Szélmalomharc az élet?

A napi valóság maga a szél- malomharc és délibáb- kergetés? Vagy bozótharc és tisztességtudás? Ezen morfondírozunk Gágyor Péterrel, aki a minap volt 70 éves.

Zavart és kusza korunkat mi világítja át legőszintébben: a min gondolkodik, a mit beszél, vagy a mit tesz?

Okvetlenül a mit tesz. Mert a mit beszél, mint az utópiák, csinos hazugságtömegen könnyen beépül a min gondolkodik köznapjaiba. Persze, ez sem új keletű felismerés. Mondjuk a felvilágosodás korában Rousseau megalkotta a természetes nevelés elméletét, és megírta az Émile című pedagógiai alapművét, közben több gyereke eltűnik a nyolc-tíz százalékos túlélési lehetőséget garantáló árvaházak neveltjei között. Vagy Marx, aki zsidó származása ellenére antiszemita, s ebből még ideológiát is farag. Tehát az eszményinek elképzelt légvárak jópofa dolgok, gondolati üzenetük révén bárki figyel rájuk, ám akkor jön a baj, ha mindez ideologizált okoskodássá válik. Az utópiák olyanok, akár a vallások. Erre az utóbbi évtizedek szerintem legbölcsebb európai politikusa, a nemrég elhunyt jó öreg német kancellár, Helmut Schmidt figyelmeztetett. Hogy a vallás az absztrakció absztrakciója, ezért a legbelsőbb magánügy. Nem fontos mindenkire ráoktrojálni; hagyni kell, hogy mindenkiben kialakuljon a saját istenképe, és ki-ki élje meg a maga kis teológiáját. Ugyanis az utópiákból döbbenetes szituációk alakulnak ki, melyeknek gyakorlati jelenségei – mint most a migráció – rávetülnek egész Európára.

És te? Ha a mit tesz a fontos, eleget tettél ennek?

Az egyenes lelkű ember sohasem érezheti, hogy eleget tett. Még ha az egész életem a kompromisszumok, a túlélés keresése volt is. Amikor például állni kellett a gáton, a sorsomat meghatározó két emigrációba sodródtam. Utólag gyávaságot éreztem miatta. De a disszidálás előtt hét-nyolc évig bizonyos rendszerességgel bevittek az ŠtB-re az együttműködés szerintük kölcsönös hasznáról és hasonlókról „társalogni”. Nagyon sokáig tartott, míg az elvtársak elfogadták, hogy amit ők kérnek, arra én alkalmatlan vagyok.

Saját magadban biztos voltál, amikor 1990-ben nyilvánosságra kerültek az ügynöklisták?

Igen. Hiszen amikor az ŠtB-n nem írtam alá az együttműködést, ők nyíltan megmondták, hogy ennek következményei lesznek: a gyerekeim nem jutnak be a főiskolára. Úgy is lett, csak Magyarországon, majd Németországban vették föl őket.

Enyhén aggódva ütötted föl a Rudé krávót?

Örültem volna, ha az az egész megvilágosodás kevésbé elszomorító. De így a hányinger kerülgetett, mert addigi múltam bő felének neveit ott találtam, míg korábban az ellenkezőjét hittem. Hogy akik a csehszlovákiai magyar klubmozgalmat, a nyári táborokat, az amatőr színpadi mozgalmak hőskorát megalapoztuk és ifjonti lelkesedéssel esztendőkön át éltettük – tudjuk, mit akarunk és miért tartunk össze. Keserű dolog volt kijózanodni mindebből. Olyan barátok meg ismerősök nevére bukkanni, akik Kassán nálunk aludtak!

A hőskort említed, az 1960-as évek derekát, amikor a mi nemzedékünk kilépett az életbe. Akkoriban még működtek a hazai magyar szellemi műhelyek. Ma viszont türelmetlen és kapkodó csapongás dívik. Így is kiteljesedhet a jelen?

Félek, hogy nem. A szabadságról soha ne mondja senki, hogy túl sok, de ez a szabadossággá váló szabadság nyugtalanít. Ha nem tetszik Pozsony, Kassa, Komárom, kapom magam, és legföljebb egy-két évig mosogatok Londonban, Párizsban. Rajtunk ott volt a Nyugatra ki nem mehetsz prése; esetleg disszidálhatsz, de akkor nincs visszaút! Ebben a présben viszont mégis összeállt, szellemi kovászként, egy nívós, céltudatos és a társadalomra bírálatot is mondó amatőr művészeti mozgalom. Ezzel szemben most inkább a lazaság, a benevolencia a sikk. Hiányoznak azok az összetartó alkotói közösségek, amelyekben a mások iránti felelősséget mindenki a saját felelőssége részeként tudatosította. Számunkra még ez volt a minőség meghatározó biztosítéka. Mostanában? Fogalomként nem szíveljük a minőséget, szóként a tisztességet. Talán mert alkotói közösségek és műhelyek híján nehéz tisztességet találni, példát sugározni – és ha nincs mit követni, összejönni sincs miért. Úgy látom, a mai fiatalokban nincs meg a nemzedéki akarat sem, mint az egy-másfél nemzedékkel idősebb generációban. Mindenki mindenhez ért, a maga kis homokozójában a váracskáit építgeti. Ez sem jó. Ha annak idején nem igyekeztél tisztességgel a magad választotta ifjúsági klubban, alkotói műhelyben, akkor nem kellettél. Így voltam én is csapatjátékos. Viszont ebben az újszerű világban, és hát hetvenévesen, már minden csak a magánenergiáimon, a képességeimen, hangulataimon múlik. Jó ideje magam vagyok a csapat.

Két hivatásod, a színház és az irodalom közül mi áll hozzád közelebb?

Pályámat 16 évesen írással kezdtem, aztán a színház miatt abbahagytam. Beleszédültem a színházba. Csak arra akartam összpontosítani. Még diákként Prágában megérintett a cseh színház kreatív aktualizálása, civil hitelessége, állandó szellemi párbeszéde. Ezt követtem később, kezdve a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpadtól egészen az utolsó megszállottságom, a tíz évig működő Szevasz Színház feloszlásáig. A közönség szerette ezt a stílust, nekem „csak” a politikával volt bajom. Édes mindegy, hogy kommunista vagy posztszocialista politikusokról beszélek. Az ő „zsánerük” inkább a lóháton énekelt operettrészletek, azt támogatták.

A Szép Szó mit adott neked?

A felfedezés örömét. Az oratóriumtól indulva az egyszerűség színházát próbáltuk megvalósítani. Úgy, hogy az ismert mozgás- és beszédkultúrákból építkezve minél kevesebb hamis szó legyen benne. Amikor már sorra nyertük a díjakat, bebizonyosodott, jó irányban haladunk. Épp ennek alapján kerültem az akkori MATESZ kassai Thália Színpadához, ahol 1981-ben megrendezhettem Don Quijote történetének Gyurkó László-i változatát, A búsképű lovagot. Erre aztán az állampolgárságom is ráment, én pedig még inkább azt éreztem, hogy a színpadi munkáimmal igazam volt. Magam előtt is bebizonyítottam, hogy a színházi esztétikám működőképes, még ha végül is emigrálnom kellett. Az a döntés sem volt könnyű, de tudtam, elmentem addig a határig, ameddig azokban az időkben az ember itt elmerészkedhetett.

Talán épp ennek fényében tulajdonítasz még huszonöt évvel ’89 után is jelentőséget az ügynöklistáknak? Te úgy mondanád: AZOKnak, akik rajta vannak. Mert az EZEK című könyveddel fontos és kendőzés nélküli kötetet tettél le az asztalra a kommunizmus időszakáról.

Engem egy negyedszázad múltán is elsősorban a simlisség zavar. Az, amikor a damaszkuszi úton megfordult és politikusokká lett nemzedéktársaim azt magyarázgatják: azért léptek be a kommunista pártba, hogy azt belülről bomlasszák. Az ilyen és hasonló kijelentésektől kissé émelyeg a gyomrom. Ahogy az ügynökhálózat téglájává válni is inkább a beígért előnyök miatt volt szokás, noha bizonyosan akadt néhány áldozat is. Ebben a dologban – legyen szó annak emberi vagy társadalmi viszonylatairól – alapvetően a mindennél fontosabb bizalomról van szó. A tisztesség és a tisztességtelenség kérdéséről. És arról, hogy megbocsátani meg kell. De felejteni is muszáj? Erről írtam egy helyütt: valamennyien Káin leszármazottai vagyunk, ám az ethoszunk ábeli szeretne lenni. Nos, éppen ez az örökös kettősség egyénenként újramérődik, újra kell feldolgozni és újra alkalmazkodni hozzá.

És ha AZOK meg EZEK közül szembejön veled valaki?

Nézd, az ő dolguk hátrább húzódni az agyarakkal, nem pedig az operettből eljátszani a Bóni grófot, hogy nem történt semmi, csak elválunk csendben...

A moralizálásnak milyen szerepe van a mindennapokban?

Fiatalon valamennyien utáljuk a moralizálásokat, viszont anélkül képtelen működni a társadalom. Napjainkban, sajnos, bizonyos etikai alapfogalmak eltűnésén mérem a szabadság és a morál összefüggéseit. Akár azon, hogy „jobb” társaságban már nem is illik azt emlegetni valakiről, hogy az illető tisztességes, mert azt az embert rögtön ósdi és unalmas figurának nézik. Ma a celebek vannak divatban. Ahogy a kis lopások sem bűnök, a nagyokat meg elboronáljak. Fogalomként előretört a megélhetési bűnözés... Ez a két fogalom hogyan kerülhetett egymás mellé?!

Életünkben sok a manír?

Sok. Pedig az egyszerű családok gondolkodásmódját lenne jó követni: ha már mindenki jóllakott, nem szükséges újabb fogást behozni. Mert a boldogság nem az adott lehetőségek örökös áthágása. Minek valakinek idős korban 17 yacht, ha csak három fedélzetén járt? Ez a halmozás, az hiszem, tévút.

Az íróember, a színházi rendező képes a munkájával beavatkozni az emberek gondolkodásába és ily módon az életükbe is?

Legalábbis ez a szándéka. És az önvigasztalása. Ám hogy tényleg képes-e beavatkozni, nem az alkotó tiszte eldönteni. Ez csupán a biztosítékok nélküli reményünk. A színház nézőterén ülve vagy egy könyvet olvasva mindaz nyilván hat rád. Ugyanakkor az idő, akár a sivatagi homokvihar, betemet mindent.

Netán épp ezért tartod fontosnak az énközpontú prózát?

Az elsősorban önvizsgálat. És elszámolás is önmagammal, mert így tudom túltenni magam azon vétkeimen, számos bűnömön, amelyeket az élet elkövettetett velem. Nem gyónok már, így személyesen is szükségem van az énközpontú prózára, költészetre. Ebből a szempontból szerencsém, hogy mindig, már óvodás koromtól, ügyetlen hazudó voltam. A szókimondó igazat szeretem, úgy nem kell folyvást azon töprengenem, hogy hol és mikor, kinek és mit mondtam.

Hetvenévesen elfogadnál mondjuk egy kitüntetést?

Nagyon jó, hogy nem vagyok ilyen helyzetben, így nem is kell ezen gondolkodnom. Mert ha valakinek felkínálnak egy kitüntetést, és az illető nem fogadja el, akkor megsértheti azokat, akik megkapták. Viszont jóleső érzés azt mondani: köszönöm, nem kérem; hiszen az sem mindegy, ki akarja az embert kitüntetni. Annyian kaptak már ordót, akiknek nem járt volna... Furcsa dolog ez. Ha pedig posztumusz kapja valaki, még csak nem is tiltakozhat...

Az élet hajtűkanyarjainak tapasztalataiban gazdag művészpálya a tiéd. Tizenhét évesen voltál az elektromos művek diszpécsere, voltál bútorszállító hórukk munkás és karusszelesztergályos, előtte színházi szakelőadó a Csemadokban, tanító Magyarbélen; megszakításokkal újságíró üzemi lapnál és az Új Szó meg a Nő szerkesztőségében, szabad foglalkozású zsurnaliszta Münchenben. Életed városai: Ipolyság, Komárom, Pozsony, Kassa, Kecskemét, Győr, Göttingen, München; tanultál a nyitrai főiskolán és a müncheni művészeti egyetemen. Rendezéseid száma 30 – Kassán, Kecskeméten, Szolnokon, Győrött, a Komáromi Jókai Színházban és a Szevasz Színházban; eddig 12 köteted jelent meg – versek, prózák, drámák, publicisztikák, esszék, fordítások. Ötven éve élsz egy házasságban, 3 gyermeked és 7 unokád van; te pedig máig teljesíted a penzumokat: olvasol, írsz, törlöd a rossz sorokat. Nem vagy te magad is egy búsképű lovag, egy Don Quijote?

Ez a figura kétféleképpen nézhető: a megtévesztett őrült, aki a minden emberre jellemző hülyeségeit csinálja; illetve aki tudja, hogy ostobaságokat művel, de nincs mese, ezt kell tenni! Bizonyos fokon mindenki Don Quijote. Az is, aki becsülettel fölneveli a gyerekeit és megpróbálja összetartani a családot. És Don Quijote is csak a küldetését teljesíti, benne ez a gyönyörű. Döbbenetes, hogy Cervantes már századokkal ezelőtt meglátta az egyetemes emberi sorsban a mi emberi sorsunkat is. Azt, hogy a minden igaz ügyért síkraszállás és az élet viszontagságai egyszerre mennyire nevetségesek és hősiesek. A doberdói csata összes áldozata szintén Don Quijote volt!