Szindbáddal az ősz kapujában

Ilyenkor ősszel, amikor a fák már eleresztik lombjaikat, hogy tarka szőnyeget terítsenek a földre, amikor a temetők végtelen csendjébe beszökik az égi zene, amikor az udvarházak rejtett zugaiban fészket rak az időtlen végtelen, a boldogság és a boldogtalanság, az élet és a halál, mindig eszembe jut Krúdy. A romantikus Krúdy, akiről Kosztolányi azt írta: „Kímélő kézzel nyúl az emberekhez és korokhoz, csendesen és félénken, mintha szemfedőket emelgetne. Minden, még az is, ami előttünk történik, halvány és legendás, mint egy tejüvegen át.” Torkomban dobog a szívem, amikor derékig érő fejfák, rozoga fakeresztek között járok egy dimbesdombos sírkertben, megannyi vándor egykor volt életének kézzel fogható jelét látva.
Ha Krúdy, akkor Szindbád.
Ha Szindbád, akkor Huszárik Zoltán és Sára Sándor alkotása. Főleg ilyenkor, ősszel, amikor meghittebb egy világvégi indóház zuga, varázsosabb egy kávéházi sarok, eltompul a nyárral jött lángolás, jólesik egy kis mélázás, kitartóan követ valami bágyadt melankólia, s az emlékezés is valahogy jobban fáj. És Krúdyt is ezért szeretem. Mélységesen érző poétalélek, akinél megrészegít a nyelv, a mondatok színes füzére, a jellemrajzok tökéletessége, a versben írt próza, az ábrándos bölcs utolérhetetlen nagysága. Megint Kosztolányit idézem, majd pár sor erejéig Márait. „Elbeszélései mögött gyönyörű és boldog monotonitással vonul a lírája, hegedűkkel és színes zászlókkal, egy ünnepi processzió apró csengettyűivel” – írja a Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni szerzője. De Márai is remekül varázsolja elénk Krúdy alakját: „Ő az egyetlen, aki még tud valamit a régi Magyarországról, amely volt még és oly kevéssé volt máris, mintha díszlet és színhely lenne csak Szindbád álombeli utazásához… Féltek tőle, nem szerették, eltűrték s kelletlenül megbecsülték, mert kivesző őslény volt, nagyon ritka és tüneményszerű.”
Álomlovag, írja az egyik. Ködlovag, véli a másik.
Szindbád egyenlő Krúdyval, Krúdy maga volt Szindbád, egy színes ködökben úszó világ eltűnő és újra feltámadó, kalandos életű hőse.
Huszárik Zoltán Szindbádja Latinovits Zoltánnal a földi mennyország mozijában. A hontalan és társtalan utazó, akinek csak égi kísérői vannak: a bánatos, elhaló kiáltásokkal vonuló vadludak. „Halálraítélten élt és gyümölcstelenül” – írja Örkény István a donkihótei jellemről, s Huszárikot is ez fogta meg a feledhetetlen hajós alakjában. Ilyen volt ő is: átmenet a keleti hajós és az Ezeregyéjszaka hírnöke között. És volt ő más is, mint filmrendező: öt éven át pályamunkás, szobafestő, földműves, falusi népművelő, biztosítási ügynök, rajzfilmes és filmgyári ügyelő. Szindbádját 1970-ben kezdte el forgatni, méghozzá felvidéki tájakon. Tél Tündére a Poprád jegén korcsolyázik, Körmöcbánya a templomait adta a filmhez, felvidéki temetők, terek és udvarházak szolgálnak helyszínül ehhez a mesés történethez. És a sok szerelmi jelvény: gyűrűk, láncok, kesztyűk, kalapok, suhogó szoknyák és harisnyakötők, szalagok és zsebkendők, napernyők, retikülök, imádságos könyvek, virágcsokrok, drága porcelánok, legyezők és medálok. Mindehhez a nők: szőkék és barnák, fiatalok és korosodók, karcsúk és teltek, tiszták és feslettek, sírók és kacagók, jókedvűek és bánatosak, boldogok és boldogtalanok. Mind, aki szerette Szindbádot. Akik megeskették őt, hogy nem nyúl kockához s kártyához. Akik tiltották a bortól s a zsíros ételektől. Egymástól.
Őszi rétek, októberi ligetek. Sárgára égetett, vérfoltos és barnára ázott levelek. Dombok közt bujkáló, pajkos kis szelek, ropogósra száradt bimbók, törékeny sziromlevelek. Felejteni, emlékezni, újraélni. Újraélni, emlékezni, felejteni.
„A szívem. A szívemet gyógyítsd meg, anyám!”
„Az apád is szívbajban halt meg.” „És én? Én mikor halok meg?” „Sokan vannak még előtted.” Sírok, keresztek, feszületek. Szindbád csókja fedetlen kebleken, egy mámorítóan illatos temetőben. Gyorsuló női léptek a letaposott fűben. Egy félbehagyott ölelés a fák között. Valaminek vége. Valami elkezdődött.
Szindbád halhatatlan.
Szindbád örök.