg Jasaň Fico közelébe (átvilágítással vagy anélkül)? Hisz egy normális országban a kormányfő messze elkerülné az ilyen alakokat! Szóval a nemzetbiztonsági rendszer csődöt mondott, akárcsak az egész igazságszolgáltatás. Az államba vetett maradék bizalom is elszállt. Mert ha csak állami pénzen tartott szerető-tanácsadóról lett volna szó, arra már csak legyintünk, elvégre volt Mečiarnak is, nem is egy (Anna Nagyová, Blažena Martinková), de 1. ők legalább hozzá tudtak érdemben szólni valamilyen témához, 2. korábban nem éltek és vállalkoztak együtt olasz maffiózókkal.

Ide kívánkozik még egy megjegyzés. El tudjuk képzelni, hogy ha mindez mondjuk a Radičová-kormány idején történik, akkor Robert Fico ellenzékből mekkora cirkuszt rendezett volna, és milyen bőszen követelné a kormány azonnali lemondását és az előrehozott választások kiírását?

Az események őrült gyorsan felpörögtek

Teljesen új fejlemény volt, hogy az újságírók összefogtak, és hihetetlen gyorsasággal göngyölítették fel a Kuciak által elemzett ügyek kusza szálait. Ezek után a kormány már nem támadhatta őket olyan durván és nyíltan (azért az undok viselkedés nem szűnt meg, és a korábbi támadásokért sem kértek bocsánatot), a közvélemény, vagy annak egy tekintélyes része, meg remélhetőleg már másként tekint az újságírókra. Ha valaki azt mondja, hogy minden újságíró hazudik, meg van véve, bértollnok, a mocskot bányássza, akkor vissza lehet kérdezni, hogy Ján Kuciak is az volt-e? Meg a többiek, akik (most már úgy tűnik) életük kockáztatásával nyomoztak, tájékoztattak a hatalom, az oligarchák és a bűnözés összefonódásáról, az adófizetők meglopásáról? A kettős gyilkosság fejleményeit és következményeit olyan figyelem kíséri, hogy ez egyfajta védelmet és egyben biztatást is jelent a médiáknak.

De a civil társadalom is erőt vett magán (mindenféle külföldi „sötét erők” támogatása nélkül). Ez kétféleképpen nyilvánult meg: 1. A bársonyos forradalom óta soha ennyi ember nem tüntetett az utcán, de a tüntetések épp olyan békésen zajlottak, mint 1989 novemberében. A tömeg spontánul skandálta, hogy „elég volt Ficóból” és „Lemondani!” – egyértelműen kinyilvánítva, hogy kormányváltást követel. 2. Egyre több ember állt a sarkára a saját területén, és mert szembeszegülni a rendszerrel. Ennek mintapéldája Vasiľ Špirko speciális ügyész, aki feljelentést tett Kaliňák és több magas beosztású rendőrtiszt ellen szabotázs miatt, Kaliňákot és Počiateket nagy összegű korrupciós csalással vádolta meg. Špirko épp a Bašternák-botrány részét képező B. A. Haus-ügyet próbálta felgöngyölíteni, de – gyanúja szerint Kaliňák utasítására – félreállították, és megpróbálták ellehetetleníteni. Gyorsan kiálltak mellette ügyésztársai is, Jozef Kandera és Ján Hrivnák. 

Persze, korábban is voltak tüntetések, de nem ilyen méretűek. Korábban is voltak Fehér Holló díjjal kitüntetett emberek, akik kiálltak a tiszta közéletért és inkább otthagyták munkahelyüket, minthogy hallgassanak (például a külügyminisztérium uniós elnökséggel kapcsolatos közbeszerzéseinek manipulálásáról a leplet lerántó Zuzana Hlávková és Pavol Szalai), de ilyen eset – ritkán – negyedévente történt. Most szinte minden második napra jut egy. További nagy különbség, hogy Fico és Kaliňák első kolosszális hazugsága (a Malina Hedvig-ügy) csak hosszú idő után lepleződött le, nagyon sokáig tartott, míg a szlovákiai médiák többsége fokozatosan Hedvig mellé állt, és még tovább, míg ez a változás a lakosság kritikus tömegénél (talán a többségénél máig nem) végbement. Azóta a lelepleződés ideje egyre rövidebb lett, és mára oda jutottunk, hogy Fico és Kaliňák hazugságainak „felezési ideje” órákra rövidült. Amikor Fico azzal próbálta „megetetni” a közvéleményt, hogy Trošková lényegében csak egy jelentéktelen titkárnő volt, akkor egy napon belül előállt egy volt szlovák diplomata, aki arról számolt be, hogy a német fél tiltakozása ellenére Fico hogyan verte át a részvételét a Merkel német kancellárral és Sobotka cseh miniszterelnökkel való találkozón. Amikor Tibor Gašpar rendőrfőkapitány azt hazudta, hogy a Nemzeti Korrupcióellenes Egység vezetője Róbert Krajmer nem is járt a tetthelyen (a nagymácsédi házban és annak udvarán), akkor órák alatt előkerült egy videó, ami megcáfolta állításait. 

És megtörtént az elképzelhetetlen…

Mindezek az események a külföld kiemelt figyelmével párosulva oda vezettek, hogy sorozatban történtek a korábban elképzelhetetlennek tartott lépések: lemondott Maďarič, majd Kaliňák, majd Fico, távozóban Šebej, Žitňanská (elnézést, ha valakit kihagytunk). És a tömegek az elégedett győzelmi ünneplés helyett tovább tüntetnek a tereken az egész kormány távozását és előrehozott választásokat követelve… Meg a rendőrfőkapitány, a speciális főügyész stb. azonnali távozását. Mert – nagyon okosan – nem hiszik el, hogy bármi érdemben változott, tudják, hogy Fico meg Kaliňák továbbra is a háttérből irányít. Innentől kezdve legalább két fő kérdés van: 1. Ellent tud-e állni a kormány a tüntetéseknek, vagy mégis jönnek az előrehozott választások? 2. Hogyan alakulnak a pártok preferenciái és választási eredményei? De ez már egy másik történet.

Gál Zsolt

A Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója