Szembesülés jelenmúlttal, maholnappal

MIKLÓSI PÉTER

Beszélgetőtársam 1930. október 29-én született Ekecsen. És mert újságíróként mestereimnek egyikét tekinthetem benne, ez a csevej amolyan adósságrendezés is. Még a hatvanas évek derekán (épp az Új Szó szerkesztőségében) kevesektől: Zsilka Lászlótól, Gály Ivántól és tőle kaptam a legtöbb szakmai útravalót. Máig kitűnő személyes kapcsolataink révén készíthettük volna hát ezt az interjút pozsonyi lakásán; találkozhattunk volna a Madách Kiadóhoz vagy az Irodalmi Szemléhez fűződő igazgatói és főszerkesztői reminiszcenciáinak helyszínein, illetve akár a tanszékvezetői megbízatásának falai között a Komenský Egyetem Bölcsészkara magyar tanszékén, de ott nyilván másokat zavartunk volna. Ilymód választottuk színtérnek egy forgalmas fővárosi presszó semleges különtermét. A 83. életévét taposó Fónod Zoltán irodalomtörténész és publicista láthatóan élvezte, hogy az ablakon nyalábokban szakadt be a tavaszi napfény.

Van neked egy írásban is megtett fogadalmad: hogy egy bizonyos napot minden esztendőben megünnepelsz. És ha jól számolom, akkor ez a fogadkozás immár 69 éve kötelez!

Atyaisten! Negyvenöt januárjában, 14 éves leventekötelesként katonaruhában a fronton, majd Németországban egy fogolytáborban találtam magam, ahonnan szökésünk után egész életre szóló emlékként csak október 17-én délelőtt jutottam haza, Ekecsre. Megúszhattam volna ezeket a pokoli hónapokat, ha apám belép a „nemzetvezető” Szálasi pártjába, de ezt ő eleve kizárta. Ezért én már másodikos gimnazista koromban kamaszként is, férfiként is megmérettem. Lényegében így kezdődött az életem.

A hétköznapokban vagy álmaidban jelennek meg mindennek az emlékei?

Azóta sok minden történt az életemben, a fogolytáborral ritkábban foglalkozom. De csak Isten kegyelme, hogy túlélve a bombázásokat, gépágyúzásokat, géppuskasorozatokat ép bőrrel átvészeltük a háborút.

Egy alkalommal megemlítetted, hogy fogolylétednek volt egy megejtően döbbenetes mozzanata, amikor negyvenöt júniusában a Rajna-parton került kezedbe az Új Testamentum Károli Gáspár fordításában!

Akkor már szökésben voltunk. Egy internátusba kerülve egy paptól kaptam azt a kis Bibliát. És mert az Istennel való kapcsolat mindig is érdekelt, ott helyben többször is elolvastam.

Később, fogságod naplójának mottójául pedig az ekecsi templom bejáratának jelmondatát, választottad...

Igen: „Ha Isten velünk / Kicsoda ellenünk!”

Évtizedek távolából hová fűznek a mélyebb élmények? Szülőfaludhoz vagy a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumhoz, ahová már tizenkét évesen és tandíjmentesen szabadott beiratkoznod!

Elsősorban Ekecshez. Csurgóra viszont szegény sorsú gyermekként az okos és józan prédikátor, Tömösközi Ferenc tiszteletes úr tanácsára jutottam, aki azt ajánlotta szüleimnek, hogy engedjenek el oda felvételizni. De mert nekünk erre pénzünk nem volt, ő kísért el Csurgóra, ahol a háború meg az azt követő időszak próbatételei után 1950-ben érettségiztem.

Miként látod ma: mikor lépted át a korai felnőttkor rubikonját – amikor szüleid már tizenkét évesen elengedtek Csurgóra, vagy nem sokkal később, a front, a fogság, majd a szökés gyehennáiban?

Csurgó felejthetetlen számomra. Nemcsak tanáraim bölcsessége, hanem szinte gyerekfejjel a talpon maradás bizonysága révén is. Arról már nem szólva, hogy a politikummal szintén itt ismerkedtem meg. Ugyanis ’49-ben megválasztottak a gimnázium ifjúsági szervezetének élére, és nekem, aki nemigen értettem az osztályharcot, grófi családok gyermekeit kellett volna kizárni. Többek között például Bethlen Miklóst. Amikor ellentmondtam, hamarosan megszűntem elnök lenni, úgyhogy érettségi után ezzel az „élménnyel” távoztam Csurgóról. Viszont a szülőföld meg az iskola életre szóló kapocsként él bennem.

Már „kollégák” voltunk az Új Szónál – én újságíróbojtárként, te rovatvezetőként –, amikor egy belső szerkesztőségi konfliktus, miként akkoriban mondani illett: elvtársi vita után azt találtad nekem okulásképpen mondani, hogy megdögleni lehet, de rongy embernek lenni nem! Az élet próbái azóta sem csiszoltak ezen az elszántságodon?

Szerintem nem. Már csak azért sem, mert mint említettem, a politikummal meglehetősen korán kerültem közvetlen kapcsolatba, és rá kellett jönnöm, hogy az bizony nem a tisztességre hajaz, hanem az erkölcstelenségre. És ezt eléggé nehezen tudtam elviselni.

Korosztályodat, tehát az 1948 után fellépő generációt az alapozókként emlegetjük. Mit súg a lelkiismereted: elvégeztétek, amit kirótt rátok a sors? Némi korabeli pátosszal szólva: házat és hazát építettetek?

Azt hiszem, erényünk, hogy nem vágtuk magunkat haptákba. A politikum különböző cselei és fogásai ellenére igyekeztünk a környezettel szemben is korrektek, emberségesek maradni. Hogy csupán egyetlen példát említsek: amikor 1960-ban, kései katonaéveim után az Új Szónál a kulturális rovat vezetője lettem, sikerült rávennem az akkori főszerkesztőt, a rendkívül rámenős és párthű Dénes elvtársat, hogy közöljük Fábry Zoltán azon kéziratait, amelyek addig az elődöm íróasztalában porosodtak. Azzal érveltem, hogy kiváltképpen Fábryval szemben csak így lehetünk becsületes újságírók. Később is nem egy ilyen csatározásunk volt, de fokozatosan emelkedett a lap színvonala és szélesedett a látóköre.

Eközben melyek voltak a kisebb-nagyobb botlások?

Elsősorban nyilván az akkori politikai fazonokhoz való igazodás, ami a kommunista párt napilapjaként annyit jelentett, hogy mindenkitől elvárták, kellő hűséggel és reménnyel fölvértezve tegye a dolgát. Saját helyzetemet pedig fokozta, hogy a szerkesztőségi pártszervezet elnöke is lettem. A kollégák egy része örült ennek, mert addigra kiderült, nem tartok Dénes elvtárstól.

Rendben, hogy talán a kirúgástól sem tartottál. De hogyan egyeztetted össze mindezt avval, hogy érdekelt a hit, a vallás! Ez a kettős „hit” nem sodort szkizofrén szituációkba?

Nem. Nem, mert különösebben sohasem titkoltam a református vallásomat. És segített nekem maga a vallás is. Például azzal, hogy a protestáns vallások eléggé nyitottak mind az Úrral és a Bibliával, mind az egyénnel szemben is.

A szépkorúak bölcsességével hogy látod: az általad is fontosnak tartott önépítkezés első három-négy évtizedében a szlovákiai magyarságnak sikerült elkerülnie az „önfia vágja sebét” mazochizmusát?

Gondolom, hogy igen. Ha valakinek kellő bátorsága, kitartása volt, akkor a különböző, olykor a másokat is érintő kérdések vagy ügyek „csak” emberként bántottak. Ha nem is rólad volt szó, rosszindulatú önsebzés helyett a humánum az, ami megsértődött benned. Persze, jócskán akadtak azért helyzetek, amikor az ember rádöbbent, hogy ez-az mégsem mehet ugyanúgy tovább, s akkor a hétköznapok dolgainak kegyetlensége folytán tetszik, nem tetszik, kénytelen voltál kimondani az igent vagy a nemet.

Erre utalhattál már anno, hogy megdögleni lehet, de rongy embernek lenni nem?!

Ha kis híján fél évszázad múltán is így látod, akkor valószínűleg igen.

Rólad tudvalévő, hogy kiemelten jó kapcsolatokat ápoltál Fábry Zoltánnal. Ő vajon mit szólna a mai szlovák-magyar (v)iszonyhoz?

Nyilvánvalóan meglenne a maga szigorú és odafigyelést érdemlő véleménye. Ahogy korábban szintén megvolt. Fábry éppen ezért sokáig azok közé tartozott, akinek írásait nem volt divatos forszírozni. Pedig ő nagyon kellett a mondanivalójával, az eleganciájával, a stílusával. Szerencsémnek mondhatom, hogy állandó kapcsolatban voltam vele. Akár havonta is meglátogattuk, őbenne pedig sok tekintetben az tartotta az erőt, hogy van itt egy, az írásaira kíváncsi fiatal társaság. Noha sokáig sem a kiadó, sem a hírhedt emlékű Pezlár elvtárs nem lelkesedett azért, hogy Fábry munkásságát terjesszük. Egyesek érdeke az volt, hogy „ezek a magyarok ne fészkelődjenek”, és csak az legyen elfogadott, ahol a hűség liheg. Szemben, mondjuk, egy józan, esetleg érvényesíthető véleménnyel. Ezért jó, hogy mára 12 kötetben sikerült kiadni Fábry teljes munkásságát.

Egy élére állított kérdés okvetlenül ott motoz bennem. Te, aki annyiszor voltál kisebbségi intézményeink frontvonalában – téged sohasem környékeztek meg sertepertélő figyelgetők, csupafül besúgók? Mondván: pusztán figyelgethetnél, aláírnod sem kell. Eleinte. És akkor pályád gubancai is simábban megoldódnak...

Ez elsősorban rajtam múlott. Ők nagyon jól tudták, hogy ilyen szempontból megfoghatatlan és alkalmatlan vagyok. Én meg azt tudtam, hogy politikailag azt csinálnak velem, amit akarnak, akár kirúgnak innen-onnan, de amíg élek, addig kapaszkodok. Tudták, mi az, ameddig én elmegyek, illetve mi lett volna az, amit ők követelnek. Számomra az volt a fontos, hogy a közvetlen politikumot mellőzve, emberként tudjam megállni a helyem.

Rákérdezek: nem is keresték veled az együttműködést?

Nem. Amit nem is vettem zokon, hogy se besúgónak, se talpnyalónak nem kellettem. Az alkalmazkodásnak különböző fokát nyilván megtettem, de csak olyan mértékben, hogy ne hagyjam magam bedarálni.

Még Csurgón, a Csokonai Gimnáziumban, mint utaltál rá egyszer, Ady Endre volt a „bibliád”. Ezért hát pont Adyval szólva megkockáztatom a direkt faggatódzást, hogy ki(k) manapság a disznófejű nagyúr(ak)?

Elsősorban azok, akik önző kapcsolataik révén tehetségtelenül is közel kerülhetnek a hatalomhoz. Vagy akár évekre egyenesen a hatalomba, összecserélve a hízelgést a munkával. Ebből a szemszögből számomra a politika meglehetősen gyanús képződmény, hiszen azt becsületes szándékkal is lehet(ne) csinálni. Nem azért megmozdítani, amit csak lehet, hogy azt elvigyem, hanem hogy előbbre haladjon a világ. Belegondolva ebbe nem vagyok hát különösebben elragadtatva. Függetlenül attól, hogy a rendszerváltás óta melyik kormányzat és melyik párt van hatalmon. Sajnos, a lihegés meg a hűködés ma is meghatározza a politikusok és az „udvartartásuk” magatartását, szándékait.

Megvan a szlovákiai magyarságban a tartás, a szellemi erő, a túlélési képesség?

Javarészt igen, noha én soknak tartom, hogy a hazai magyarságnak mára több pártja is van. Politikusaink tehát nem a lényeget, az egyetértést látják, hanem az ő szemükben szintén arra megy ki a játék, hogy rendre jó pozíciót szerezzenek a hatalom felsőbb régióiban. Ezt meglehetősen nehezen viselem el. A tisztesség ugyanis ott kezdődik, hogy becsülettel képviselem azok érdekeit, akik engem a hatalomba ültettek és a hatalomban felejtettek. Érzésem szerint a szlovákiai magyar közeg sokkal jobb belső tartással bír, mint azok, akik a különböző pártokban a magukét mérik, méricskélik.

Pár éve egy helyütt leszögezted, hogy ti, tehát az alapozók nemzedéke abba öregedett bele, miszerint a kényszer meg a küzdelem volt a megtartótok és szövetségesetek, a kikerülhetetlen sorsotok...

Szerintem valóban a sorsunk az, ami tiszteletet parancsol a múlttal szemben. Hogy volt bennünk annyi megszállottság, emberség, becsületérzés, amellyel a rossz viszonyok meg a gátlások ellenére igyekeztünk megtenni mindazt, amit elvártak tőlünk, amit erőnk és lehetőségeink engedtek. A szülőföld iránti hűséggel és meggyőződéssel tudtunk cselekedni, és főként jeleket hagyni a munkánkkal.

Amikor leültünk beszélgetni, több otthonról cipelt könyvvel, folyóirat-szemelvénnyel bástyáztad körül magad. Azt remélted, hogy másról fogunk társalogni?

Nem. Csak arra gondoltam, esetleg már nyomdafestéket látott idézetek is kellhetnek annak bizonyításához, hogy foroghat a világ emerre avagy amarra, a tisztességet nem lehet forgatni. Vagy tisztességes valaki, vagy tűzrevaló. Jó, ha ez a beállítottság tartja meg az embert!