Szeptember végén...

SZEPTEMBER

A kertésznek a szeptember a maga nemében hálás és nevezetes hónap; nemcsak azért, mert akkor virít az aranyvessző, az őszi Aster és a Chrysanthemum indicum, s nemcsak miattatok, virágoktól roskadozó, lenyűgöző szépségű georgínák. Higgyétek el, tamáskodók, hogy a szeptember minden másodszor virágzó növény választott hónapja, a szeptember a másodvirágzás ideje, a szőlőérés hónapja. Ezek a szeptember mélyebb értelemmel teli titkos kiváltságai, de ezenfelül ez az a hónap, amikor ismét kitárja ölét a föld, úgyhogy megint ültethetünk. Most kerül a földbe minden, aminek tavaszig meg kell erednie. Ez persze megfelelő jogcím nekünk, kertészeknek arra, hogy megint egyszer végiglátogassuk a szaktársakat, megnézegessük, hol mi van, kiválasszunk néhány kincset érő növényt már a következő tavaszra, s egyúttal jó alkalom most itt arra is, hogy megállítva a rohanó esztendőt, elidőzzünk egy kicsit e derék szakembereknél, s megadjuk nekik az őket megillető tiszteletet.

A nagy kertész, azaz a hivatásos termesztő rendszerint józan életű férfiú, nem iszik, nem dohányzik, egyszóval erényes. A történelem nem jegyzett fel róla sem nevezetes gaztetteket, sem hadi, sem politikai érdemeket. Emlékét egy-egy új rózsa-, georgína- vagy almafajta örökíti meg; neki ez a dicsőség, amely rendszerint anonim, vagy más név alatt rejtőzik – untig elég. A természet különös szeszélye folytán a kertész általában testes, sőt hatalmas termetű ember, talán azért, hogy megfelelő ellentétet alkosson a virágok gyengéd, filigrán kecsességével, vagy mert a természet Cibelé képére formálta, szemléltetni akarván ezzel, hogy a kertész az éltető, a gondos atya. És valóban, mikor a kertész ujjaival vájkál a virágcserepekben, az majdnem annyi, mintha tápláló emlőt nyújtana kis neveltjeinek. A kertész megveti a kertépítő mérnököket, azok viszont a kertészeket tartják afféle zöldségeseknek. Jegyezzétek meg, a kertész szerint az ő foglalkozása nemcsak afféle mesterség, hanem tudomány és művészet; lesújtóbb véleményt nem is mondhat vetélytársairól, mint azt, hogy jó üzletember. A hivatásos kertészhez nem úgy jár az ember, mint a fehérnemű- vagy vaskereskedőhöz, akinek megmondja, mit akar venni, fizet, és továbbáll. A kertészhez az ember beszélgetni megy: megkérdi, hogyan is hívják ezt vagy azt a növényt, elmondja, hogy a szirtőr, amit tavaly vett tőle, reményteljesen fejlődik, elpanaszolja, hogy az idén kár esett a Mertensiákban, és könyörög neki, mutassa meg újdonságait. Meg kell vitatni, melyik a jobb, a Rudolf Göthe vagy az Emma Bedau (ezek őszirózsák), valamint perlekedni is illik egy sort például azon, mit szeret jobban a Gentiana Clusii, az agyagot vagy a tőzeget.

Ilyen és hasonló megbeszélések után kiválasztunk egy új ternyét (az ördögbe is, ugyan hová tegyük majd!), egy szarkalábat, mert az otthonit elpusztította a lisztharmat, no meg egy cserepet, amelyről a kertésszel együtt sem tudjuk kisütni, mi van benne, s miután néhány kellemes órát eltöltöttünk tanulságos és szórakoztató tereferével, fizetünk a kertésznek – aki nem kereskedő – öt-hat koronát, és ezzel kész. A kertész mégis szívesebben lát bennünket, akik jól meggyötörjük, mint azt az uraságot, akin messziről érzik az autószag, s aki egyszerűen meghagyja neki, válasszon ki számára „hatvanféle fajt a legkülönb virágaiból, de aztán príma minőségűek legyenek”.

Minden hivatásos kertész esküdözik, hogy kertjének földje silány, ő nem trágyáz és nem öntöz, télre semmit le nem takar. Nyilván azt akarja ezzel bizonyítani, hogy virágai kizárólag iránta való szeretetből növekszenek. Némi igazság van is ebben: a kertészkedéshez szerencsés kéz kell, vagy talán azt mondhatnánk, égi kegyelem. Az igazi kertész csak úgy vaktában beledug a földbe egy-két levelet, s kihajt belőle mindenféle virág; mi, laikusok pedig vesződünk a magról nevelt palántával, öntözzük, a helyét is megfújjuk, szaruliszttel, sőt gyermektápszerrel tápláljuk, a végén mégis elfonnyad, elszárad. Azt hiszem, van ebben valami varázslat, akár a vadászok vagy az orvosok mesterségében.

Új fajt vagy fajtát előállítani, ez minden szenvedélyes kertész dédelgetett álma. Istenem, ha sárga nefelejcsem, nefelejcskék pipacsom vagy fehér tárnicsom teremne! Micsoda, hogy a kék tárnics szebb? Nem az a fontos, de fehér tárnics eddig még nem volt! No meg aztán úgy van az, hogy az ember virágok dolgában is egy kissé soviniszta. Ha egyszer egy cseh rózsafajta legyőzné az egész világon az amerikai Independance Day vagy a francia Herriot fajtát, csak úgy dagadoznánk a büszkeségtől, és szétvetne bennünket az öröm!

Karel Čapek: A szenvedelmes kertész (1929). Mayer Judit fordítása