Szinesztézia

A filmtörténet egyik sokszor visszatérő kliséje, hogy a filmtrükk nem ismer határokat. Ez a megállapítás igenelhető, ha a látványeffektusok szemkápráztató burjánzására gondolunk; ám kevésbé az, ha tudatosítjuk a filmkészítés mediális feltételeit. Azokat a korlátozó tényezőket, melyek nagyon is jelzik, hogy az adott területen bizony nem minden lehetséges. Ilyen tényezőként említhető az a szituáció, mikor a filmkészítők például azzal szembesülnek, hogy miképpen ábrázolhatók optikai médium esetében az illatok. Érdekes választ ad erre a kérdésre Tom Tykwer – többféle DVD-kiadásban is hozzáférhető – filmje, A parfüm – Egy gyilkos története, melynek forgatókönyve Patrick Süskind ismert bestselleréből készült. A történet egy 18. századi fiatalember kalandjait mutatja be (Ben Whishaw alakítja), akit kifinomult szaglása arra késztet, hogy a legtökéletesebb parfüm előállítása érdekében sorozatgyilkossá váljon. A továbbiakban természetesen nem erre koncentrálnék, hanem a film legnagyobb kihívására: megjeleníthetők-e az illatok.

A szagok világa olyan mérettartományban helyezkedik el, mely az emberi szem számára láthatatlan. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy a szaglószervünkkel érzékelhető világ a hétköznapi tekintet számára anyagtalan. A parfüm készítőinek tehát azzal a feladattal kellett megbirkózniuk, hogy vászonra vigyék azt, amit elvileg a médium nem tesz lehetővé. Tykwer csapata az egyetlen járható utat választotta: vizuális kompozíciókba ültette át a szagokat kiváltó jelenségeket és azok hatását. Egyrészt a műtárgy-fotózás szabályait alkalmazva több száz egyedi beállítást hozott létre; másrészt megjelenítette az adott illatot érzékelő szereplők reakciói mellett a felidézett képi kontextust is. (Az utóbbira remek példa az a jelenet, melyben Baldini, Grenouille mestere – a nagyszerű Dustin Hoffman alakítja – egy szippantás után tarka virágoskertbe „kerül át”.) Csakhogy a szituáció bonyolultabb, ugyanis – mint a történetből is kiderül – a földkerekségen nem létezik szagok nélküli hely. Erre a tapasztalatra a film kétféle módon utal. Egyfelől elbeszéli az illatok anyagi összetételeit (olykor receptjeit), másfelől – és ez a fontosabb – folyamatosan bővíti a látvány színrepertoárját. Vagyis ahogyan Grenouille számára újabb és újabb szagok válnak hozzáférhetővé, úgy lesz a film képi univerzuma egyre színesebb. Ily módon a produkció egésze az illatok képsorává, montázsává minősül át.

De mindez további kérdéseket vet fel; van ugyanis a filmnek egy olyan jelenete, melyben az illat terjedését (tehát mozgását) szemlélhetjük. Természetesen arról a jelenetről van szó, amely kivégzésnek indul és orgiaként végződik. Grenouille a tömegbe engedi a parfümöt, majd sárgás hullám terjed szét a nézőseregen. Ez az effektus szempontunkból igen lényeges, hiszen itt elvileg magát az illatot látjuk. Baudelaire-rel szólva látszólag elérkeztünk oda, ahol „egymásba csendül a szín és a hang s az illat.” Ugyanakkor éppen ezen a ponton válik világossá, hogy a film csakis mediális áthelyezésekkel (nyelv, színek) volt képes „megjeleníteni” tárgyát. Hiszen amit látunk, az nem más, mint a film természetes alapanyaga, a szimpla fény. Ez akár úgy is értelmezhető, hogy a film?mű?vészet megkísérelheti ugyan megjeleníteni a láthatatlan tartományt, de ezzel önnön anyagiságát teszi még inkább érzékelhetővé. Ez a „kudarc” persze egyben siker is, hiszen a nézőben tudatosul, hogy amit észlel, az médiumok által adott, s ezek bár megtévesztésen alapulnak, akadályozhatják is a különnemű területek cserélhetőségét. Annak ellenére tehát, hogy az illatok képeket idéznek fel és fordítva, tapasztalataink a médium(ok) tulajdonságaiból erednek; a többi csak parfüm a szemnek…